Egy vasárnapi napon érkeztünk haza, és egy nap  idill után a férjem visszament dolgozni, hogy nyár végén esélyünk legyen még pár napot együtt tölteni. Ez egészen addig nem viselt meg, amíg véget nem ért a nyári napközis tábor a két nagynak. Azaz a második hét elejéig.

 

Ugyanis hiába fogadkoztam, hogy én soha többet nem szülök július végén – empirikus alapok mentén kijelenthetem, hogy ebben az országban ennél nagyobb szívás nincs – mégis így sikerült, és istenem, mennyire boldog voltam vele! Meg is becsülöm magam, és a babát is, de jelentem ez tényleg szívás. 

Ugyanis július végén, idén július 28-án, kerek tíz nappal a szülés után véget ért a napközis időszak, innentől már csak kínkeservvel és rengeteg pénzért talál az ember gyerekmegőrző jellegű napközit, ahova már csak elvi alapokon is szájhúzva íratnám be őket, de anyagi okokból most még úgy sem. Hiába, no,egy kereset kiesett, hónapokkal ezelőtt, az állami kompenzációt pedig be kell osztani, ha nem akarom a babát 14 hét múlva beadni a közösbe. És én nem akarom, nem is fogom.

Szóval a tíznapos baba mellé megkaptam a hét- és az öt és félévest is. Sokkoló élmény volt. Nem maguk a gyerekek, elvégre az ember mégse kapjon már sokkot a saját, közepesen háziasított, hangulattól függően ultra cukinak és/vagy világ rosszcsontjainak tartott gyerekeitől. A sokkot, és a vele járó light babyblues-szerűséget az okozta, hogy véget ért a gyermekágy. Hála a közösség hihetetlen összetartó erejének, és az apai oldalról jelen lévő nagyszülői párnak, főznöm, bevásárolnom, háztartást vezetnem éppen, hogy csak szőrmentén kellett. De nem voltam többé egyedül, kettesben az én pici kis csomagommal. Nem tehettem meg, hogy reggel összebújósan másfél órán át etetem, mert reggeli kakaó, cornflakes, öltözés, vinni a háromévest a bölcsibe, délután menni érte. Nem tehettem meg, hogy egész délelőtt élvezem a lakás csendjét, és békéjét, esetleg még alszom is, ha már éjszaka nem jött össze. Mert játszótér, tízórai, rajzolás, rövid séta, de minimum mese, gyakorlófüzet, és millió kérdés. Nem tehettem meg, hogy hagyom órákon át legelni a melleimen, hátha csoda történik és mégis lesz elég tejem (azért ebben nem nagyon bíztam amúgy sem, pont ebből a típusú, vegyes táplálású, kis súllyal, azaz kis erővel és még kisebb gyomorral születő babából már volt itthon három, és még soha nem történt csoda). Nem tehettem meg, hogy órákon át gyönyörködöm egy fintorgó kis pofiban, egy hobbit-tappancsban vagy egy szőrös kis pamacs fejecskében. Volt persze lehetőség összebújni (éjjel), szerelmes pillantásokat vetni (hajnalban), de ebből ugye sose elég. 

Fizikailag kiválóan bírtam, sokat üldögéltem, feküdtem, nem erőltettem meg magam semmilyen szinten, amúgy is, egy görcsölős, otthon kényszerpihenős, keményedős-fájós terhesség után kifejezetten élveztem, hogy le tudok hajolni, fel bírok menni a lépcsőn, nem rohangálok ötpercenként a klotyóra, és így tovább. Lelkileg viszont megborultam két napra teljesen. Totál depresszív, „semmi sem motivál, semmi sem érdekel, éljük túl ezt a nyarat” állapotba kerültem, ijesztően messzinek tűnt a következő időszak, amikor magam lehetek majd a babával (október elejéről beszélünk, csak a miheztartás végett). Fel kellett vennem újra a tempót, amit az aktív életvitel jelentett, és nehezen ugrottam meg az akadályt. De a második ultragáz nap végére azt vettem észre, hogy idegesítem saját magamat – e z amúgy elég sűrűn elő szokott fordulni – és hogy a gyerekek is ingerültek, nyűgösek, türelmetlenek. Szóval ideje volt fordítani egyet a hozzáállásomon, és varázslatos módon, életemben először ez sikerült is, tudatosan, „holnap reggel energikusan és normális emberi lényként ébredek” módszerrel. Nagyon büszke voltam magamra, és nem igazán értettem, hogy Murphy miért egy tetves fejű leánygyermekkel, és az ezzel járó családi haj- és ágyneműmosással jutalmaz. Pedig így utólag tisztán látszik, hogy csak a harmadik hétre akart felkésziíeni, de mivel ennek még csak az elején vagyunk, ezt majd később mesélem el... előzetesként: a nemzetközi helyzet fokozódik.

Meni