Szombat reggel. Hanga szeme valami rejtélyes okból kifolyólag nyolc után nem sokkal kipattan (egyébként kilencig simán alszik, ha hagyom), és követelni kezdi a Minimaxot. Bekapcsolom neki, félálomban bámulom én is a mesét, közben szoptatom a kicsit. Lassan bontakozik a történet, mikor az apja is felébred, csak azt látja, hogy potyogó könnyekkel ölelgetem a gyerekeket, Hanga pedig kérdésére, hogy mi történt, elmeséli, hogy a kutyus orvosságot vitt a beteg kislánynak. Aha, bólint, anyád már megint mesét néz, tiszta ovis… kutya is van benne, annál jobb…
A rajzfilm valahogy egész nap nem hagy nyugodni. Azt írták ki a végén: igaz történet alapján. Kicsit kétkedve keresek rá a neten a kutya nevére. És valóban megtörtént: 1925 telén kutyák vittek gyógyszert a diftériás gyerekeknek az alaszkai Nome-ba.
Az alaszkai Nome a XIX. század végi egyik nagy aranyláz alkalmával tűnt fel a térképen. A Seward félszigeten található település lakossága 1900-tól, illetve miután a Bering tenger partjainál aranyat találtak, 20 ezerre nőtt. Bár az arany nagy része elfogyott, Nome 1925-ben Alaszka északi felének legnagyobb városa volt kb. 1500 fős lakosságával, amelynek harmada bennszülött, inuit volt. Az év hét hónapján át jéggel volt körülvéve és a legközelebbi vasútállomás a több mint 650 mérföldre található Nenanaban volt. Nome telegráf útján tudott érintkezni a világ többi részével, és a kormány működtetett egy olyan útvonalat, amit „Iditarod út”-nak neveztek és ahol kutyafogatok vitték a postát Anchorage-ből Nome-ba, átlagosan 25 nap alatt. A harmincas években már rendszeres repülőjáratok létesültek, de ekkoriban még a kutyaszán volt az egyetlen közlekedési és szállítási eszköz a téli hónapokban.
1925 januárjában több diftéria-jellegű megbetegedést észlelt a környéken a város egyetlen orvosa. Az első áldozatok inuitok voltak, akik különösen védtelenek a fehér ember betegségeivel szemben. Január 20-án már egyértelmű volt, hogy diftériával állnak szemben. A betegség kezelhető volt már akkor is diftéria-szérummal, a helyben fellelhető 8000 adag szavatossága azonban lejárt, és bár a doktor már nyáron megrendelte a frisset, az nem érkezett meg, mielőtt a kikötő befagyott. Beadta ugyan a gyógyszert az egyik kis betegnek, de az hatástalannak bizonyult. Nem maradt más hátra, a városi tanács karantént rendelt el és telegráf útján kért segítséget. Dr. Welch a táviratban jelzi, hogy a diftériajárvány kitörése valószínűleg elkerülhetetlen, sürgős szüksége van egymillió egység diftéria elleni oltóanyagra, de ennek odaszállítása csak a posta útvonalán, vagyis a kutyaszánok váltójával lehetséges. Felmerült ugyan a légi szállítás lehetősége is, de akkoriban csak nyitott pilótafülkés, vízhűtéses motorú, az I. világháborúból maradt gépek voltak Alaszkában, amik télen nem voltak alkalmasak a repülésre. Egyetlen megoldás maradt: az Iditarod-út és a kutyaszán-fogatok.
Az idő nagyon sürgetett. A nyugati part kórházaiból összegyűjtöttek 1,1 millió adag szérumot és Seattle-be küldték, de innen még 6-7 nap, míg eljut Anchorage-ba és onnan tovább lehet szállítani Nome-ba. Az anchorage-i Railroad Hospital 300.000 adag szérumot bocsátott azonnal a nome-iak rendelkezésére. Ez a mennyiség ugyan nem volt elég a járvány legyőzésére, de arra igen, hogy terjedését az öböl menti területre korlátozzák, amíg a nagyobb szállítmány is megérkezik. A szérumot azonnal becsomagolták és vonaton Nenanába szállították, hogy innen kutyaszánon vigyék Nome-ba.
Mialatt a szérum Nenana felé tartott, megszervezték a kutyaszán-váltókat Nenanától a nagyjából félúton levő Nulatoig. Innen Leonhard Seppala, az akkor már legendás hírű norvég kutyaszán-versenyző és huskytenyésztő vette volna át a csomagot és vitte volna tovább, aki ezt a távot már megtette 4 nap alatt is és több versenyt nyert Togo nevű kutyájával. Az időjárás nem kedvezett az akciónak, az elmúlt 20 évben nem mértek olyan hideget, mint akkor, -45°C volt, viharos széllel és hófúvásokkal. A közlekedésnek gyakorlatilag minden fajtája szünetelt. Alaszka lakói hosszú éveken át bátor emberekben és kutyákban hittek. Most ismét bennük kellett hinniük.
A váltó első egysége „Wild Bill” Shannon volt, aki január 27-én este 9 órakor vette fel a kilenc kilogrammos csomagot a nenanai vasútállomáson, és azonnal nekivágott az útnak, kilenc még tapasztalatlan kutyájával. Az indulásakor a -45 °C-os hőmérséklet később tovább süllyedt, Shannon a szán mellett futott, hogy ki ne hűljön, de így is hipotermiás állapotba került. Egy szakaszon le kellett térniük a lovak által tönkretett ösvényről a folyó jegére. Hajnali háromra ért Mintóba, arca egyes részein fagyási sérülések voltak, a hőmérséklet ekkor már -52°C volt. Tüzet rakott és felmelegítette a szérumot, majd négyórányi pihenés után három kutyáját hátrahagyva tovább indult. (Nem sokkal azután, hogy visszatért értük, a kutyák elpusztultak, és egy negyedik szánhúzóját is elvesztette.) A kutyáival együtt rossz állapotban lévő Shannon délelőtt 11-kor adta át a szérumot a félig atabaszk származású Edgar Kallandsnek, melyet ismét felmelegítettek, mielőtt Kallands elindult volna. A hőmérséklet -49°C volt; a Manley Hot Springsben lévő menedékház tulajdonosának – egy beszámoló szerint – forró vizet kellett fröcskölnie Kallands kezeire, hogy az el tudja engedni a szánt.
Kalland Dan Green-nek adta át a szérumot Manley Hot Springs-ben (31 mérföld). Green Fish Lake-ig vitte (28 mérföld) elérve közben a meglepő 9 mérföld per órás sebességet. Green-től Johnny Folger-hez került (26 mérföld). Ő Sam Joseph-nek adta át (34 mérföld), tőle Titus Nikolai-hoz (24 mérföld), majd Dave Corning-hoz került (30 mérföld). Ismét havazott és a szél egyre erősebb lett. De a musherek folytatták útjukat: Harry Pitka (30 mérföld), Bill McCarty (28 mérföld) és Edgar Nollner (24 mérföld). Eszkimó, indián és fehér musherek szállították a szérumot a „könyörületesség nagy futásán”. A váltó csapat az elviselhetőség határait próbálgatta. A megfagyott szérum fagyos kezekből fagyos kezekbe került, védett helyre rejtették, majd ismét megfagyott az út során. Galenában Edgar Nollner átadta a szérumot a frissen nősült öccsének, George-nak.
A fiatal indián, hogy melegen tartsa magát a -50 fokos környezetben, az út során szerelmes dalokat énekelt. Charlie Evans a maga 30 mérföldes szakaszán szintén húzta a szánt, amikor két kutyája saját lábán megfagyott. A pár fokkal emelkedő hőmérséklet ismét esett, -52°C-ig. Evansnek a Koyukuk folyó egy olyan pontján kellett átkelnie, ahol a víz feltörte a jeget, ráadásul sűrű köd volt, így teljesen a vezérkutyáira kellett hagyatkoznia; a két rövidszőrű keveréknek azonban elfelejtette feltenni a nyúlbőrből készült lágyékvédőket, s azok fagyási sérüléseik miatt összeestek. A Nulatóig hátra lévő úton neki magának kellett vezetnie a csapatot. Délelőtt 10-kor érkezett meg, a két kutya akkorra már elpusztult. A következő, Tommy Patsy fél óra múlva úton volt.
Patsy Kaltagnál adta át a csomagot Jackscrewnak, az utána következő Victor Anagick pedig január 31-én hajnali 5-kor ért Unalakleetbe. Az innen induló Myles Gonangnan a közelgő vihar miatt nem vághatott át az öböl jegén, a hegyek közötti utat kellett választania. A partra érve a látási viszonyok javultak, de az erős szél -57°C-ra hűtötte a levegőt. Délután 3 órakor ért Shaktoolikba, ahol Seppala helyett Henry Ivanoff várta. Leonhard Seppala Nome-ból indult, és egyedül kellett volna megtennie a szérummal az út felét, de a rendkívül zord körülmények miatt Nome városi tanácsa úgy döntött, hogy a rá eső szakaszt is inkább kisebb távokra osztják. Erről őt azonban már nem tudták értesíteni, mivel útközben nem volt se telefon, se távíróállomás, így abban reménykedtek, hogy valahol keresztezi a váltó útvonalát és ott átveszi a szállítmányt. Ez meg is történt, rendkívül kalandos körülmények között. Ahogy ugyanis Ivanoff elindult, a fogata egy rénszarvassal ütközött és a szán kötelei összegabalyodtak. Az épp ekkor érkező Seppala kis híján elment mellette, csak Ivanoff kiabálását vette észre. Átvette a szérumot és azonnal visszafordult.
Sötétedéskor ért Ungalikhoz, ahol megtudta, hogy Nome-ban újabb megbetegedések történtek és már a lejárt szavatosságú oltóanyag is elfogyott. Ekkor Seppala úgy döntött, hogy a közelgő vihar ellenére ismét a Norton-öböl jegén vágnak keresztül (Shaktoolik felé jövet is a rövidebb utat választotta). A hőmérséklet -35 °C volt, de a jeges szél miatt az emberi és az állati szervezet ezt majd' kétszer hidegebbnek érezte. A vihar fokozódott, és Seppalának döntenie kellett, hogy lerövidíti-e útját a befagyott és veszélyes Norton Soundon keresztül vagy megkerüli azt. Erős széllökések tengervizet szórtak a jégre, ami minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy betörik alattuk. Azonban Seppala bízott a csapatában, és Togo tévedhetetlenül, a durván recsegő jégtorlaszokon keresztül szilárd és biztos földre vezette őket. Csupán három órával később a Norton Sound jege betört. Seppala és kutyái este 8 órára értek a túlparton lévő Isaac's Pointhoz. Egy nap alatt 135 km-t tettek meg, azaz óránként átlag 13 km-t. Pihentek, majd hajnali 2-kor tovább indultak, az egyre erősödő viharban. Legalább 100 km/órás szél fújt, a hőmérséklet -40°C-ig süllyedt. Továbbra is a befagyott öbölben haladtak a partvonalat követve, majd a Little McKinley-hegynél visszatérve a szárazföldre 1500 méteres szintkülönbséget kellett legyőzniük. A hegyről leereszkedve már Golovinba értek, ahol Charlie Olsen vette át a szérumot, február 1-jén délután 3 órakor. Olyan rossz volt az idő, hogy Nome-ból Welch doktor azt üzente: inkább álljon meg a váltó, nehogy az úton lévő oltóanyag is megsemmisüljön. Azonban az összeköttetés megszakadt, mielőtt az üzenet a váltót elérte volna, így az tovább folytatta útját. Olsent a szél lefújta az ösvényről, és a kezein több fagyási sérülést is szenvedett, amíg takarókba burkolta a kutyáit. A jeges szél hatását is beleszámítva továbbra is -55-60 °C között volt a hőmérséklet. Este 7-kor érkezett Bluffbe, nagyon rossz állapotban.
A következő hajtó, Gunnar Kaasen este 10 óráig várt, hogy a vihar alábbhagyjon, de az egyre rosszabb lett. Attól tartva, hogy az ösvényt elzárja a szél által összehordott hó, elindult. Ha Kaasen tudta volna, hogy a vihar ilyen erős lesz, nem Baltot választotta volna csapata élére. Ugyan Balto Seppala egyik kutyája volt, de nem állt jó vezérkutya hírében. Azonban Balto bebizonyította a bátorságát , ahogy megindult a hóviharban és amikor egy bizonyos ponton való megállásával a Topkok folyóban való azonnali haláltól mentette meg vezetőjét és a csapatot. Az ellenszélben hóakadályokon, több folyón és a 180 méter magas Topkok-hegyen kelt át. A látási viszonyok helyenként olyan rosszak voltak, hogy a szánhoz legközelebb lévő kutyákat sem látta. Három kilométerrel Solomonon túl járt, amikor rájött, hogy áthaladt a pihenőponton; nem fordult vissza. Solomon után a viharos szél felborította a szánt, a szérumot tartalmazó henger leesett és elsüllyedt a hóban. Kaasen puszta kézzel ásta ki, kezei több helyen elfagytak. A tervezettnél korábban, február 2-án hajnali 3-kor ért Point Safetybe, ahol az utolsó hajtó, Ed Rohn várakozott. Rohn azonban azt hitte, a váltót megállították Solomonban, így még nem készítette fel a kutyáit. Mivel az idő enyhült valamelyest és kutyái mozgásán nem látszott, hogy ki lennének merülve, Kaasen nekivágott a hátralévő 40 km-nek. Hajnali fél hatkor hajtott végig a nome-i Front Streeten. Néhány korán kelő helyi még hallotta, amint Baltot átkozottul jó kutyának nevezte, mielőtt összeesett. A váltó az 1085 km-es távot 127 és fél óra alatt teljesítette, embert és állatot próbáló körülmények között. Egyetlen ampulla sem tört el, az oltóanyagot felolvasztották, délben már használható állapotban volt.
Mivel ez a gyógyszermennyiség nem volt elegendő, a Seattle-ben összegyűjtött oltóanyagot ugyanezen az úton juttatták el Nome-ba, nagyrészt az első váltó tagjai. Tettek ugyan kísérletet a légi szállításra, de a repülőgép felszállni sem tudott.
A járvány a hivatalos adatok szerint 5-7 halálos áldozatot követelt; de dr. Welch becslése alapján a városon kívül élő eszkimók között legalább száz fertőzött volt, az elhunytakat azonban vélhetően saját szokásaik szerint eltemették, a hatóságot pedig nem értesítették. 1926-ban még negyvenhárman betegedtek meg, a friss szérummal azonban mindegyiküket sikeresen kezelték.
A résztvevőknek Calvin Coolidge elnök levélben fejezte ki elismerését, és a szenátus is megemlékezett róluk. Az akció nagy nyilvánosságot kapott, Kaasen és Balto egy évig az USA nyugati partján turnézott és egy 30 perces film is készült róluk. Baltonak szobrot állítottak a New York-i Central Parkban. A történet vége sajnos nem ilyen dicsőséges: Balto és társai egy cirkuszhoz kerültek (nem mutatványosként, csak látványosságként), ahol rettenetes körülmények között tartották őket. Az ohiói Clevelandben élő gyerekek gyűjtöttek pénz a kiszabadításukra George Kimble vezetésével. Balto 1927. március 19-én hősnek kijáró fogadtatásban részesült új és utolsó lakhelyén, a clevelandi állatkertben. 1933. március 14-én pusztult el, preparált teste a Clevelandi Természettudományi Múzeumban látható.
A Kaasen és Balto körüli felhajtás sajnálatos módon háttérbe szorította a szérumfutás legnagyobb teljesítményt nyújtó egységét. Leonhard Seppala és Togo által vezetett kutyái összesen 420 km-t tettek meg Nome és Shaktoolik, majd az oltóanyagot szállítva Shaktoolik és Golovin között (ez önmagában 146 km, majd' kétszer hosszabb táv, mint bármelyik másik csapaté). Seppala is tett egy körutat a kutyáival, majd a csapat nagy részét egy a Maine állami Poland Springben található kutyatenyészetnek adta el – az USA-ban ma élő huskyk többségének vérvonalát ezen kutyák valamelyikére lehet visszavezetni. Seppala rendszeresen látogatta Togót, míg azt 1929. december 5-én elaltatták. Teste az Iditarod Múzeumban látható az alaszkai Wasillában.
A többi hajtó nem részesült ekkora figyelemben. A média egyáltalán nem foglalkozott az atabaszk és inuit hajtókkal, akik a táv kétharmadát teljesítették.
Verity
Források:
http://www.baltostruestory.net
http://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9rumfut%C3%A1s
http://en.wikipedia.org/wiki/1925_serum_run_to_Nome
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
