27. hét

Egész héten olyan hideg volt, hogy majd’ megfagytunk. Hihetetlen, hogy az elmúlt hetekben már 20 fok fölé is kúszott a hőmérő higanyszála, most, április első napjaiban pedig ott tartunk, hogy újra elő kellett vennünk a télikabátjainkat.

Másokhoz képest nekünk még nincs is igazán nyomós indokunk a panaszkodásra, itt csak egyszerűen hideg és szeles idő volt, anyukám viszont jogosan van megdöbbenve, ő egész héten havat lapátolt! Megrökönyödve küldte sorra a képeket és a videókat, amiken nagy, kövér pelyhekben hullik náluk a hó és a parkokban tömegesen építenek hóembert vagy szánkóznak az emberek. A téli hónapokban az akkori időjárás miatt talán egyszer-kétszer volt erre lehetőségük, így húsvét előtt legalább mindenki be tudta pótolni az elmaradt havas mulatságokat.  

Hó ide vagy oda, azért én bízom benne, hogy ez már az utolsó ilyen hidegfront lesz az igazi tavasz előtt, mert előreláthatólag még maximum 1-2 hétig fogom tudni felhúzni a vastag, pufi kabátom cipzárját. Arról nem is beszélve, hogy a télies kismama ruhatáram is elég gyér, már unom állandóan ugyanazt a pár holmit hordani, nem bánnám, ha végre lehetne valamennyivel lengébben öltözködni és nyitott lábbeliket hordani.

Őszintén szólva, lélekben én már hetek óta készülök a tavaszra, rendszeresen figyelem az előrejelzéseket, hogy tudjam, mikortól nem lesz már éjszakai fagy, hogy neki tudjak kezdeni az erkély beültetésének. Minden évben készülünk többféle zöldségpalántával és fűszernövényekkel, amik nem csak a terméseikkel nyújtanak hasznot, de a sok-sok zöldellő cserép és láda a mi szemünkben sokkal vonzóbbá teszi a második emeleti – egyébként elég kopár – kis balkonunkat is.

Idén több palántát is én neveltem magról, már jó ideje szépen cseperednek a lakásban arra várva, hogy végre beköszönt a tavasz és kiköltözhetnek a szabadba.

A gyerek téli ruhatára is a végét járja, a hosszú ujjú body-jai szinte mind szűkösek már, de többet, nagyobb méretben már nem akarok venni, mert a nyári kánikulában úgysem fogja őket hordani, ősszel meg már (remélhetőleg a szobatisztaság miatt) nem lesznek praktikusak. A heti előrejelzést látva azért mégiscsak beadtam a derekamat és vettem két nagyobb, rövid ujjú verziót; a vastag kötött pulóverek alá pont jó lesz még erre a pár zimankós napra, hogy biztosan ne lógjon ki a dereka, amíg ilyen hideg van.

Az első reggelen, amikor nem hosszú ujjú body-t adtam rá, meg is jegyezte rögtön, hogy ennek ő nagyon örül, mert ez azt jelenti, hogy odakinn már jó idő van és megyünk a „nagy vízhez” fürödni.

A fenébe! Úgy tűnik mégiscsak igazatok lett és nem felejtette el, amikor a legendaszámba menő Balatonos hiszti után azzal nyugtattam meg, hogy akkor fogunk legközelebb a strandra menni, amikor már lehet odakinn rövid ujjú felsőben és rövidnadrágban lenni.

Én lepődtem meg a legjobban, amikor mindenféle hiszti nélkül, szépen elfogadta, hogy még nincsen nyár, nincs meleg odakinn, csak a pulóver alá vesszük fel a rövidujjút, még egy kicsit várnunk kell a pancsolással.

Egyébként mostanában nem jellemző a mindennapos hiszti, a sorminta egy kicsit arra emlékeztet, mint ahogy újszülött korában bukott. Viszonylag ritkán, körülbelül egyszer egy héten, de az akkor ördögűzés volt. A hisztijeit is nagyjából így kell elképzelni, nem gyakori a dolog, de ha beindul, akkor kőkemény pankrátor-shownak lehetnek szemtanúi a jelenlévők.

Már egészen berendezkedtünk erre a felállásra, az sokkal jobban idegesít, hogy irtózatos módon rászokott a nyávogásra. Szó szerint mindenen képes nyafogni, a legjelentéktelenebb „sérelmét”, kérését is affektálva, vinnyogva adja elő. Az ő megítélése szerint a legkisebb apróság is nyávogásra érdemes és egy-egy rosszabb napján képes a délután együtt töltött pár óra alatt teljesen gallyra vágni az idegrendszerem.

Nem tudom, hogy ez korosztályos dolog, vagy csak lányokra jellemző, de bízom benne, hogy hamar kinövi, mert a mentális állapotomnak ez rosszabb, mint a hiszti. Eddig szerencsére beválni látszik az a módszer, hogy megkérem, hogy szépen mondja el, mert akkor jobban értem, hogy mi a baj, mit szeretne – ilyenkor a gyorsabb megoldás reményében azonmód normalizálódik a hangja és meg tudja ismétli a mondandóját emberi hangtartományban is. Azt már csak remélni merem, hogy előbb-utóbb rájön, hogy jobb és hatékonyabb rögtön a normális hangnemmel kezdeni.

Az utóbbi időben megint rendszeresebben napirenden van a kistestvér téma. Nem foglalkozunk vele többet, mint eddig, de valamiért mostanában nagyon a baba körül forognak a gondolatai. Napjában többször elismétli, hogy az ő kishúga anya pocakjában van, igyekszik mindenkinek a tudtára adni, hogy ő mennyi mindent meg fog majd a pici babának tanítani, hogy fog rá vigyázni és mennyire fogja szeretni – ezzel rendszeresen megríkatva engem és a nagyszüleit is.

Ha leülünk az asztalhoz enni, akkor mindenkinek jó étvágyat kíván, majd amikor hozzám ér, nekem azt mondja, hogy: „jó étvágyat anya, jó étvágyat kisbaba!”

Kedden este – már jóval a szokásos fektetési időn túl – is a kistestvérről beszélgettünk, amikor hirtelen annyira feltámadt a szél, hogy még a teljesen leengedett redőnyökbe is belekapott, ezzel óriási lármát csapva a lakásban. Ettől persze a lányom is megijedt, így aznap ismét egy ágyban kötöttünk ki és mivel én is eléggé fáradt voltam, egyszerre is tértünk nyugovóra.

A békés, közös durmolás a hajnali órákig tartott, amikor álmában panaszosan zokogni kezdett, hogy nem találja a piros monster truck-ját, pedig ő mindenképpen azzal akar aludni. Mivel nem volt magánál, megnyugtatni sem tudtam, csak kesergő hangnemben, egyre hangosabb ismételgette, hogy neki márpedig mindenképpen szüksége van a piros monsterre.

Azt a kisebbik bajként könyveltem el, hogy még mindig alszik, ezért nem jut el hozzá, amit mondok, de basszus, nekünk nincs is piros monster truck-unk! Honnan a fészkes fenéből szedte ezt egyáltalán?!?

Végső elkeseredésemben figyelmen kívül hagytam a repetitív mondandóját és egymás után többször megkérdeztem tőle, hogy az itthon elérhető zöld vagy a narancssárga monstert szeretné inkább? Valami csoda folytán egyszercsak eljutott a félálomban lévő kis buksijába a kérdésem és egy szimpla „a narancssárgát”-tal válaszolt, így végre le tudtak nyugodni a kedélyek és az autóját szorosan magához ölelve háborítatlanul aludt tovább.

A piros monsteres éjjeli kalandunk után másnap reggel összeszedtem magam és elkullogtam cukorterhelésre. Megint.

Abban a pillanatban, ahogy letettem a hátsó felemet a vérvételhez előkészített székbe, jeleztem, hogy én igazából repetázni jöttem, múltkor csak két alkalommal vettek vért és a nőgyógyászom visszaküldött, hogy mégiscsak kellene a harmadik, az előző alkalommal hiányzó eredmény is.

A laboros nővér erre megjegyezte, hogy ők a beutaló alapján dolgoznak és azon nem volt feltüntetve, hogy háromszori vérvételt várnak. Persze hogy nem, mivel mindenhol ez az „alapértelmezett felállás”, nyilván nem gondolta a dokim sem előre, hogy itt, nekik ezt külön mondani kell, de azért igyekeztem higgadt maradni és csak annyit válaszoltam, hogy ez mind szép és jó, ígérem, hogy átadom az üzenetet, de többször már tényleg nem szívesen jönnék, mit kell tennem ahhoz, hogy produkálni tudjunk 3 vércukor értéket?

Végül abban maradtunk, hogy mivel beutalóm szerintük csak két vérvételre szól, ezért ha szeretnék harmadikat, akkor annak a költségét kénytelen vagyok kifizetni, 2,5€ értékben. Nagyszerű, konszenzusra jutottunk, indultam is rögtön a betegfelvételi pulthoz „megrendelni” és kifizetni a szolgáltatást, de ott azzal fogadtak, hogy nem tudnak a 10 eurós bankjegyből visszaadni, jöjjek vissza egy óra múlva.

Én naívan azt gondoltam, hogy azért kell várnom, mert nincs váltópénzük, de ahogy egyre több páciens fordul meg a laborban, idővel lesz és tudnak majd 7,5 eurót visszaadni. Közel két órát vártam, mielőtt visszamentem, gondoltam addigra már biztosan sikerült összekalapozniuk ezt az összeget, de a nővér a pultban csak nézett rám értetlenül, hogy „ő arra gondolt, hogy majd én elmegyek felváltatni a pénzt”.

Itt azért már kicsit kezdett fogyni a türelmem, jeleztem is, hogy én úgy tudtam, hogy a cukorterhelés során nem szabad számottevően mozognom, sétálnom; benn a vérvételen is külön elmondják minden alkalommal, hogy lehetőség szerint üljek egy helyben a vizsgálat végéig. A következő volt a válasz: „jaj, hát azt nem kell szó szerint érteni!”

Tessék mondani, hogyan máshogy lehet?

Gondolom lerítt rólam, hogy a komromisszumra való hajlandóság legapróbb szikráját sem fogom produkálni, így végül csodamód mégiscsak sikerült a visszajárót előteremteni és az utolsó vérvétel után én is mehettem a dolgomra.

Most sokkal jobban viseltem a dolgot, mint legutóbb, semmi jelét nem éreztem, hogy milyen nagy adag cukrot dolgoz fel a szervezetem egyszerre. Nagyon remélem, hogy jó eredményeim lesznek és nem kell majd a kalóriákat és szénhidrát mennyiséget számolnom az utolsó trimeszterben – valahogy nagyon nem az én műfajom ez a diéta-biznisz.

Valószínűleg az a baj, hogy túl jó vagyok benne. Nem azért mondom, hogy dicsekedjek, de a legutóbbi 60 napos diétámat sikerült 2,5 nap alatt befejeznem!

Most különösen nehéz lenne odafigyelnem, mert az elmúlt pár hétben két olyan ételt kívánok a leginkább, amik a szénhidrátcsökkentett diétába valószínűleg akkor sem férnének bele, ha minden más táplálékról lemondanék. Nem tudom honnan jött a dolog, hosszú évek óta nem ettem egyiket sem, de vagyonokat fizetnék házi szilvalekváros hájas tésztáért és azért a retró, sárgapapíros, bocis tejkaramelláért, amit gyerekkoromban az ukrán piacokon lédig árultak.

A hájas tésztára úgy emlékszem, hogy rendkívül bonyolult, hosszan tartó művelet elkészíteni, már anyukám is a déditől tanulta, manapság pedig szinte senki nem csinálja otthon. Engem is elrettent a dolog, csak szemezek az online talált receptekkel, de eddig nem mertem belevágni. Lehet, hogy idővel a kívánósságom el fogja érni azt a szintet, hogy egyszer mégis nekiülök és megpróbálkozom vele, de még nem tartok ott.

A tejkaramellát legalább sikerült anyukám „csempész” kapcsolatain keresztül beszerezni, ha minden igaz, néhány héten belül, amikor legközelebb jön a tesóm látogatóba, végre bekebelezhetek belőle pár darabot.

A hét további része a húsvétra való hangolódással telt. Idén már a lányom is aktívan vett részt a készülődésben, igyekeztem minden feladatba bevonni, azzal a nem titkolt céllal, hogy ő is elsajátítsa a családjainkban évről évre ismétlődő ünnepi hagyományokat.

Első lépésként tojásokat festettünk a tradicionális harisnyás, hagymahéjjas módon. Bölcsi után kettesben kisétáltunk a hozzánk közeli mezőre és aprólékos munkával kiválasztottuk a legszebb, legkülönlegesebb leveleket, amiknek a lenyomata díszíteni fogja a remekműveinket.

A gyerek természetesen árgus szemekkel figyelte a folyamatot az elejétől a végéig, de még így is teljesen ámulatba ejtette a kifényesített, mintás piros tojás, mint végeredmény.

Nem terveztem sok elemózsiát készíteni, mert a mi családunkban az a szokás, hogy húsvét vasárnapján a férjem szüleinél gyűlünk össze egy bőséges, késői reggelire, amit javarészt anyósom szokott biztosítani.

Az ilyenkor hagyományosan fogyasztott ételek mindegyike megtalálható az asztalon és svédasztalos jelleggel mindannyian jóllakunk a sonka-sajtok-hónapos retek-újhagyma-franciasaláta-házi kenyér válogatásból.

Attól függetlenül, hogy Baka és Deda a házigazda, soha senki nem jön üres kézzel, így végeredményben félig batyus jellege lesz a húsvéti családi reggelinek. Én már évek óta minden alkalommal sárgatúróval és kakaós, töltött fonott kaláccsal készülök, idén sem volt ez másként.

A sárgatúrót már péntek délután megcsináltam a törpe kukta közreműködésével, de a fonott kalácsnak csak szombat reggel volt időm nekiállni.

A férjem és a főfelügyelő elmentek együtt a játszótérre, így szokatlanul csendben és hatékonyan tudtam a kelt tésztát összegyúrni és még egy háborítatlan tejeskávéra is jutott időm, amíg arra vártam, hogy a duplájára nőjön az elegy.

Ahogy minden alkalommal, hosszában persze most is végigrepedt a kalács, de a férjem azt mondta, hogy ő igazából így sokkal jobban szereti, mert legalább látszik rajta, hogy „van benne bőven anyag”.

Vasárnap délelőtt ünneplőbe öltözve indultunk el anyósomékhoz, hogy együtt költsük el az elmúlt pár nap alatt elkészült sok-sok finomságot. A lányunk valószínűleg érezte, hogy ez a nap más, mint a többi, bőszen hajtogatta, hogy „Sretan Uskrs!” és „Boldog Húsvétot!”, majd az autóban az alkalomhoz illően szépen elénekelte nekünk a Száncsengő című örökbecsű klasszikust, körülbelül negyvenhétszer.

A nagyszülőkhöz megérkezve rögtön asztalhoz ültünk és megkezdődhetett a nagy húsvéti tojásverseny! Ennek az a lényege, hogy mindannyian választunk egy-egy főtt tojást a tálból, majd marokra fogva párokban összeütjük őket először a gömbölyűbb, majd a hegyesebbik végükkel.

Amelyik tojás héja megreped, az veszített, a sértetlen ellenfele azonban folytatja a megmérettetést a többi páros győztes tagjaival. A vetélkedő végére csak egy tojás maradhat, a VÉGSŐ GYŐZTES, amit addig félreteszünk, amíg új kihívója nem akad.

A versenyből diszkvalifikált tojásokat – a tavalyi év után idén ismét – a lányunk pucolta meg helyettünk, úgy tűnik még mindig ezt találja a leginkább szórakoztató húsvéti elfoglaltságnak.

Miután valamennyien leürítettük a mindenféle földi jóval bőségesen megpakolt tányérjainkat, átvonultunk a nappaliba beszélgetni és a tucatnyi feltálalt süteményt végigkóstolni.

Két linzerkarika között, a szemem sarkából láttam, hogy a csemeténk letelepedett a szőnyegre a szoba túlsó végén és vad autótologatásba kezdett a nagyapjával.

Eltelt pár perc, mire a kajakómából lassan magamhoz térő agyam feldolgozta a látottakat és beazonosítottam a játék főszereplőjét: AZ ÁTKOZOTT PIROS MONSTER TRUCK-OT!

Salty