A gyerekeim valamiért nagyon népszerűek. Persze ezen nincs mit csodálkozni, mert okosak, jópofák, és szépek, minden elfogultság nélkül mondom, tessék csak megkérdezni bárkit, mondjuk a nagyanyjukat, keresztmamit, az apjukról nem is szólva. Na de. Ennek a népszerűségnek folyománya is van, mégpedig, hogy a barátkozás nem marad az intézmények keretein belül. Ott a délután, az ovi-suli utáni idő, és az mennyi lehetőséget rejt!

A szülinapi zsúrokon vekengtünk már eleget, hogy jaj de sok helyre hívják, idő, pénz, illik visszahívni, ja, a tesót is, a lakás kicsi, játszóházban 10 gyerek, jaj de drága, és mindig menni kell, újabb hétvége bomlik darabokra emiatt, de unom stb. Én úgy látom, hogy ez a zsúrozás ovi idején nagyjából lecseng, minden kisgyereknek megvan a maga 2-3 bulija, mekibe is voltak annyit, hogy már a gyerekek is unják, szóval ezen a szülinapibulis témán mi időlegesen túl vagyunk. Ugyaneme oviskorban a délutáni program legalább kötetlen, egyszerű közös játszóterezés, nem különösebben megbeszélt bandázás, jön, aki jön, együtt vannak, játszanak.

Azonban egy iskolás korú gyerek önszántából már nem megy játszótérre hintázni homokozni anyával, max. ha kistesó is van. Viszonylag ritkák a szabad délutánok, mert mindig van valami, sport, zene, kézműves, jobb is lenne, ha több, csak úgy szabad délutánja lenne manapság egy gyereknek, de nincs. Ha mégis akad, akkor rögtön, azonnal barátnőzni/barátozni KELL. Mikor értük megyek, már úgy fogadnak, hogy jól kitervelték, hogy ki kihez megy át most azonnal. A szülőt azzal fogadják, hogy engedje el Evettkét, B szülőt meg azzal, hogy Evettke átjön, jó?!? Maradjunk annál az alapesetnél, hogy Evettke jó fej, helyes barátnője a gyereknek, nem olyan, akitől a hideg is kiráz, és nem értem, miért barátkozik vele a gyerek, szóval olyan kiscsaj, akit alapesetben igenis szívesen látunk. Vagy akihez szívesen elengedjük a gyereket.

Ilyenkor jön a gyors fejmunka: van ma erre idő, kapacitás? Mert ha a mi gyerekünk megy látogatóba, az szuper ingyenszabadidőnek tűnik a szülő számára, de nem ilyen egyszerű. Ha én télidőben 4 órakor már ott állok nyakig beöltöztetett kisebbel a sulinál, akkor nem mindig olyan laza dolog 6:30-kor újra megejteni ugyanezt. Ha addig kevesebb gyerekkel kell megjárni a délutáni gyerekrendelést, vagy épp az egy szem gyerektől szabadultunk így meg, akkor viszont remek! Sokszor a vendéglátó szülő vállalja, hogy hazakíséri, hazahozza a gyerekem, ami aranyos, és kedves, és nagyon köszönjük, de pár alkalom után kínos elfogadni a szívességet. Volt olyan, hogy a 4. gyerekemmel mentem a többi háromért, de ők 3 irányba kunyizták el magukat. A kicsi egész nap várt rájuk, de mindegy. Én meg tovább szórakoztattam a kicsit, aztán mentem begyűjteni a sereget, egyesével, mindenhol értékes negyedórákat vesztve, mert oly nehéz elindulni.

Tudom, tudom, az ilyesmi beléjük nevelt fegyelem kérdése, meg le kell jó előre fektetni a szabályokat, de az ellentmondást nem tűrő katonai fegyelem távol áll tőlem, így a megbeszélt 6:30-as indulás, hááááát, nem másodpercre pontos. Pár kedves szó a vendéglátó szülővel, a cipőt csak itt és csak most rettenetesen nehéz felhúzni, a kicsit is neki  kell vetkőztetni, amíg a nagyobb felöltözik (na, de akkor már maradni akar ő is), húzzák az időt még egy utolsó sugdolózással, szaladgálással, ölelgetős búcsúval, hisz soha többet nem látják egymást (csak kb. 12 óra múlva, ismét majd egész nap hosszára), naszóval nem egyszerű a hazaindulás, szorozva annyival, ahány gyerek, és ahányfelé.

Vagy Evettke jön át.  Ha nincs túl késő, hogy az esténket szétcsessze egy ilyen hirtelen vendégeskedés, én mindig szívesen látom a barátgyerekeket. Sokszor zseniális, ahogy eljátszanak, nincs gondom arra, hogy értelmes elfoglaltságot találjak ki nekik, a tévé tuti nem megy, és sok mindent meg tudok csinálni, amíg ők ilyen jól elvannak. Gyümölcsöt és répát teszek az asztalra (nem hencegés, tényleg, ilyenkor azt is elrágcsálják!) vagy koradélutánban előkapom a dugicsokit, és sokfelé töröm, franciadrazsét kutatunk a fiókban, fagyit gyártunk. (A cél, hogy iszonyat jó fejnek tűnjek.) Vagy korai vacsit csapok össze, és lehet zajosan, jókat dumálva együtt megvacsizni. Vannak olyan emberek az életemben, akik gyerekkorom óta példát mutatnak a “nagyon jó fej, mindig mindenben számítani lehet rá, mindent meg lehet beszélni vele” típusú felnőtt viselkedésre,  és szeretem ezeket az embereket! Jó érzés lenne, ha kicsit ilyen lehetnék én is. Szeretném, ha így lenne, komolyan! (Na, ez őszinte ömlengés volt arról, hogy most is csak önös érdekből, magamnak tetszelegve cselekszem, még ezt sem a gyerekeimért teszem.)

Ha a lakásban oltári a kupleráj egy ilyen este után, vagy a mosatlan edény halmokban, nem zavar, mert jó volt a hangulat, és végre vissza tudtunk adni rengeteg vendégeskedős délutánt. Nincs ilyen sokszor, mostanában kezd beindulni inkább a dolog, hogy végre van helyünk vendégeket fogadni.

A spontán nálunk partizást taglaló bekezdésben nem véletlen az egyes szám. Mert szülői oldalról ezt én vállalom és én élvezem. A férjem nem.

Ő ugyanis keményen dolgozó apuka (semmi cinizmus, ez komolyan így van) és arra vágyik, hogy egy agymosott, nehéz nap végén ne egy szétbulizott tömegszállásra jöjjön haza, ahol vécére sem lehet elvonulni, ahol óriási a zaj és a káosz, és az este tuti megcsúszik. Nem szereti az ilyen spontán meglepetéseket. Kiborul. Ideges lesz. És értsük meg, hogy ez neki nem jó így, és hétköznap ne legyen ilyen, mert másnap munka, de hétvégén mégannyira se, mert a hétvége a szent pihenésé (még egyszer: nem cinikusan írom ezt, az ő szempontjából igenis megértem!) egyszóval soha. Ide gyerek ne jöjjön, ez a mi lakásunk, a mi várunk. Nem ilyen tüskés ám, élesben kulturált és kedves, de a vendégek elvonultakor ki tud borulni a bili. Én meg őrlődöm. Mert megértem őt, de a gyerekeink itt élnek, ebben a lakásban, a mi várunk az ő váruk is. Mégis hova hívhatná el a barátnőit egy alig 10 éves gyerek? Kávézóba? Saját albérletbe? Szerintem joga van neki ezt az otthon éppúgy vendéglátásra is használni, mint nekünk. Ésszerű keretek közt és velünk megbeszélve persze. Nem vitázunk a férjemmel erről éjszakákon át, csak ez egy megoldás nélküli helyzet.

Másik eset: Evettkétől igenis kiráz a hideg. Meg nem mondom miért, az anyukája is nyafka, butácska, és rosszindulatú, a hátam közepére nem kívánok ilyen ismerősöket, de a gyerekem valamiért ragaszkodik a kiscsajhoz. Van jogom – ha nem is eltiltani, de – óvatosan terelgetni? Nem arra gondolok, amikor nyíltan megokolható, miért ne barátkozzanak: mert a másik kölök agresszív, neveletlen, vagy akármilyen, de a gyerek is meg kell értse, sőt érezze, hogy miért nem. Hanem amikor szimplán nem szeretnénk ilyen kis vendéget a lakásunkban. Mit mondunk ilyenkor a gyereknek? Ludmilla és Emerenc jöhet, de Evettke ma nem? (és se holnap, se jövő héten…) vagy mit? Vagy ne nézzük hülyének a 6-8-10 évest, igenis meg lehet neki magyarázni, hogy miért vagyunk ilyen távolságtartók az ő barátnőjével? Mert ebben az esetben még inkább felértékelődik az én házam én váram eszménye. Ez az eset szerencsére nem esik meg mostanában velünk, sőt, csupa-csupa klassz, okos gyerek van körülöttünk barátként, le is kopogom. Őket tehát még inkább meg kell becsülni!

A gyerek is élhet vétójoggal a szülők sokkal gyakoribb vendégvárása ellen? Emlékszem, kamaszkoromban engem már nagyon zavart, hogy a szüleim nem beszélték meg velünk, ki jön vendégségbe vasárnap délután, csak tényként kezelték, hogy jönnek. És nekem akkor is a kedves vendéglátó kislányt kellett adnom, ha az összes leckémet vasárnap délutánra hagytam, lábat akartam volna szőrteleníteni, arcpakolásban heverészni, vagy akármi. Zavart, hogy nincs személyes terem ilyenkor a lakásban, pedig arra számítottam, hogy lesz. És nem a vendégekkel volt bajom, hanem az eljárással. Na, írás közben szépen le is vezettem a dolgot magamnak: nem a vendégekkel van baj, hanem azzal, ha hirtelen jönnek. De a gyerekek mindig olyan spontán lelkesednek, gyorsan döntenek!

Gyerekkoromban, főleg családon belül, de a barátok között is az volt a módi, hogy bárki bármikor beállíthatott. Igaz, nem volt telefon sehol, és nem volt talán ennyire rohanós az élet. Simán becsengetett, vagy csak bejött (családon belül saját kulccsal!) valaki, és vidáman voltunk. Került az asztalra valami, beszélgettünk, akkor és ott élveztem. Ma ez nekem is nagyon életidegen dolog, Férjuramnak meg pláne, hisz ő nem így nőtt fel.

Az egyik szomorú emlékem az Édesapámról épp az, hogy az első saját lakásunkhoz volt kulcsa, és ő bizony bármikor beállított, míg a férjem finoman meg nem kérte őt, hogy így mégse (vasárnap 9 előtt megjelent lelkesen fúrni faragni, míg mi aludtunk volna délig is – óóóó, de rég voltak a gyerektelen idők). Igaza volt, és mégsem, mert fordítva mi bizony csak-csak hazamehettünk, ha akartunk. Édesapám megbántódott akkor, ma meg már hiába várnám, hogy csak úgy jöjjön, nyolc éve nem él. Kulcsa azóta is van több családtagnak, de ésszerűbben, vagy hogyismondjam, korszerűbben használják, ha szükséges.

Szóval a saját bőrömön érzem a sokszor átkozva emlegetett elidegenedést, hogy az emberek magukra zárják az otthonuk ajtaját, és kevésbé nyitottak. Igazság szerint már nekem is ez a megszokottabb, kényelmesebb, de mégsem mindig ez a jobb.

Azt is mondhatjátok: ez az egész “gyerekem barátkozik” téma mekkora álprobléma, nincs jobb dolgom, mint ezen rágódni?!? Ugyan mit problémázok azon, hogy egy gyerek kivel, hogyan és hol barátkozik. Nos, amíg ilyen kicsik, engem érdekel a kivel és a hogyan, a hol kérdésre pedig nélkülem meg sem adható a válasz. A kivel kérdést nem akarhatom komolyan irányítani. Ha azt sikerül is valahogy kibuliznom, hogy ne mindenki legyen nálunk várva várt vendég (ez sem feltétlen fair eljárás, de ez van) attól még ott van rengeteg iskolai idő a barátkozásra. Ha a gyerekem körömszakadtáig ragaszkodik a fura baráthoz, valami oka csak van, amit én nem látok. A tiltás nyilván nagyon ritkán célravezető, minden egyéb esetben az állandó odafigyelés marad. És hogy megértsem: ez is ízlés kérdése, és tilos erővel a magam képére formálni a gyereket!

A hogyan kérdésben azt remélem, mint bármi egyébben: jól sikerült a gyerekem nevelése, tudja, mit kell és mit nem kell megtennie egy barátság fenntartásáért. Eleget és ne többet, mint ami neki is jólesik.

A hol kérdése … hát igen. A férjemmel átbeszélem (lebokszolom) a témát még néhányszor. Én legalább a gyerekeim kedvéért szeretnék kicsit nyitottabb otthont, kevésbé görcsös magánélet-védelmet. Vagy akár örömteli közös kirándulásokat a gyerekeken keresztül szerzett baráti családokkal. Van ilyen banda a közelünkben, mi nagyon ritkán csatlakozunk, és tádáááááááá, ekkor azért mindenki nagyon jól érzi magát. Tényleg!

Szerintem a szülői mintának, a nyitottságnak vagy a merev elzárkózásnak nagy szerepe van a gyerekeink kapcsolatépítési képességeinek alakulásában akkor is, ha ők közben ilyenek-olyanok, másmilyenek. Egy mintát könnyebb követni, és én olyan mintát szeretnék adni, ami megkönnyíti nekik a kapcsolatteremtést, barátságok fenntartását.

Ha már minta:

Anya barátkozós magánélete bezzeg mehet a levesbe. Hiába okos, jópofa és szép anya is, ha a barátnőivel akar találkozni egy este, a gyereksereg azonnal ezer indokot talál arra, miért nem mehet anya. Éjszakába nyúló sírásra és lebetegedésre is hajlamosak voltak, de ezt ügyesen és jól kineveltem belőlük. Azonban a finom lelki terror maradt. Hátmármiért akarok én a “csajosra” menni, most voltam nemrég (hónapokkal ezelőtt igazából), szégyelljem magam, sőt, azt is a fejemhez vágták már nem kis teatralitással , hogy “anya, de neked nem a gyerekeid a legfontosabbak?!?” Hát nem, édes szívem szottya, ma este nem, és gyors puszi, ajtó becsuk, megyek. Aljas módszer…

És remélem, hogy a gyerekeimnek is jutnak majd ilyen több évtizedes, igaz barátságai, amelyeket lehet, hogy most építünk. Egyelőre így többes számban, mert még nem lehet teljesen kihagyni belőle a (túlbuzgó és érdeklődő) T. szülőt.

Lilacsiga

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?