2. hét
4020 gramm
60 kilogramm

Remekül kitaláltam pedig az egészet. Hogy micsoda úttörő megosztó világbajnok posztoló leszek. Hogy engem fog ünnepelni minden leendő gyermekágyas. Mert én majd megmondom és leírom és lefotózom a frankót, nem rejtem véka alá a zsírt, a bőrt, a vért, a csöpögő tejet, nem lesz helye viccnek, nem csinálok belőle stílusgyakorlatot, csak az Igazság lesz, nagy i-vel, csupaszon, nesztek. Aha. Hát nincs zsír. Bőr van valamennyi, de nem sok, a még nem rendeződött szerveimet pont jól tartja. Vér, az valami, amivel pár óránként egy betétcsere erejéig foglalkozni kell, de egyébként észre se veszem.

A csöpögő tej az egyetlen, ami miatt őszintén tudok nyígni, de igazság szerint szégyelleném, ha ezen hisztiznék. Maradjunk annyiban, hogy rettenet idegesítő, hogy ömlik a gyerek szájába a tej, aki emiatt konkrétan fuldoklik, aztán kettő perc alatt jóllakva érzi magát, felemelem, fél liter tejet rám hány, csuklik, visszacsatlakoztatom, következő böfögéssel már csak negyed liternyit küld a két mellem közé, és így folytatjuk, amíg már nem ereszt. A mellbimbóim nyolc nap alatt kicserélődtek, ez nyolc nap ép ésszel alig kibírható szenvedést jelentett, sebekkel, némi vérrel és vinnyogó szoptatással, de megnyugtatott a tudat, hogy nemsokára nem fáj. És tényleg.

Feleim, a gyermekágy nem ilyen. Akinek ilyen, az szerencsés. Én is érzem, ahogy gyűlik a számlámon ez a rengeteg jóság, de én már megfizettem érte az előző szülésemmel és az utána következő hetekkel, azt hiszem. Az a gyermekágy aztán Gyermekágy volt. Nyolc hét görcsölős és erős vérzés, két hétig nulla tej, véresre mart és nem gyógyuló mellbimbók, lilára masszírozott mellek, hetekig meglévő tömérdek aranyér, amiktől a gátsebem mellett szintúgy hetekig egész konkrétan nem tudtam ülni, állva ettem, fekve fogadtam a védőnőt és a gyerekorvost. Most a tizedik napon már a játszótéren ülök a homokozó szélén a farönkökön, és csak akkor csapok a homlokomra, mekkora hülye vagyok, amikor másfél órás séta után még át akarok szaladni a zebrán a zöldön és a második megnyújtott lépésnél érzem a méhem körüli szalagjaimat, amint azt visítják, most már elég, te barom, napokkal ezelőtt szültél meg egy kölyköt. Szóval nem lesz itt nagy betűs igazságos gyermekágyi napló, ahogy akartam, bár ha így folytatom a tejtermelést, egy nagyobb mellgyulladás még simán benézhet, bár próbálok mindent megtenni ellene és a folyamatos túltermelés ellen.

Kezdek visszatérni a szociális közegembe is, a terhesség utolsó napjaiban fel nem vett telefonok és meg nem válaszolt üzenetek tulajdonosait most megpróbálom kiengesztelni szép lassan, fogadom családom, barátaim és üzletfeleim is, jöjjenek csak, akkor legalább biztosan ki lesz takarítva. A legidegesítőbb macerák a mindenféle papírok beszerzése, beadása, postázása és számontartása: anyasági, tgyás, családi pótlék, mák, adóazonosító, taj, a gyerekorvostól begyűjtött temérdek recept kiváltása és leggyűlöltebb tevékenységem: a köldökcsonkápolás.

Maga ez a köldökzsinór és méhlepény téma engem a végtelenségig el tud borzasztani, nem értem pontosan, hogy miért, de nekem ez nem áll össze, hogy kinövesztettem egy szervet, amit aztán le kell vágni a szintén kinövesztett gyerekemről és aztán a maradéka ott rohad rajta, amíg le nem esik teljesen. Leesik, persze, micsoda szofisztikált megfogalmazás ez arra a nyálkázó cuccra, amit ki kell törölgetni minden egyes pelenkázásnál egy – a kölyök egyéb méreteihez képest – hatalmas seb alól, hogy aztán végre ne nyálkázzon, hanem leszáradjon, mint egy elhalt körömdarab, hányok. Azért lelkiismeretesen csinálom, mert a pasim ettől az egytől van annyira kiakadva az egész szülés és utána következő hetek témakörben, hogy ha neki kéne, tényleg hányna, ami egy kicsit vicces, tekintve, hogy azért a hüvelyregeneráló varrás sem lehet egy szép látvány, percekkel azután, hogy kijött rajta egy sárgadinnye fej, azzal mégsincs semmi baja.

De inkább jó pillanatok vannak. Mindkettő alszik, a saját ágyaikban, egyszerre, én fekszem a ventillátor előtt és nézek a semmibe. Reggel a pasim kávét főz, én szoptatom a második tökéletes gyerekemet, szinte frissen és kialudva, a nagy viccesen rázza a fenekét a zenére, miközben azt játssza, hogy színpadon hegedül. Amikor kettesben maradunk és senki se látja, végigmegyek a képességeimen: simán leülök, lihegés nélkül felállok, guggolok, majd elsétálok a tükör előtt a hasamat nézve és közben vigyorogva azt mondom: pár napja szültem egy gyereket. Erősen koncentrálok, hogy megjegyezzem ezeket a pillanatokat és hajnali fostakarítás, illetve a nagy ordenáré hisztijei közben visszaidézzem, hogy igazából mennyire nem nehéz nekem.

Nyina