Boltban vagyunk. A nagybevásárlást előző nap elintéztem, most csak friss pékáruért és akciós tejért jöttem a kisfiúkkal. Imi tolja a bevásárlókocsit, Kistesó benne ül. Újabban lelkesen pakol a kosárba, most is megfog egy csomag szotyit. Apának való - mondja, és már hajítja is bele. Nem, most nem viszünk, tedd vissza kérlek, a helyére – nyomom a kezébe és szépen szót fogad. A következő kívánsága egy doboz vajas keksz. Rábólintok.  Ezt szeretem a legjobban – mondja és mivel látja, hogy a péksüteményeket zacskóba teszem, ő is vesz egy zacskót és megpróbálja beletenni a dobozt. Anya segíts, légy szíves. Fogom a zacskót, várom, amíg beleügyeskedi és közben hallom, amint olaszok tanakodnak a kenyeres pult előtt, milyet vigyenek. Évekbe tellett, mire a nyaralások során kikísérleteztük, az olaszok melyik kenyere hasonlít leginkább ahhoz, amit mi kedvelünk (pláne mivel néha elfelejtettük, előzőleg milyet vettünk). Arra gondolok, hogy megszólítom őket és segítek, ám abban a pillanatban az egyikük magyarul szól a másikhoz, így okafogyottnak érezvén a dolgot, csendben pakolom tovább a molnárkákat a zacskóba.

Ekkor Imi megfog egy lekváros párnát, én pedig rászólok: kérlek ne! Mire az olasz-magyar asszonyság jóóó hangosan méltatlankodni kezd, hogy milyen dolog már, hogy itt nincs kesztyű – bezzeg náluk - és mindenki összefogdossa a pékárut. Majd tovább haladva olaszul nyomja tovább a pasijának, ezúttal megnevezve, kit ért mindenki alatt.  (Megjegyzem, mi mindent megvettünk, amihez hozzáértünk, amúgy pedig egy plusz zacskót szokás használni.)

 Első felindulásomban kedvem lett volna utána menni és elmondani, hogy kedves asszonyom, tizenéve járunk Itáliába és bizony ott sincs minden üzletben kesztyű a pékárunak, viszont soha nem tapasztaltunk ilyen otromba viselkedést a sérült gyerekünkkel kapcsolatban, mint most Öntől… De valami visszatartott. Betettem egy karton tejet a bevásárlókocsiba és igyekeztem a fiúknak kedves, nyugodt hangon válaszolgatva a pénztárhoz navigálni.

Másnap délután gyerekelőadásra megyünk. Az egyszerűség kedvéért egy babakocsiba gyömöszöljük a két gyereket, mint mindig, amikor autózáshoz rövidnek, gyalogláshoz hosszúnak tűnik a táv. Van egy nyaralásra vett, lomtalanítási minőségű járgányunk, ami a célnak tökéletesen megfelel (Kistesó a helyén, Imi meg a keresztmerevítőn ül) és nem kell izgulni, hogy el ne lopják. A bicikli- és babakocsitároló bejárata zárva van, ezért a főbejárathoz megyünk. Sokan gyülekeznek már, a kisfiúkkal elindulok a pénztárhoz és közben szólok a férjemnek, hogy menjen körbe és parkoljon le a babakocsival. Hogyan? – kiált utánam, az ajtó előtt tolongó emberekre mutatva. Jól hallja mindenki más is, de eszük ágában nincs utat engedni, a férjemnek meg utat törni, így ott marad hátul. Közben a fiúkkal felküzdjük magunkat a lépcsőn a pénztárhoz. Nem egyszerű a mutatvány, mert diszkréciós vonal és egyebek híján a közönség egy része lelkesen tolong azon a két négyzetméteren, amit a bejárati ajtó, a lépcső és a recepciós pult vesz közre. 

A jegy árát előre kiszámoltam és szétosztottam a fiúk kis pénztárcáiban, hogy megvehessék maguknak. Hiába, nagyfiúk már, gyakorolni kell „élesben” is. J De a pénztár zárva van, a jegyeket a recepciós pultnál tudjuk átvenni. Hurrá. Learaszolunk a lépcsőn, fogom Imi kezét, hogy el ne essen és figyelem a Kistesót, le ne maradjon. Rést látok az útban toporgók közt, odalépek a pulthoz. Ugyanekkor egy frissen borotvált, fehér inges öregúr hátrébb lép, és Imi lába az övének ütközik. Mindezt én csak félig érzékelem, a másik felemmel arra koncentrálok, hogy ne veszítsem szem elől a Kistesót, míg elkérem a jegyeinket.  Nem úgy az öregúr, akinek az ajtó előtt elfoglalt pólpozíciójának őrizgetése mellett van ideje beszólni. Szó szerint nem emlékszem már, hogy mit mondott, csak arra, hogy döbbenetemben valami olyasmit felelek, hogy szerintem nem kell sok ész ahhoz, hogy észrevegye, mozgássérült kisgyerekről beszél.  Akkor is, szólni kellett volna! – teszi hozzá akkurátusan, és a helyzetet az „menti” meg, hogy kinyitják az ajtót és az öregúr elrajtol  – ahogy később meggyőződhetünk róla – elfoglalni a helyüket az első sorban. (Nekem ez a beülünk a gyerekek elé is furcsa dolog, de ez egy másik történet.)  

Elkapom Kistesót, hogy ne sodorják magukkal a befelé igyekvők, és közben nagy nehezen legomboljuk az aprópénzekből a jegy árát. Mire végzünk, a férjem is odaér, kb. utolsóként lépünk be, marad is pár hely az utolsó sorban. Nem baj, kicsit arrébb húzzuk a szélső széket és akkor látni fog Imi. Innentől kb. a picsába kívánom az egész gyerekműsort, és úgy érzem, azoknak van igaza, akik nem erőltetik, hogy ilyen helyekre járjanak a sérült gyerekükkel, mert az egy dolog, hogy a gyerek nem tud együtt ugrálni a többivel, de ki a töknek hiányzik ez a fajta közömbösség, meg a direkt beszólás… 

A műsor amúgy jó, tetszik a gyerekeknek. („Szeretettel köszöntelek benneteket!”-  hallom később a szerepjátékaikban.) A végén, amikor a többi gyerek elrohan játszani, megnézzük a hangszereket. A gitáros jó fej, Imi nyála rácsorog a hangszerre, rutinosan nyúlok a zsepiért, hogy letöröljem. Hagyjad csak, majd letakarítom – mondja mosolyogva és arra gondolok, milyen kár, hogy miközben annyi művész meg civil egy csomót dolgozik azon, hogy a sérültek és családjaik is jól érezzék magukat a különféle gyerekprogramokon, ilyen apróságokon bukik el a dolog.

Mert én szívesen válaszolok, ha kérdeznek, legfeljebb kissé kurtán, ha sietek. Mindig elmondom, hogy mit és hogyan segítsen az, akinek szándékában áll; ha szükséges, hozzáteszem, hogy mit tud (pl. korlátba kapaszkodva egyedül felmenni a lépcsőn) és mit nem tud (két lépcsőfokra kapaszkodás nélkül fellépni) a gyerek. De nincs kedvem szívességet kérni, amikor láthatóan ódzkodnak tőle, vagy minduntalan magyarázkodni, amikor lerí rólunk, hogy hendikeppel indulunk neki mindennek. Minden nap.

 

Mspoppy