4. hét
Elérkeztünk a negyedik héthez. Tulajdonképpen ha arról kéne írnom, ami a leginkább meghatározta a napjaimat, akkor a nyári szünetről, annak viszontagságairól kéne írnom, a mindennapi rutinból kizuhanó nagyobb gyerekek monstre őrülési jeleneteiről, és a szórakoztatásukra kirendelt személyzet (úgy mint anyósomék, az éppen éves látogatásukat itt töltő szüleim, és szerény személyem) teljes kudarcáról.
De mivel ez egy babanapló, nem erről fogok írni. Azért nem vagyok nehéz helyzetben, mert minden aktuális összezuhanás előtt, legrosszabb esetben utána, kiharcoltam magamnak egy kis időt, amit a babával kettesben tölthettem. És ugye ott voltak és vannak az éjszakák is, az összebújás, együtt szuszogás ideje. Szóval akkor a baba, jöjjenek a közhelyek: minden nap más egy kicsit, minden nap nő, kerekedik, nyílik az értelme. Négyhetes korára hozzárakott kerek egy kilót a születési súlyához, és valami mélyről jövő, evolúciós okból (az én gyerekem erős, életképes, alfa nőstény-esélyes) ettől én rendkívül elégedett vagyok, még akkor is, ha a siker kb. 40-60 százalékos arányban köszönhető az anyatejnek illetve a tápszernek. Mindegy, az eredmény a fontos.
Ezen kívül fontos hírünk (igen, kedves fanyalgók, a MI hírünk, mert mi még mindig kicsit szimbiózisban vagyunk, és aki ezt nem érti, az elemezze a saját érzéseit, amikor először hagyja pár órára másra a háromhetes babáját, egyből rájön – mielőtt repülnek a kövek, fogorvosnál voltam), hogy többfajta sírással is el tudjuk kápráztatni a közönséget. Eddig volt a kismacska nyávogása, aztán nőtt a decibelszám, de a stílus megmaradt. Viszont az utóbbi pár napban egymás után jött a felismerések sora: ez a gyerek dühös. Ennek a gyereknek fáj valamije. Ez a gyerek hullafáradt. És persze fix háromóránként a favorit: ez a gyerek éhes. Na, jó, nem panaszkodom, éjjel ez a fix három óra egyre inkább négy-öt óra felé hajlik, sőt, egy héten belül másodszor ébredtem arra hajnali fél háromkor, és este kilenc óta még nem kellett szoptatnom.
Hogy ne legyen cukrostakony, azt is elmesélem, hogy beköszöntött a hasfájós időszak, már ha annak szabad nevezni azt a nagyon light, nyűgösködős, rosszul alvós, sírdogálós időszakot, ami minden kora este kezdetét veszi nálunk. De este nyolc-kilenc körülre elmúlik, mellőzi a sikítást, a tekergést, az órákon át tartó vergődést és úgy általában az összes tünetet, amitől az igazán hasfájós babák anyukája zombivá válik pár nap alatt. Ezúton is részvétemet küldöm, tudom mit élnek át szegények, csak most jó lapokat osztott a gép, néha nekem is jár.
Végül szeretnék rátérni arra a témára, ami emberemlékezet óta foglalkoztatja a népeket, legalábbis a többségüket, nevezetesen hogy kire hasonlít a gyermek. Mivel erről mindenkinek van véleménye (még ha csak annyi is, mint apámé, mely szerint "Hülyeség"), ezzel gyakorlatilag saját magam teszem érdektelenné a napló többi részét. De vállalom a kockázatot, a gyerek ugyanis hasonlít. Nincs ebben semmi furcsa, hogy a klasszikust idézzem, az újszülött három dolgot tud: sírni, üríteni és hasonlítani. A modern technikának köszönhetően ez utóbbit már pár hónapos fetusz korában tudja, de igazán akkor kezd el hasonlítani, amikor kettéválik a gazdatesttől. Így van ez a lányom esetében is, ahogy egyre inkább kerekedik, ahogy egyre többet van nyitva a szeme, ahogy nő a haja, a szemöldöke, egyre inkább a nővérét látom benne. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a szeme sem fog már bebarnulni, a haja pedig stílusra egyre inkább a nagylányra hajaz. A játékosabb kedvűek kedvéért felrakok két képet a lányaimról, kíváncsian várom, hogy szerintetek is erős a hasonlóság, vagy csak két echte négyhetes baba van a képen, semmi több. Jó szórakozást!
Meni
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
