Én magam is nehezen hittem el, és szerintem későn kapcsolódtam be, későn próbáltam segíteni. a barátnőmnek, egyszerűen nem volt az az alkat, akivel ez megtörténhet. Valamiért az egész téma még mindig tabu egyébként, mindenről beszélünk – súlyváltozás, hajhullás, libidót ért károk, sebeink gyógyulása – csak a lelkünkről nem. Mert egy anya, aki éppen megkezdi a babázást, nem lehet szomorú. Az ki van csukva.

Ilyenkor már előre jönnek az érvek is: Miért nem boldog, amikor gyereket hozott világra? Csak a saját érzéseivel foglalkozik, közben egy élet van rábízva?

Én nem láttam a barátnőmön semmi különöset a fáradtságon kívül. Mondjuk az zavart, hogy minden egyes beszélgetésünkkor csak a kimerültségére panaszkodott, a kis lurkóról kevesebb szó esett és talán annyi lelkesedés sem volt mögötte, de elengedtem ezeket a rossz érzéseimet és úgy gondolkoztam, hogy első babáját szülte, van mit feldolgoznia, mind érzelmileg, mind fizikailag és tök jogosan fáradt.

Ilyeneket tehát nem kezdtem el mondogatni neki, hogy „Szedd össze magad! Minden fejben dől el!”, satöbbi. Inkább arra próbáltam terelgetni, hogy legyünk többet együtt. Én éppen egyedül voltam, felvillanyozott egy pici és illatos baba, sokat voltam ott, segítettem és próbáltam egy kis vidámságot csempészni a mindennapjaiba. Holott ennyi nem volt elég. A szülés utáni depressziónak neve is van, komolyan kell venni és bizony, kezelni kell, mert ha nem érkezik időben a segítség, annak nagyon komoly következményei lehetnek.

Amikor már csak nem múlt ez a makacs, állandó rosszkedv és a barátnőm arca gyakorlatilag elszürkült a kilátástalanságtól, akkor mélyebben is utánaolvastam a témának, illetve beszélgettem a családjával is, kivel-kivel külön, hogy legyenek segítségemre a folyamat megállításában. És persze voltak olyan családtagok, akikkel először is fel kellett ismertetnem a helyzetet. Ez nem csak egy általános kimerültség, itt bizony baj van. 

Az anyák 20-25%-a átélhet átmenetileg, néhány hétig tartó depresszív időszakot és amennyiben nem kap segítséget, ebből tartós depresszió alakulhat ki – ezt például azonnal megtaláltam a szakirodalomban. Az okokat vizsgálva egyszerű a képlet: a terhesség alatt termelődött ösztrogénszint a szülést követően hirtelen lecsökken és egy másik hormon, a tejtermeléshez szükséges prolaktin veszi át a helyét.

A baby blues-nak is nevezett szülés utáni hangulatváltozás, mint az átmeneti levertség és a kedélyállapot-ingadozás általában a szülést követő fél évben jelentkezik, és annak ellenére, hogy nagyon hasonlít a szülés utáni depresszióra – ami a szülést követő 2 évben bármikor előjöhet –, rövid ideig tart, illetve nem hatnak ki a baba ellátására. Ebben az első időszakban tehát teljesen természetes, ha az anyuka az egyik percben sír, a másikban nevet, kedden még ő a világ legboldogabb embere, pénteken viszont csak zokog a rémülettől reszketve, hogy képtelen ezt az egészet végigcsinálni, ellátni és felnevelni a gyerekét.

A fentiek teljesen érthetőek, hiszen egy baba születésekor minden átalakul, az addig megszokott világ a négy sarkából fordul ki, és bármilyen komoly felkészülés ellenére is mindez egyik napról a másikra történik. Nemcsak a felelősséggel kell megbirkózni, hanem az addig nem tapasztalt fizikai kimerültséggel is, a társas kapcsolatok totális mélypontjával és a test megváltozásával. És ennek tetejében még ott vannak a kritikus hangok és a minket kéretlenül is tanácsokkal bombázók, a család, a barátok, a skype-on bejelentkező amerikai nagybácsik, akik csak tovább fokozzák az újdonsült anyukában a bizonytalanság érzését, és azt, hogy tulajdonképpen alig valamit csinál jól.

A barátnőmnek lassan kezdtek rémisztő tünetei lenni. Teljesen közönyösnek érezte magát megszületett kislányával szemben. Szomorúbb napokon pedig egyenesen azt képzelte, hogy a terhessége és a baba születése tönkretette az életét. Lépnem kellett, és persze nem csak nekem. A családdal együtt végül arra jutottunk, hogy egy ezzel a területtel foglalkozó pszichológus segítségét kérjük. Emellett próbáltuk őt felváltva tehermentesíteni, egy fél napra, pár órára átvállaltuk a kislányát, ő pedig rá volt kényszerítve, hogy kizökkenjen, saját maga főszereplésével csináljon programokat.

És a helyzet szép lassan megváltozott. A szakember segítségével, családi összefogással nagyot mentettünk, a barátnőm egy kislányt kapott, a kislány egy kiegyensúlyozott anyukát és így már mindenki boldogan fog élni, amíg meg nem halunk.

F.