Akinek a gyermeke ősszel kezdi az első osztályt, jól tudja, hogy ez a két nap az általános iskolai beiratkozásról szól. Jó esetben már mindenki lefutotta a szokásos ismerkedős köröket, megvan, hogy melyik iskolába, melyik tanítóhoz megy a gyerek. Persze vannak olyanok, akik – bármilyen okból – de nem foglalkoztak ilyen „hívságokkal”, mint iskolalátogatás, tanár választás, stb. Ők azok, akik valamelyik nap bemennek a körzetes iskolába és beíratják a gyereket, slussz- passz.
De mi van, ha nem írathatod be a körzetes iskolába a gyerekedet? Ennek több oka is lehet, a mi esetünkben az a bizonyos három betű (SNI) az akadályozó tényező, ugyanis a körzetes iskola nem befogadó. És itt kezdődik a brazil szappanoperához hasonlító eposzunk (vagy görög drámánk), aminek a vége, a katarzis, a hétre várható. (Felveszik-e vagy sem a kiválasztott iskolába.)
Helyszínünk egy budai kerület. Az előzmény, hogy nem vagyunk körzetesek. Ez egyszerre átok és áldás. Áldás, mert ugyebár így oda mehetünk, ahova szeretnénk. Átok, mert ha a körzetesekkel feltöltik a rendelkezésre álló, osztályonkénti 2-3 helyet, akkor hiába szeretnék én abba az iskolába, ahhoz a tanárhoz menni, nem fog összejönni. De a kiválasztott iskola nagyon szimpatikus, segítőkész, együttműködő. Mégis, tudjuk (vagy legalábbis menet közben megtudjuk), hogy létezik egy olyan, időszakonként jelentkező jelenség, amit úgy hívnak, hogy „beiratkozás előtti átjelentkezési hullám”. (Aki nem tudná, hogy mi ez: hogy biztosan bekerüljön a gyerek a kiválasztott iskolába, a gyereket átjelentkeztetik egy körzetes lakcímre.) A történetünkben szereplő iskola nem valami hiper-szuper, extrán jó iskola, egyszerű állami iskola, meglehetősen kis körzettel, a legjobb budapesti száz iskola listáján is a vége felé szerepel. Szóval nem aggódunk.
Nem aggódunk egészen a beiratkozás előtti két hétig, amikor bejelentik, hogy ez az „isten háta mögötti” iskola átvesz egy olyan pedagógiai programot, amire várhatóan nagyon nagy lesz az érdeklődés. És pont az a tanár fogja vinni azt az osztályt, aki mellett korábban már letettük a voksot. Sokk. Elkezdenek forogni az agytekervények és a háttérben beindul az átjelentkezési gépezet is.
Az iskola továbbra is segítőkész, de a beiratkozás előtt néhány nappal már elkezd hümmögni: Hümm, lehet, hogy mégsem fog beférni a gyerek, mert hát a körzetes gyerek az elsőbbséget élvez a kerületivel szemben. Persze, mi mindent megteszünk, de a törvény… (és itt széttárja a kezét). És igaza van. Te hiába adod le már hónapokkal korábban a szándéknyilatkozatot, hiába jársz a gyerekkel nyílt napra, hiába veregeted meg a saját válladat, hogy legalább ezt jól csináltad abban az egész káoszban, amit életnek hívnak, néhány óra alatt darabokra omlik a jól felépített elképzelésed, hogy mi is lesz szeptembertől az SNI-s gyerekeddel, mert néhány embernek megvan az a kapcsolata, ami neked nincs meg. Igazságtalan? Az. De ez a valóság.
Mit tehetsz ilyen helyzetben? Rohamtempóban elkezdesz utánanézni, hogy milyen befogadó iskolák vannak még a kerületben. Kiderül, hogy van egy másik, ami ugyan annyira nem szimpatikus, egy nyílt napon sem voltál (mert naivan elhitted, hogy nem lesz gond, felveszik a másikba), nem is olyan egyszerű oda eljutni, de hát iskolába mennie kell a gyereknek. Ezért „B” tervként elmész beiratkozni.
És ott jön a hidegzuhany. Azt gondolom, hogy sok mindenen keresztülmentem már az aspis fiammal, jón, rosszon is, kaptam támogatást és elutasítást az évek során, de ilyen szintű negatív, rosszindulatú hozzáállást, mint ebben az iskolában, még sosem. Mikor bementünk és elmondtuk, hogy szeretnénk beíratni az SNI-s gyerekünket, egyből indult a hárítás:
„Jaj, hát már három körzetes SNI-s gyereket felvettünk! Jaj, hát ők jártak előfoglalkozásokra! (mióta kell állami iskolába előfoglalkozásokra járni, azért, hogy felvegyék?!) Jaj, hát igazából nekünk nincs is gyógypedagógusunk! Jaj, hát itt 30 fős osztályok vannak, nem tudunk kiscsoportot biztosítani (nem is kell, nem kértem). Jaj, van egy listám a budai befogadó iskolákról (mindenféle kerületből), lemásoljam az anyukának?”
És a kedvencem:
„Jaj, hát mi igazából nem is vagyunk befogadó iskola, csak benne van az alapító okiratunkban!”
Wtf…..?! És akkor annak a három, már felvett, körzetes SNI-snek mégis hogy fognak fejlesztést biztosítani, ha nem értenek hozzá, meg nincs is gyógypedagógusuk?! Vajon azoknak a gyerekeknek a szüleinek is így adták ezt elő?!
Itt azért elmondtam, hogy nem ez az iskola a fő célunk, csupán „B” terv, ha nem kerülne be a priorizált iskolába. Reakció: Ó, akkor drukkoljunk, hogy sikerül!
Mindezt azért, mert a körzetes iskola nem befogadó és nincs ismeretségem a körzetben, hogy átjelentkezzek… Értem én, hogy a természetben vastörvények uralkodnak, de ennyire? Szóval hurrá, örüljünk, hogy hagytuk magunkat rábeszélni az oviban, hogy jó lesz nekünk az az SNI státusz…
Szóval most ujj összekulcsolás és gyomorideg jövő hétig, amíg kiderül, hogy felveszik-e a gyereket vagy sem…
Azoknak, akiknek SNI-s gyermekük van és iskolát kell majd választani, csak azt tudom tanácsolni, hogy akármilyen nehéz is, válasszanak több iskolát, ne csak egy mellett tegyék le a voksot. Kivéve, ha az a körzetes.
Vakegér
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
