Hanka 10 hetes
Úgy esett, hogy az októberi hosszú hétvégét otthon töltöttük. A jó időt látva elhatároztuk, hogy kirándulni megyünk. Kerti partin már jártunk Hankával, néhány hete a Vasúttörténeti parkig is elmerészkedtünk, úgyhogy bizakodtam. Mivel Peti imádja a vonatokat, gondoltam itt az ideje a Gyermekvasúton utazásnak.
Sajnos a reggel nem indult zökkenőmentesen, mert éjjel ismét epegörcs kínzott, így elég későn indult a nap, de annyira csábított a jó idő, hogy semmiképp nem akartam otthon maradni, úgyhogy szélsebesen összekaptam a családot. Nos, a szélsebes ebben az esetben jelentett vagy másfél órát, minthogy az elindulási idő a gyerekek számával exponenciálisan nőtt. Szóval összekészülődtünk, szendvicseket gyártottam, megpucoltam egy rakás uborkát meg répát, felvágtam néhány almát. A gyerekek – hogy teljes legyen a kirándulásélmény – kaptak egy-egy hátizsákot, és uccu neki. Az volt a terv, hogy autóval elmegyünk a fogaskerekű végállomásig, felfogaskerekűzünk a Széchenyi-hegyre, ott egy kis játszóterezés, Gyermekvasúttal le a Hűvösvölgybe, piknik a Nagyréten, majd villamossal vissza a Városmajorhoz az autóért. Egyszerű, megvalósítható terv.
A Városmajorig gond nélkül eljutottunk, találtunk parkolót, kicihelődtünk az autóból és indultunk a kalandra. A fogaskerekű végállomáson óriási tömeg fogadott minket. A meglepő nem is az volt, hogy ennyi ember vágyik ki egy ilyen csodálatos őszi napon a szabadba, hanem az, hogy mennyire nincs erre felkészülve a BKV. Mindegy, ezredmagunkkal vártunk a hatvanas viszonylatszámú villamost, vagyis a fogaskerekűt. Épp befutott a szerelvény, amikor Peti fiam jó érzékkel jelezte, hogy pisilnie kell, ami egy hároméves szájából annyit jelent, hogy most azonnal futás az első helyre, ahol pisilni lehet. Mivel naiv népek vagyunk, úgy gondoltuk, hogy egy ilyen jelentős végállomáson biztosan van egy elfogadható mosdó, de nem hogy jó állapotú mellékhelység nincs, de semmilyen nincs. Végül a személyzet javaslatára az állomásépület mögötti elvadult részt érte a megtiszteltetés.
Én már feladtam, hogy a szerelvényt elérhetjük, na meg a hátsó kocsi, aminél álltam, úgy tele volt, hogy nem fértünk volna fel a babakocsival, azonban a nagylányomnak volt annyi esze, hogy előre ment, és lám az első kocsi meg olyan üres volt, hogy még le is tudtunk ülni. A felfelé vezető út lassú, de kellemes volt, tele miértekkel Petitől, és az út háromnegyedénél egy hatalmas rottyantással Hankától. A gyerekeink kétségtelenül remekül időzítenek. Kicsit idegessé váltunk, mert már tudjuk, hogy a lány is a robbanó kaka nagymestere, ami villámgyorsan képes kiszabadulni a pelenkából. (Nem véletlen, hogy az igen beszédes Trotyakovszkij becenevet is megkapta tőlem.)
Leszállás után célba vettük a játszóteret és egy szabad padnál nekiálltunk a pelenkacsere hadműveletnek. Hát nem ez volt életünk legjobb pillanata. És ami elsőre könnyű ujjgyakorlatnak tűnt – cseréltünk már pelenkát eleget – arról végül kiderült, hogy egy teljes nagygenerál, mert ahogy felemeltük a gyereket, a két réteg ruhán nyomban átütött a folt. Szegényke persze ordított, amikor levetkőztettük, de már nem volt visszaút, a gépezet beindult – és bár siettünk, de nyilván nem lehetett neki kellemes. Mi meg fojtott idegességgel próbáltunk összedolgozni, hogy a hűvös erdőben, a keskeny padon a lehető leggyorsabban végezzünk. Szerencsére volt némi tartalékruha nálunk és szerencsére még jó volt a gyerekre. A művelet közben komoly látványosságá alakultunk.
Hörömpő cirkusz, Világszám! Csak tessék, csak tessék! Itt látható a világhírű pelenkázó páros, akik nem félnek semmitől, négy kézzel vetkőztetik az apró, de annál félelmetesebb fenevadat. Nem ijednek meg a vad ordítástól! Rettenthetetlenek, még egy komplett átöltöztetést is bevállalnak nyilvánosan! Csak tessék, csak tessék! Soha vissza nem térő alkalom. Csak itt, csak most, csak önöknek!
Amikor végeztünk jobbnak láttuk továbbállni, mert több váltóruha nem lévén nálunk, minél kevésbé akartunk kockáztatni. Szóval jöhetett a következő állomás, a gyermekvasút. Felkészült anyuka előre tájékozódott, hogy fel lehet szállni babakocsival, bár azt azért leírhatták volna, hogy az ajtók igen keskenyek, így mi épphogy felfértünk, de ha a másik babakocsinkkal mentünk volna, na, az csak összecsukva tudott volna felszállni a vonatra.
A gyermekvasútnál találkoztunk egy igen-igen kedves kalauz nénivel, akinek szereztünk jó napot, mert megengedtük, hogy kézbe fogja a lánykát, amíg mi feltuszkoltuk a babakocsit meg a háromévest. Aztán csak döcögtünk lefelé komótosan, beszélgettünk, elrágcsáltunk némi zöldséget meg szendvicset. A picurka remekül bírta az utat, amihez hozzájárult az is, hogy az apukája egész úton nem engedte ki a kezéből. Tulajdonképpen a pelenkázás után már vissza sem tette a kocsiba szegény aprócska kislányát, akit olyan komoly inzultus ért, hogy át kellett öltöznie. Csak ölelte egész úton.
A vonatút vége felé a Peti fiam is elfáradt már – ő általában két, néha három órát is alszik napközben – most meg, mint egy kis hős, bírta ébren. Az út maga nagyon kellemes volt, nem volt tömeg, de azért magányosak sem voltunk, sokan élvezték az őszi nyarat velünk együtt. Mire leértünk a Hűvösvölgybe, ősz lévén már kezdett lemenni a nap, úgyhogy módosítani kényszerültünk a terveinket és a Nagyrét helyett rögtön a villamost választottuk.
A villamoson Peti is elaludt, így a következő feladványt kellett megoldanunk. Hogyan szálljon le a tömött villamosról két és fél felnőtt – a nagylány 13 éves – plusz két alvó kisgyerek és egy babakocsi? Nos, nem volt egyszerű, de leküzdöttük magunkat, elbattyogtunk az autóig.
Nagyon elfáradtunk, mire hazaértünk, de mindannyiunknak hiányzott, hogy kimaradt a piknik a Hűvösvölgyben. Gyakorlatilag egész úton arra készültünk, hogy hogyan fogunk piknikezni, egy csomó finomságot tartalékoltunk, úgyhogy bár logikus volt a döntésünk, de csalódottak voltunk. Végül otthon a nappali közepén leterítettük a kockás plédünket, kitettük a megmaradt zöldségeket, szendvicseket és piknikeztünk egyet.
Jó kis nap volt!
Mirca
