A harmadik hét gyakorlatilag azzal indult, hogy eltöltöttünk egy nagyon kellemes hétvégét hatosban. Finom ennivalók, jó társaság, barátok, család. A pici nagyon jó kislány volt, tulajdonképpen evett és aludt. Mivel mindenre ketten voltunk, mármint felnőttek, valahogy olyan könnyűnek tűnt minden. Annál ijesztőbb volt, hogy szombat éjjel a férjem elutazott hat napra külföldre. Ott maradtam szombat éjjel a csendes lakásban, és úgy éreztem, ez azért érdekes lesz.
Tekintsünk most el annak a taglalásától, hogy átsöpört rajtam egy hormonális alapú, de attól még nagyon erőteljes és idegesítő pánikhullám, amiben lezuhanó repülőgéptől kezdve a terrortámadásig minden volt. De mint mondtam, ebbe ne is menjünk bele, ugyanis nem ismeretlen számomra sem ez a lelkiállapot, sem a szülés előtti és utáni rémálmok, amelyek szerint leesik, eltűnik, beteg lesz, elrabolják az ufók és így tovább... Az alany teljesen mellékes, a könnyes ébredés garantált. Szerencsére a hormonok változásával ez az időszak mindig elmúlt az első hónapra, és most sincs másképpen.
Annál jobban bele tudnék merülni abba, hogy milyen volt egyedül maradni a négy gyerekkel. Mert közben a hároméves ex-legkisebbnek is véget ért a bölcsi. Ha korábban azt írtam, hogy sokkot kaptam a gyermekágy drasztikus átalakulásától, akkor arra, amit az első nap átéltem, nincsenek szavak. A nappal még csak-csak, elvégre életem párja reggel fél nyolc és este fél hét között amúgy sincs otthon. De hogy mennyire értékes a segítsége, vagy akár csak a puszta jelenléte is, arra az ilyen és ehhez hasonló külföldi utak alatt jövök rá újra és újra. Maradjunk annyiban, hogy régen vártam ennyire a fektetési procedúra végét, hogy végre csend és nyugalom legyen a lakásban, és egy gyors kármentesítési eljárás után én is bezuhanhassak az ágyba.
A harmadik hét éppen ezért olyan volt, mint egy sakktábla. A fekete négyzetek a szar pillanatok, a fehér négyzetek a jó pillanatok, és szépen végig kell lépkedni az összesen ahhoz, hogy a végére érjünk a napnak. Jó pillanatok amikor pl. a nagyfiú magától meleg kakaót szervíroz a két kisebbnek. Vagy amikor hármasban leülnek játszani, és fél órán át a tökéletes béke állapotában lebeghetek. Vagy amikor meglepnek vele, hogy kipakolják a bevásárlózacskókat, amíg átöltöztetem a picit. Vagy amikor a kicsi ahelyett, hogy utánam üvöltözne, rendesen felöltözve kijön a vécéről, és az utólagos ellenőrzés megerősíti, hogy innentől kezdve a gyerek teljesen óvoda-érett, nem elég hogy szobatiszta, de már a nagydolog után is önállóan törli a fenekét. Vagy amikor hazajönnek a szomszédtól, és első útjuk a baba szobájába vezet, és versengenek azon, hogy kire próbál bandzsítva fókuszálni a picurka. Jó pillanat, amikor elviszem a négy gyereket a játszóházba, és a nagyok összebújva nézik a Sam, a tűzoltót, amíg én próbálom kihasználni a szoptatós szobát (nem sikerült, a gyerek kizárólag zajos és zsúfolt kávéházban volt hajlandó enni, egy textilpelus jótékony takarásában). Jó pillanat, amikor rájövök, hogy el tudom látni őket egyedül, sőt, ki tudok mozdulni velük otthonról.
Rossz pillanatok, amikor úgy kell ráüvöltenem a nagyokra szoptatás közben, hogy a baba majdnem letépi a mellbimbómat ijedtében. Rossz pillanat, amikor a kicsi este hatkor eléri a mélypontot, és zokog, hogy vegyem ölbe, de nem tudom, mert éppen szoptatok. Rossz pillanat, amikor nem jól számolom ki a következő etetést, és egyszerre kéne vacsorát adnom a nagyoknak, lefürdetnem a félig alvó kicsit, és mindeközben a pici szó szerint rekedtre üvölti magát. Rossz pillanat, amikor rájövök, hogy hiába van hétszemélyes autónk, bizony a babakocsinak csak nagyon szűkösen van hely. Rossz pillanat, amikor szembesülök vele, hogy egyszerűen elfogyott a pelenka otthon – minekazilyennekgyerek – és ha nem állok meg négy gyerekkel vásárolni, akkor khm... bocsánat... szarban leszünk. Rossz pillanat, amikor már harmadik napja nem tudok aludni napközben, és ettől türelmetlen és fejfájós leszek. Rossz pillanat, amikor rájövök, hogy két nap alatt három kilót fogytam, és talán ezt baromira nem így kéne.
Ezen a héten a túlélő üzemmód volt az alapértelmezett. Régen nézhettek ennyi mesét a nagyok. Régen felejtettem el sorozatosan zöldséget adni a szendvicsekhez. Soha nem engedtem még el a kicsit a nagyokkal a ház feletti játszótérre (most is utánuk mentem pár perc után, de akkor is). Soha nem ettünk még egy héten kétszer mirelit pizzát. Soha nem hagytam még a kocsiban a nagy felügyelete alatt az alvó kicsit, amíg a picit felcipeltem (két alvó gyereknél már csak a három vagy a négy lett volna érdekesebb). De mindez azt hiszem megbocsátható, mert soha nem voltam még négy gyerekkel ennyi időt egyedül. Bíztam benne, hogy a családfő hazatérése visszarázza a csapatot a helyére. Hát, ezzel kapcsolatban is értek meglepetések, de erről majd a következő héten...
Meni
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
