Mit jelentett neked az osztályod? Ezzel az egyszerű kérdéssel kezdődött az egész. Emlékek törtek fel, és sajnos nem pozitívak. Az általános iskolás időszakomra mai napig nem tudok jó szívvel visszaemlékezni. Felsőben szinte évente új osztályfőnökünk volt, akik így nem igazán ismertek meg minket, és nem is tudták irányítani az osztályt vagy jó közösséget kialakítani. Ötödik-hatodikban még csak a lányok közül ketten-hárman kezdtek piszkálni. A szüleimnek ez anyagilag nem volt túl jó időszaka, ezért nem igazán voltak márkás ruháim. Anyukám sohasem volt az a kifejezetten nőies nő, és főleg nem tudta, hogy a korombeli lányok milyen ruhákban járnak, szóval ez elég volt, hogy kilógjak és indokot szolgáltassak a bántásra. Ez még nem volt olyan vészes, próbáltam meghúzni magam és észrevétlenül létezni, de az önbizalmam rendesen megsínylette a helyzetet.
Hatodik végén megpróbáltam hatosztályos gimnáziumba menekülni, de sajnos nem vettek fel. Az évfolyamról az egyik legjobb barátnőmet viszont igen, sokat sírtam. Aztán hetedik-nyolcadikra még rosszabb lett a helyzet. A fiúk egy csoportja is időről időre kiválasztott valakit, akit szekáltak és lelki terrorban tartottak. Ilyenkor persze az osztály többi része inkább félrenézett, mert nem akarták, hogy ők is célponttá váljanak. Aztán sorra kerültem én, és a lányok mellett most már a fiúk bántásával is szembe kellett néznem. Talán azért választottak, mert törékeny alkatú voltam, könnyű célpont, talán azért, mert időközben osztályelső lettem, ezt csak ők tudják. Emlékszem, végre kaptam egy új őszi kabátot, ami nagyon tetszett. Másnap büszkén vettem fel az iskolában, aztán az egyik fiú gúnyosan megjegyezte: „Mi az, farsang van? Sherlock Holmes-nak öltöztél?” Persze az egész osztály nevetett, és én ismét megszégyenülve vonultam el a lányvécébe.
Hetedik végén az évfolyamról egy lány átkerült az osztályunkba, mert nyíltan felvállalta a másságát. A lányok már jó előre összesúgtak, hogy szóba se állnak majd vele és kiközösítik, amennyire csak lehet. Én ebben nem akartam részt venni, és kezdetektől barátságos voltam vele. Na, ez volt a tetőpont. Innentől mindennaposak lettek a sértegetések és megjelentek olykor a fizikai bántalmazások is. A fiúk testnevelés órán úgy dobtak meg a labdákkal, hogy negyedóra után is éreztem a hátamon, vagy hátulról meglöktek, hogy leestem a lépcsőn. Az órák közti szünetek jórészét a mosdóban töltöttem és csak a csengetésre mentem be a terembe. Egyszer nem bírtam tovább, és otthon elmondtam a bátyámnak. Ő nagyon kedves és megértő volt, vigasztalt, és kérte, hogy mondjam el a szüleinknek is. Én nem akartam, de megígértem, hogy a következő fizikai sérelem után megteszem. Nem kellett sokáig várnom, ez két-három napon belül bekövetkezett. Sírva rohantam lefelé az iskolában a lépcsőn, amikor belefutottam egy férfi tanáromba. Megkérdezte, mi történt, és én elmeséltem neki mindent. Megígérte, hogy beszél az osztályfőnökömmel és együtt beszélnek a fiúkkal is. Otthon elmondtam a szüleimnek is. Apukám nagyon mérges lett, és azt mondta, hogy addig nem mehetek iskolába, amíg nem tudják garantálni a biztonságomat. Ekkor még három hét volt vissza a nyolcadik osztályból.
Másfél hétig voltam otthon. Ezalatt az osztályfőnököm kétszer telefonált, másodszorra biztosította apukámat arról, hogy minden rendben lesz. Amikor újra mentem, valóban nem bántottak se szóban, se fizikailag, de mindenki fagyos volt velem. Az osztály egy részre nem is igazán értette, miért volt ez a felhajtás. Az egyik bántalmazó srác pár nap múlva a fülembe súgta, hogy vigyázzak hazafelé, mert a végén még bajom esik. Meg szép a házunk, kár lenne érte, ha leégne. Nagyon megijedtem, és megkértem két normálisabb lányt, hogy hadd menjek velük hazafelé egy darabig. Erre azt válaszolták, hogy ők most kettesben szeretnének beszélgetni, meg minek ez a felhajtás, a srác biztos nem gondolta komolyan. Ez úgy ért, mint egy arculcsapás, nem is tudtam rá mit mondani. Valamivel lemaradva sétáltam utánuk, és ahol elvált az út, onnantól futottam hazáig. A ballagási bankettre nem mentem el, nem akartam ezekkel az emberekkel ünnepelni. Az a bizonyos srác a ballagás végén azért a fülembe súgta, hogy dögöljek meg, de én csak mosolyogtam és elsétáltam. Pár év múlva külön-külön belefutottam lányokba és fiúkba is a bántalmazók közül, és ők, mintha nem is emlékeznének a történtekre, vagy nem is történt volna semmi, barátságosan próbáltak társalogni velem. Érdekes, hogy nekem még évekkel később is rémálmaim szereplői voltak, nekik meg semmi sem maradt meg az egészből.
Azóta felnőttem és férjhez mentem, van két szép gyermekem, de ha általános iskoláról esik szó, még mindig görcsbe rándul a gyomrom. Pár év múlva iskolába mennek a fiaim. Próbálom úgy nevelni őket, hogy bármit el merjenek nekem mondani, és ők soha se bántsanak másokat. Remélem, nekik nem kell hasonlót átélniük, de másik oldalról sem fognak ilyenben részt venni.
Catalina
