Fentre, a csúszda tetején lévő kuckóba fészkelte be magát a két, második évét épp elhagyó kisfiú. Kicsiny, de izmos testükkel sorban kipróbálták a kuckó minden sarkát. Hátukat nekivetették a fakerítésnek, és csendes nyugalommal szemlélték a lenti világot.
- Kicsik vagytok! – mondta tekintetük derűsen a lent ácsorgó anyáknak. Így ment ez percekig, aztán egyikük, a Kende nevű szőke kisfiú lelkes kiabálásba kezdett:
- Bogá, bogá, bogá! – ujjongott az alig egy-két hete tanult szó az ajkain.
Különleges korban volt Kende; noha eddig is ismert és mondott sok szót, de most a szavak, mintegy varázsütésre, felragyogtak kicsiny elméjében. Minden szó megtelt érzelemmel, szenvedéllyel, ahogy életének egy-egy jelentős napjához, történetéhez csatlakoztak.
- Sötét! – üdvözölte egy nap az ajtón éppen csak betoppanó apukáját. És már folytatta is az izgalmas történetet: - Biobolt! Áram! Beteg! Pocakja! Doktor néni! Másik bolt!
Mert aznap hiába mentünk a bioboltba, ott áramszünet volt és nem tudtunk vásárolni. Ők pedig nagylány nővérével arra a következtetésre jutottak, hogy biztos megbetegedett az áram és orvoshoz kellett mennie.
- Bogár? Hol? – léptem közelebb a kuckójukhoz. Bekukucskáltam egy résen.
- Felborult! – mondta Kende. Óvatosan, féltő figyelemmel guggolt oda a hátán kínlódó legyecskéhez. - Adjunk neki egy botocskát, hátha bele tud kapaszkodni!
- Botocska, botocska! – követelte a másik kisfiú is anyukájától.
- De hát ő nagyon fél a bogaraktól! – mondta csodálkozva a mama, de azért felnyújtott ő is egy botot. A legyecske lassan felkapaszkodott az egyik botra, zöld szárnyai megcsillantak még a napfényben, és elrepült.
- Megdódult! – kiáltotta Kelen ragyogó arccal.
Alig várom, hogy halljam, ahogy este meséli:
- Apa, bogá, bogá, botocska!
Teofil
