A leendő bölcsis útvonal első bejárása óta attól féltem legjobban, hogy fogjuk megoldani a reggeli/délutáni logisztikát: az utat. Egyrészt mennyire tudunk majd babakocsival menni alföldi városunk dombos járdáin; másrészről fontos kérdés volt az idő – mármint hogy milyen szintidőket lehet futni nehezített terepen, nehezített felszereléssel (babakocsi, nagytesó).

Volt pár álmatlan éjszakám, fejben végigjártam párszor, aztán ki is próbáltam. Mikor szeptemberben először vittem a nagyot a nagy oviszünet előtt megszokott módon (tesók babakocsiban, séta, troli, séta), kb. 2 napig voltam a kétségbeesés mély kútjában – mivel a pár hónappal korábban könnyedén művelt vitel-hozatal helyett akkor olyan jó kis hátfájásom lett, hogy 1 hétig csövezhettem a gyógyulásig éjjel a gyerekszoba padlóján.

Eltelt pár olyan hét, mikor naponta megyünk, jövünk. És nem mondom, hogy nem tartok az egy nyomban eltolt havas időszaktól, de alapvetően nyugodt vagyok.

Tudom, hogy a gyed/gyes alatt felgyűlt szabit sokan éktelen, igazságtalan pazarlásnak tartják - mi meg lennénk e nélkül lőve. Kellett egy bő hónap a beszokással együtt, hogy meglegyen a reggeli ritmusunk. Igen, ez luxus. Viszont mostanra már nem félek, simán be fogok érni úgy 8-ra, hogy előtte terítem a gyerekeket.

(És a szabadságom alatt az augusztusban belengetett törvényi változást is sikerült kivárni, sőt, több hónap hezitálás után azt is eldönteni, hogy 8 órásként kezdek…)

A terítésről: ahogy írtam, ettől féltem a leginkább. A beszokásnál is jobban, attól is, hogy én hogy viselem a gyerekeim hiányát. És ez lett a nap egyik legjobb része, és nagyon örülök, hogy én vihettem mindhárom gyereket, máskülönben nem alakul ki egy jó kis rutinunk. Először is rohanunk, hogy beérjek velük reggeli előtt. Aztán viszont szép komótosan sétálok a naggyal az oviig. És beszélgetünk. A rohanás közben reggeli (kitalált) mese van, régebben ez este volt, de pont felélénkítette a nagyom alvás helyett, így átkerült reggelre. Mostanában épp hőlégballonnal utaznak a hősök, a kicsik is instruálnak menet közben, mi legyen még az a reggeli mesében.

A kétszemélyes andalgás közben viszont jönnek a kérdések. Miért tudunk beszélni? Mit csinál a vörösvérsejt? Miért került rakéta Buzz Lightyear hátára rakéta? Mit ettek a késfogúak? Vagy csak éneklünk, beszélünk az előző napról, az álmairól, hogy mi volt, mikor nekem költözött el a legjobb ovis barátom…

Így aztán ott tartok, hogy várom a reggeleket. Talán a gyerekek is, mindenesetre a kicsik a reggeli mese után rohannak a gondozónőhöz, a lányom röpül a nyakába, a fiam átöleli a lábát. A nagy pedig bemegy a csoportszobába és onnantól a hátát látom. De addig az út a legfontosabb, amíg valahová odaérünk.

Jasmine