3 hét kellett hozzá az új tanévből, de végül sikerült összekapnom magam. Ahogy az angol mondaná, „I finally have my shit together.”
Sikerült kialakítani egy olyan napirendet, ami minden szempontból megfelelő, a Nagy odaér időben az oviba és a Kicsi is tud enni-aludni, amikor szüksége van rá. Reggelente fél 8-kor kell elindulnunk otthonról, ha pár percet sem csúszunk, akkor pont két nagyobb hullám között tudunk autózni és szinte egyáltalán nem kell a dugóban várakoznunk.
A Nagy valamikor 8-8:30 között beér az oviba, mi Jankával pedig 9-9:15 körül haza is érünk, mert a lakásunk irányába (a belvárosból kifelé) olyankor már egyáltalán nincsen forgalom.
Ahhoz, hogy a menetrendet tartani tudjuk, a babát reggel 7 óra környékén megetetem, így a reggeli séta közben elalszik és csak akkor ébred fel, amikor már itthon vagyunk. Van, amikor kivárja a „tízórai időt”, hogy magához térjen, olyankor a hazaérkezésünk után még egy kávét is meg tudok inni a legnagyobb békességben.
A baba szerencsére egyre jobban tűri az autózást, de ha látom rajta, hogy nyűgös, akkor inkább előreveszem magam mellé, hogy ne sírjon hazáig. Különféle próbálkozások után, az utazós zenék toplistáját továbbra is a fehér zaj vezeti, lassan már kezd pavlovi lenni a dolog annyit hallgatjuk. Így, három hét elteltével nem vagyok teljesen biztos benne, hogy még mindig tudnék a zúgás nélkül is vezetni.
Itthon a robotporszívónkat (Isten áldja a feltalálóját!) beprogramoztam, hogy hétköznap reggelente 8:30-kor induljon el és tegyen egy kört a lakásban amíg nem vagyunk itthon, ezzel a takarítás is le van tudva. Nem lehet nálunk a padlóról enni, de legalább a látszat adott, hogy nem disznóólban élünk.
Nem akarok telhetetlen lenni, de igazán feltalálhatnának már egy „elpakoló gépet”, olyat amihez lehet mosogatógép kipakoló extrát is rendelni. Sorba állnánk érte, az biztos.
Janka 10 körül ébred, ismét eszik, majd 1,5-2 órát ébren tölt, amikor zenét hallgatunk, tornáztatom, olvasok neki és beszélek hozzá. Délben megint eldől, ilyenkor gyorsan meg tudok főzni vagy el tudok intézni valami más ház körüli teendőt és heti többször még tornázni is jut időm.
Ilyenkor már nem alszik hosszan, maximum két óra múlva ébred, általában akkor szoktunk a kutyánkkal együtt sétálni menni. Legkésőbb délután 3 körül indulunk vissza az oviba, hogy a szokásosnál valamennyivel hamarabb felvegyük a Nagyot, így el tudjuk kerülni a délutáni csúcsforgalmat és fél 5 környékén már itthon is vagyunk.
Nagyjából ötre a férjem is hazakászálódik, megpihen, lezuhanyzik és átveszi a gyerekeket, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Sokszor ez tényleges szellőztetést jelent jelent, mert legtöbbször csak csinálok egy koffeinmentes kávét, kiülök a bögrémmel az erkélyre és bámulok magam elé.
Azt ezt követő 1,5-2 órában leginkább a nagyobbik lányukkal foglalkozunk, együtt legózunk, mesét olvasunk, kézműveskedünk; aztán már kezdődik is az esti műsor: vacsora, a gyerekek fürdetése és fektetése.
A Nagy 8:30-kor fekszik, a Kicsi pedig valamikor 9-10 között. Amikor ő elalszik, akkor általában én is megyek vele, mert simán lefárasztanak annyira a hétköznapok, hogy amúgy sem tudnék túl sokáig fenn maradni.
A baba napközben most már csak nagyjából 3-3,5 óránként éhezik meg, így elég jól lehet tervezni a napirendünket. Az alvási ritmusa sajnos nem annyira szabályos, de ezt annyira nem bánom, mert éjjel viszont szuperül alszik, már csak egyszer ébred enni, nagyjából 7 óra alvás után. Fektethenénk valamennyivel később is, hogy az esti utolsó etetés után már csak reggel egyen legközelebb, de nekem nem teher felkelni szoptatni. Janka pár percnél hosszabban soha nem eszik, én pedig pillanatok alatt vissza tudok aludni, így tényleg nem okoz gondot, ha fel kell ébrednem miatta.
Kíváncsi leszek, hogy hogy alakulnak a későbbiekben az éjjeleink, a Nagy 5 hónapos kora után már nem volt hajlandó éjjel enni, akkor sem, ha más miatt felébredt. Jankával az elmúlt 1-2 hétben már többször előfordult, hogy 8-8,5 órát is aludt egyhuzamban, mielőtt újra megéhezett, de ebből nem akarok messzemenő következtetést levonni, túl kicsi még ahhoz, hogy átaludja az éjszakát.
Összességében elég kényelmes ez a napirend, most, amíg itthon vagyok, már mind a négyen elég jól beleszoktunk, de később biztos újra kell majd terveznünk a hétköznapokat, amikor már én is dolgozni fogok. Mindenesetre most úgy érzem, hogy mindenre jut idő, tök jól kézben tartom a dolgainkat és kiegyensúlyozott vagyok. A héten meg is ítéltem magamnak egy szóbeli vállonveregetést.
Ráadásul a mindennapi loholás számlájára írható az egyik legjelentősebb pozitívum: szeptember eleje óta 4 kilót fogytam! Még mindig van rajtam 6 kg plusz, de már majdnem fel tudom húzni a terhesség előtt hordott farmerjaimat (felhúzni, nem begombolni – ne legyünk telhetetlenek!).
A rövid hajamat is kezdem megszokni, összehasonlíthatatlanul könnyebb hajat mosni, feleannyi ideig sem tart a dolog, mint korábban. Arról nem is beszélve, hogy annyival kevesebb sampon és balzsam fogy, hogy mondtam is a férjemnek, hogy készüljön, mert pár hónap és gazdagok leszünk!
Jankával is egyre könnyebb, ahogy nő és fejlődik, úgy tudunk egyre rugalmasabbak lenni és változatosabb dolgokat csinálni napközben. Mióta pár hete megtanult mosolyogni, azóta meglehetősen gyakran szórja a fogatlan kis vigyorokat mindenkinek. Igényli a társaságot, élvezi, ha beszélünk hozzá, miközben a szemébe nézünk, ennyi általában elég is ahhoz, hogy zihálva nevessen vagy fültől-fülig mosolyogjon.
Nagyon szereti, ha éneklek neki és a nővéréhez hasonlóan ő is a népdalokat preferálja a gyerekdalokkal szemben.
(Tudom, hogy az éneklés benne van az anyák munkaköri leírásában, így aztán én is dalolok nekik, pedig nagyon durván repedt fazék/kappanhangom van. Annyira, hogy a férjem szerint az a legnehezebb része a gyerekvállalásnak, hogy most kénytelen hallgatni, hogy énekelek.)
Janka súlygyarapodása is lelassult – ahogy az várható volt – de azért így is elég combos, hurkás kisbaba, a héten már kereken 6 kilóval mérlegelt. Soknak tűnik, de még legalább 1-1,5 hónap mire megduplázza a születési súlyát, pedig teljesen átlagos méretekkel jött világra.
Újdonság még, hogy az ő haja is elkezdett hullani, pont úgy, foltokban kopaszodik, mint annó a Nagy. Szerencsére már látni az újonnan növekvő kis szőke pihéket is, így remélem, hogy csak rövid ideig lesz kopasz.
Ahogy a Kicsi is napról napra fejlődik, úgy a nagyobbik lányom viselkedésében is rendszeresen meg tudok figyelni újdonságokat. Most, hogy kistestvére született, egyre kíváncsibb arra is, hogy ő milyen volt kisbabaként. Ezt így persze nem tudja megfogalmazni, de sokszor jegyez meg egy-egy dolgot a húgával kapcsolatosan, hogy nahát, ő maga is ezt csinálta, amikor kisbaba volt, majd várja a megerősítést tőlünk, hogy igen, valóban úgy volt.
Sokszor olyan dolgokat említ, ami vele kapcsolatosan nem igaz, hazudni meg nem akarok neki, így olyankor egy másik történetet mesélek el, ami valójában megtörtént, amikor ő volt olyan kicsi, mint most a húga. Mindig nagyon figyelmesen hallgatja ezeket a sztorikat, ezért sem hagyom rá, ha olyasmit mond, ami nem igaz (pl.: én is mindig sírtam az autóban, mint Janka, igaz anya?), azt szeretném, ha az ő történeteire ezek alapján emlékezne, nem Janka babakorát vetítené ki saját magára is.
Az óvodában is remekül érzi magát, minden napra jut valami felejthetetlen dolog, amiről órákon keresztül képes beszélni. A héten az ő csoportjuknak – az ovi többi részétől függetlenül – szerveztek magyar nyelvű bábszínház előadást, majd a műsor után közösen készítettek egy-egy bábot is mindannyiójuknak.
Két teljes napig beszélt erről szinte megállás nélkül, amíg az eseményt felül nem írta egy sokkal klasszabb dolog – az egyik apuka vitt a csoportba minden gyereknek nyalókát, de az óvónénik nem adták nekik oda, hanem el kellett pakolniuk a szekrényükbe, hogy majd megkérdezzék a szüleiket, hogy megehetik-e.
„...és képzeld anya, én megmondtam a bácsinak, hogy én nem ehetek nyalókát, mert még kicsi vagyok és vigyázni kell a fogaimra, de mondtam neki, hogy az enyémet hozza vissza az oviba, amikor majd én is olyan nagy leszek, mint te.”
Mondanom sem kell, hogy erről az eseményről mi beszélgettünk napokig a férjemmel, de azért nagyon szívesen lettem volna légy a falon, amikor elmagyarázta az apukának, hogy miért nem fogadja el tőle a nyalókát. Azért így másodkézből hallgatva is nagyon szórakoztató volt.
Jelentős dolognak számított az is, hogy a héten a magyar nyelvű csoportba járó gyerekek megkapták az éppen aktuális, egyébként negyedévente kiadott horvátországi magyar gyereklapot is.
Nem igazán tudom, hogy hogy írjam körül a magazin tartalmát. A valósághoz legközelebb talán az a megfogalmazás áll, hogy egy kicsit identitászavaros, egyszerre akar Buci Maci meg Élet és Irodalom lenni, de ettől függetlenül tök jó, hogy vannak valakik, akik időt szánnak az összeállítására és ingyenesen terjesztik a magyar közösségekben.
Az ovi hatása persze más dolgokban is tetten érhető. Valószínűleg a vegyes korosztály és a nagyobb gyerekek számlájára írható, hogy olyasmikkel is megismerkedik a lányom, amiket mi itthon még nem mutattunk meg neki.
Egyik reggel nyugodtan ültünk az autóban, arasztoltunk a forgalomban, amikor a Nagy a hátsó ülésről, a semmiből megjegyezte, hogy „anya, ugye tudod, hogy én nagyon szeretem a pópecsót?”
„A mit?”
„A pópecsót anyaaa!” – mondja megint kábé olyan hangsúllyal, hogy „ne legyél már ennyire értetlen”.
„Öö, oké.”
Aznap délutánra esett le, hogy a pópecsó az a Paw Patrolt (Mancs őrjárat) jelenti. Itthon mi még nem néztük ezt a mesét, de mint kiderült, a csoporttársai között nagy népszerűségnek örvendenek az ebek, és mutattak neki mindenféle kutyás plüsst meg gyűjthető kártyákat. Ebből következik, hogy most már az én gyerekem is szereti a pópecsót.
A nagyszerű, kiegyensúlyozott hetem végére az tette fel a pontot, hogy pénteken a férjem jóval hamarabb végzett a munkahelyén, átvette Jankát és így hónapok óta végre megint tudtam csöndben (és egyedül!) áztatni magam a kádban egy teljes órán keresztül.
Kisebb csodaként éltem meg a dolgot, mert újabban egy gyors tusolás is kihívás.
Komolyan mondom, anyaként zuhanyozni olyan, mint valami olimpiai versenyszám. Igyekszel a lehető legjobb időt futni, miközben mindenki a te nevedet kiabálja.
Mindannyiunknak jól esik néha egy hosszú, illatos fürdő, de abban biztos vagyok, hogy a házi szurkolótáborunkat – akármilyen hangosan is legyenek – egyikőnk se cserélné el érte semmi pénzért.
Salty
