Hanna 14 napos

A csodálatos szülésem után, eufóriában Hanna látványától a karomban feküdtem a kórházi ágyamban, és csak néztem, ahogy alszik, és igyekeztem nem megmozdulni, nem mintha nagyon meg tudtam volna. A kórházban, ahol szültem az a szokás, hogy ahogy a baba felébred, a születést követő alvása után azonnal hozzák is be a szobába. Bár én ezt tudtam, hisz a szülésznőmmel erről beszéltünk, azt hittem, hogy a csecsemős nővér, ellát némi instrukcióval, hogy esetleg majd tegyem tisztába, vagy tegyem mellre, esetleg megkérdezi, hoztam-e mindent, ami a baba ellátásához szükséges, vagy elmondja, hogy fél nyolckor fürdetés van, és hogy toljam majd ki a bevásárlókocsinak tűnő gurulós babaágyban, és készítsek bele egy tiszta pelenkát. (Ezekről a szobatársam tájékoztatott.) De semmit sem szólt a nővér, csak úgy lerakta Hannát, én meg csak úgy gyönyörködtem, míg először meg nem hallottam a hangját, hogy sír. Erre bizony reagálnom illenék, de most akkor mi is van? Éhes, vagy nem? De hát nekem még nincs tejem, nem úgy, mint a két nappal idősebb kisfiú anyukájának a szomszéd ágyon, aki profi módon teszi tisztába örökké éhesnek tűnő fiát, majd teszi mellre. Na de micsoda mellekre! Nagy, szép cicik, hatalmas mellbimbóval, tele tejjel, a gyereknek szinte meg sem kell szívni, elég, ha egyszerűen csak rábukik, és már folyik is le a torkán a nedű.

A látványra kedvet kaptam én is, hogy hasonlóképpen cselekedjek, de mivel állandóan elájultam, és a kutya nem törődött velem eleinte, hát odahívattam egy csecsemőst, hogy legyen olyan drága, és világosítson fel, ugyan mit is fog enni az én lányom, mert tejem nincs, az előtejet sem vélem felfedezni, mellesleg rosszul vagyok, még csak fel sem tudok ülni. Egy nagyon kedves nővérnek tettem fel ezeket a kérdéseket, aki megnyugtatott, hogy két napig van elég tartalékuk a gyerekeknek. Nyugodjak meg, nem lesz gond, most csak pihenjek, pár óra múlva visszahozzák, és akkor tegyem mellre, mert igenis van előtejem, ha még nem is látom, az ott van, és a csecsemők ezzel oltják szomjukat, addig pedig most megitatják egy kis forralt vízzel, szóval még szomjas sem lesz.

Ó, gondoltam, hát mi baj lehet itt? Kedves a csecsemős nővér, lehetőségem van egy kis pihenésre, a gyerek nem szenved, csodálatos. Igen ám, de az ezt követő dolgok már egyáltalán nem voltak azok. Mikor már kezdtem magam jobban érezni, és már a vécére is ki tudtam menni egyedül, ismét visszahozták a kisbabámat. Egy másik csecsemős nővér hozta már be hozzám, az előző azóta hazament. A mostani csak annyit mondott, hogy Hanna már nagyon sírt, nem tudták megnyugtatni, majd letette mellém, az ágyba. Hát akkor próbáljuk meg a szoptatást, gondoltam, és elővettem az egyik mellem. A lábamra fektettem egy nagy párnát, arra Hannát, aki már igencsak éhes vagy szomjas lehetett, mert fejét dobálva, nyelvét nyújtogatva türelmetlenül várta a pillanatot, hogy végre a szájába kerüljön a mellbimbóm. Én meg veszettül nyomkodtam a bimbóm, hogy jól kijöjjön a helyéről, de annál jobban, mint szokott, egy millit sem bújt ki jobban.

Korábban a védőnőm kérdezte, hogy mellbimbóm befelé vagy kifelé, vagy mégis merrefelé áll, én meg mondtam, hogy kifelé, mire mindenféle egyéb meggyőződés nélkül közölte, jó, akkor majd tudok szoptatni, és ennyiben is maradtunk. Olvastam egy csomó könyvet a szoptatásról, meghallgattam anyukámat, D anyukáját. Tisztában voltam olyan fogalmakkal, hogy „C” alakban megfogni a mellbimbót, hogy az a helyes mellre tevés, ha a baba szájában van az udvar jó része is, olvastam a bimbóvédőről, és annak miértjéről, elméletben fel voltam készülve. De arról egy könyv sem írt, hogy a babáknál vajon normális reakció-e, hogy minden szoptatás előtt fél órát küszködtem, hogy végre meg tudja fogni a szájával bimbóstul, udvarostul a mellem, vagy, hogy az vajon normális-e, hogy igen erős fájdalommal jár, ha baba végre elkezdi szívni a mellemből az előtejet.

Eltelt másfél nap, és egyre kevésbé voltam meggyőződve, hogy jól csinálom, és hogy Hanna biztosan eszik is valamit. Közben meg ott ült az ágya szélén a szobatársam, a hatalmas melleivel, meg bimbóival, és az örökké visító gyerekével. Úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Majd mikor Hanna hajnali fél háromkor elkezdett keservesen sírni, és én nem tudtam elég gyorsan kielégíteni az igényeit, meg attól is tartottam, hogy a szomszéd gyereket is felverjük, gyorsan bepakoltam a kocsiba az enyémet, és elsiettem vele a négy ajtóval arrébb lévő csecsemősökhöz, akik huszonnégy órában a rendelkezésünkre álltak, hogy azonnal tanítsanak meg szoptatni, mert ez így nem lesz jó. Egy ikres anyuka is bent volt, őt is tanítgatták. Mellé ültettek, és az egyik nővér könnyed mozdulatokkal összehajtotta Hanna takaróját, ráterítette a szék karfájára, rá a gyereket, majd megcsípte a mellbimbómat, mely akkor sem jött ki jobban, mint mikor én csináltam, és elkezdte beletömködni a gyerek szájába, aki nem harminc, csupán tíz perces hadakozás után kapott rá, és kezdett el enni. Egyáltalán nem volt kellemes ez a dolog, de mikor láttam, hogy a kislányom eszik, úgy kezdtem megnyugodni. Mivel azt láttam, hogy a nővérrel sem megy jobban, vagy gyorsabban a szoptatás, azt gondoltam, hát Istenem, majd idővel egyre jobbak és jobbak leszünk Hannával.

De harmadnapra nem hogy javult volna a dolog, sokkal inkább süllyedni kezdtem a katasztrófa ösvényén. Egy alkalommal például egymás után ugyanarra a mellemre raktam a gyereket, kihagyva a másikat, hogy az előzőleg már puhábbra nyámnyogott mellbimbómra majd könnyebben kap rá Hanna, amiért köszönetképpen úgy bekeményedett, és megduzzadt a másik, hogy a mellbimbóm gyakorlatilag teljesen belesimult az udvarba, ki sem tudott jönni. Ekkor ismét rohantam a csecsemősökhöz, és egy megint teljesen másik nővér, azt mondta, hogy most nagyon fog fájni, amit csinálni fog, de ezt most ki kell fejnie, és ahogy megindul a tej, ráhelyezni Hannát. Így is tett, és bár potyogtak a könnyeim, két szipogás között, azt kérdeztem a nővértől, hogy nem lehetne-e, hogy adjanak egy mellbimbóvédőt, mert szerintem azzal jobban menne. Erre azt a választ kaptam, hogy idézem: „Anyuka, eszébe ne jusson, hogy mellbimbóvédővel szoptat, mert a kicsi leszokik a melléről, és nem fog tudni szoptatni. Higgye el, jobb lesz ez, csak legyen türelemmel.”

Négy nap eltelte után hazaengedtek minket a kórházból, egy gyönyörű, egészséges kislánnyal, két kettéharapott mellbimbóval, és pokoli fájdalommal, és sok olyan tanáccsal, ami semmire sem jó. Egy hét elteltével, már depressziós kezdtem lenni. Rettegtem a szoptatástól. A két óra olyan gyorsan telt el, hogy úgy éreztem az egész napom egy hosszú etetés. Bőgtem, miközben szoptattam, és attól féltem, összeroppantom Hanna fejét, miközben az egész testem megfeszült, mikor a csöpp szája a mellemnek esett. Ráadásul olyan mohó, hogy finoman nem is tud szopni, egészben kapna be mindent, amit felkínálok neki. Majd a mélypont akkor következett be, mikor influenzás lettem, és belázasodtam. Az egész testem takaróért, forró teáért, és nyugalomért könyörgött, de nekem szoptatnom kellett. Ekkora már a szoptatástól egyszerűen kiborultam. Önkívületi állapotban üvöltöttem a fájdalomtól a láztól, és mikor vége volt az etetésnek csak sírtam.

Nem láttam örömöt semmiben, pláne nem a gyerekemben. Fájt, hogy én nem látok belőle semmit, csak síró, akaratosnak tűnő (pedig csak éhes) kislányt, akit mindenki más dajkálni akar, de másoknak nem kell időközben ezzel a pokoli fájdalommal megküzdeni, én meg nem tudok feltöltődni, hogy legalább egy picike mosolyt küldhessek neki, jelezve számára, hogy szeretem, csak most nekem nagyon nehéz. Már a kórházban arra gondoltam, hogy a mellszívóval fogom előcsalogatni a mellbimbómat, amit aztán meg is próbáltam. A mellszívóval ugyanolyan fájdalmam volt, mint szoptatás közben. Kétségbeesésemben felhívtam a védőnőmet, és elmeséltem neki mindezt. Azt mondta, azonnal hozassak magamnak mellbimbóvédőt. Anyukám el is ment, azóta azzal szoptatok. Hogy fáj-e vele? Persze, hogy igen, ugyanúgy. De legalább már azonnal el tud kezdeni enni, és nincs a hosszú, kimerítő keresgélés.

Annyira nehéz mindezt nőként megélni. Ezért nem is engedek senkit a közelünkbe etetés közben. D-n, és az anyukámon kívül senki más nem láthatja, vagy hallhatja azt, amit nekem át kell élni. Szerencsére van két barátnőm, akik tartják bennem a lelket, ők is szintén most kismamák. Két hét után az egyik mellem gyógyulni kezdett. Ez egy kis reményt ad, hogy lehet, hogy hónapokba fog telni, míg egyáltalán meggyógyul a cicim, de esetleg van rá esély. Krémezem, aloe vera kivonattal kenem, anyatejjel kenem, és lámpázom is. Valaminek történnie kell, előbb vagy utóbb!

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)