Vannak, akik sosem kapnak nőnapra virágot. Az sem kapott, akiről ez az írás szól, mégis azt hiszem, ízig-vérig nő volt bölcsőtől a halálig.
Tizenhat éves koráig vonaton se ült, nevetve idéztük, mikor tizennégy évesen repülőn is utaztam már. Nincs fotó a gyerek- vagy lánykoráról, szegényparaszt sokadik gyerekének nem jár ilyen luxus. Első megmaradt képén már asszony, kezében legidősebb fia, elmondása szerint a kép készültekor már a kötője alatt volt a második. Pedig híresen szép lány volt akkoriban, csak ez mintha nem lett volna olyan fontos. Gazdalegényhez gazdalány való, akinek van föld a hozományában, neki nem volt sokkal többje, mint egy pár dolgos kéz – no, enélkül aztán végképp nem vette volna el senki.
Szerelem persze létezett akkor is. Főleg, ha az egyik fél egy félszeg fiatal fiú, a másik egy lány, aki szegény ugyan, de szeret táncolni, lobog a hosszú haja és gyönyörű a mosolya. Aztán a szülők hamar leszállították őket a földre, nem a bálban kell ám boldogulni. A kiszemelt arajelölt nem volt se nagyon csúnya, se nagyon undok, olyan… semmilyen. Nem mindegy, milyen, ha nem ő kellett volna?
Hamar kitűzték a lakodalom napját, meghívtak boldog-boldogtalant. A lány, akinek a fiú szégyenkezve magyarázta, értsd meg, nem tehetek mást, apám kenyerit eszem… gondolkodott. Az elhagyott kedves alapszerepe ilyenkor az, hogy otthon sírdogál, míg a faluban dübörög a zene. Sirathatja egyedül az álmait. No, azt már nem!
Felvette a legszebb ruháját, amilyen az ilyen falusi leányoknak van. Pirosat. Talán még piros szalagot is font a hajába, ami leért vénasszonykorában is a csípőjéig, bár akkorra már csak olyan konty lett belőle, mint egy zsemle. Bevonult az esküvőre, feltartott fejjel. Nyilván megállt a kés a levegőben egy pillanatra, míg megint rákezdték a zenészek.
A vőlegény a határozatkor nem mert lázadni, de arra se volt kurázsija, hogy kijelentse, mostantól a másik lány a feleségem, és ő a táncosom. Táncolt, szinte egész éjjel, a piros ruhás lánnyal, aki a saját férjhezmenetele után többé rá se nézett másra, de úgy érezte, ez még jár neki.
A saját esküvője kevésbé diadalmas emlék. „Milyen volt? Hát….nem tudom…” . A hallgatag fiatalember, aki elvette végül, csak muzsikálni tudott, de táncolni már nem. Papot, lakomát, mindent kitörölt az emlékezet, csak azt a képet nem, hogy ül az ágy szélén, még egyedül, ilyenkor szokott történni valami férfi és nő közt, de neki elő kellett vennie előző nap a felkötőjét, most mi lesz?
Összekalapálták aztán őket az évek, halálig.
A falusi asszonypróbát viszont megállta. Anyósa ágyból fekve figyelte egyetlen szó nélkül, tud-e egyedül kenyeret sütni. Tudott. Mire én megszülettem, már a boltból vettük a kenyeret, pár év múlva lebontottuk a kemencét is. Már nem volt fontos.
Kedves nőnapozó férfiak, vigyetek ma virágot a visszeres lábú, homályos tekintetű, talán homályosuló agyú, káráló hangú, csepűhajú vénasszonyoknak is, sokban ott rejtezik ám a piros ruhás, piros szalagos, virágarcú lány, aki a vőlegény fejét is elcsavarja a lakodalom éjszakáján.
Nagyanyám pár napja lett volna kilencvennyolc éves.
Vakmacska
