Mérföldes léptekkel haladunk afelé, hogy a gyerekeim bölcsisek legyenek és én „rendes”, munkahelyre járó nő. Amikor megkaptuk a papírt, hogy felvették őket még olyan távolinak tűnt az ősz. Persze a nyarat kicsit belengte, hogy most utoljára leszünk együtt ilyen szabadon, mikor ők csak az enyémek és az alvásaik kivételével én is az övék. Oh, mennyi mindent akartunk csinálni! Hát persze, hogy nem voltunk bábszínházban négyen, mivel nyári szünet volt ott is (de most ezt kértem szülinapomra). Persze, hogy nem voltunk vidámparkban, mivel egyedül mégsem mertem velük elmenni. Füst, füst…
És megjött az ősz. Megbeszéltük, hogy a bátyjuk ovis, ők bölcsisek lesznek. Elmentünk, megnéztük, memorizáljuk a jelüket, egy egész napig járkáltak a majdani váltócipőben, megvannak az üzenőfüzetek is, mindenből váltómennyiség beszerezve. Naponta sulykolom, hogy mikor visszük, hozzuk haza a tesót, hogy gyerek nem marad bölcsiben/oviban, őket is mindig hazahozzuk, ahogy mi is mindig hazajövünk a munkából, mert ez az otthonunk. Rendszerezem a papírokat (kiskönyvek, születési anyakönyvi, kajatámogatáshoz igazolás), bejelentkeztünk a gyerekdokihoz is igazolásért, megírtam a jellemzéseiket.
És pipálgatom fejben, hogy mit akartam még. Igen, voltam nőgyógyásznál, szemészeten, fogászaton. Jogsi meghosszabbítva, Start-számla folyamatban. Nem, nem voltunk nyaralni, kettesben vacsorázni, színházban, a naggyal kisvasutazni, egyik kicsivel uszodában, másikkal múzeumban.
Vajon miért a jók mennek füstbe? Miért nem vagyok képes ezekre jobban figyelni?
Jasmine
