Harmincegy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy ne csak a testem álljon készen egy új élet kihordására (na, meg nagyon nem mellékesen a későbbi felnevelésére), hanem a szívem, a lelkem, a teljes valóm is. A döntés meghozatalához még pluszban (és szintén nem mellékesen) hozzáadódott a nem csekély mértékű, férj oldaláról érkező lelkesedés és egyetértés, azaz túllendülve hőn szeretett és nyeglén átbulizott 20-as éveimen, minden együtt állt ahhoz, hogy tényleg igazi családot alapítsunk. A nőgyógyász sem látott semmi, orvosilag indokolt akadályt, és mivel semmilyen azonosított betegség sem gyötört, világéletemben egészségesen és odafigyelve étkeztem (oké, számítsuk le a hajnali gyrosokat meg a másnapos pizzákat és dupla kólamenyiséget), illetve hatéves korom óta kihagyás nélkül sportoltam, mindig jól éreztem magam a bőrömben, így a rövid párkapcsolati szeánszot letudva neki is álltunk a projektnek.
Tudtam, mikor van a peteérésem, ergó guppi üzemmódot tudatosan becélozva ügyködtünk (férj sem panaszkodott, bár a zellerért annyira nem rajong), és a peteérést követő napokban tök izgatott voltam, alig vártam, hogy tesztelhessek. És amíg a tudományra várni kellett, az intuíciómra semmit: kb. 1 héttel a fogantatás után már éreztem, hogy sikerült: máshogy feszültek a melleim, mint psm alatt, hihetetlen fáradt lettem, egyszerűen éreztem. És láss csodát: nem sokkal később halványan, de pozitívat teszteltem! Nődokihoz kb. úgy repültem be az ajtón, ultrahangon még nagyjából persze semmi nem látszott, de igen, várandós vagyok!
A terhességemet, leszámítva, hogy az elején barnáztam, amire gyógyszert szedtem (azaz doki írta), illetve a szagoktól való undoromat (pl. rühelltem a gyrosos szagát) szintén a legelején, tökéletes fizikai és lelkiállapotban éltem meg. Összesen tíz kilót híztam, nem vizesedtem (pedig nyár volt), nem mart a gyomorsav, nem nehezültem el, végig sportoltam stb. Mákom volt. A kilencedik hónapig melóztam is a munkahelyemen, akkor is csak azért álltam fel, hogy azért ne onnan vigyenek szülni. Minden vizsgálat okés volt, a baba gyönyörűen fejlődött. Ja, igen, viszont menet közben kellett orvost keresnem, mert a dokim, akit szerettem, már egyáltalán nem vállalt szülést – ezt közölte is velem azonnal. Így még az első trimeszterben nekiálltam bújni a fórumokat, melyik kórház, melyik doki, stb. Így találtam egy női orvost, akit sokan dicsértek.
Bejelentkeztem hozzá: nem volt egy bájolgós típus, de én is tudok karakán lenni, és megmondani a tutit, szóval nem zavart. Megbeszéltem vele, hogy természetes szülés párti vagyok (jártam én szorgalmasan a jógára, meg légzőgyakorlatokra, faltam a hypnobirthinget, spirituális utakra eveztem, hogy kapcsolatot teremtsek a babával, aki majd akkor érkezik, amikor ő akar…), az oxiról hallani sem akartam, se az egyéb indításról, vajúdás saját tempóban. Ő erre annyit mondott, hogy mindent meg fog tenni, ám ha indokoltnak tartja, ő bizony ad infúziót, edát stb. Ennyiben maradtunk – én annyira pozitívan álltam az egészhez, és annyira nem féltem egy cseppet sem a szüléstől, hiszen utánaolvastam, fórumoztam stb., vizionáltam magam magamnak, ahogy mosolyogva kicsusszan belőlem a picur, és a természetes oxitocin majd elnyeli a fájdalmat, hogy nem is vettem számba más verziót (jogos: osszatok le, mekkora barom az ilyen).
Igen, olvastam temérdek más sztorit, itt a Bezzeganyán is, de úgy voltam vele, hogy ki, ha én nem… Hát az első hidegzuhany ott ért, hogy a dokinőmnek nem férfiujjai vannak, értsd: keskenyebbek és kisebbek a kezei, mint egy férfinek. Meg gyanítom, szimplán érzéketlenebb: fájt a méhszájvizsgálat, alig ért el, de akkor ugye már a finisben voltunk, nem agyaltam már ezen sokat. A babát viszonylag picinek saccolták, megnyugodtam, akkor simán átfér.
Vártam, vártam a jeleket, azokat a bizonyos jóslókat, de semmi. Oké, néha talán valami, de ugye fogalmam sem volt, mit kéne éreznem. Így telt le a 40 hét, és a baba még sehol, tök jól elvolt odabent. Ugye innentől kezdve jött a kétnaponta ctg, meg újra ultrahangok. Ahol is jött még egy hidegzuhany, hogy hoppá, kicsit nagyobb a gyerek, igen méretes fejjel, kevés a magzatvíz. A dokim már akkor húzta a száját, hogy reméljük, ez nem okoz majd gondot. Aztán jött a flowmetria egy szakorvossal, aki közölte, hogy a méhlepény véráramlása is necces (40 +2 napon vagyunk!), szakorvosi véleménye az, hogy indítsuk meg, mert ne kockáztassunk. És amikor ott állsz, és ilyet hallasz, valahogy kifolyik az agyadból a spirituális köd, és kattog benned a félsz, hogy nehogy a babának baja legyen. Legalábbis nálam ez történt, így konkrétan a sima ctg-s vizsgálati reggelemből szülési nap lett, amire én bólintottam rá. Becuccoltam a szülőszobára, férjnek telefon, hogy hát akkor szülünk, jer, és nem ártana hozni a persze előre bepakolt cuccokat utánam.
Amíg a férjemre meg a hálóingemre, stb. vártam, a szülésznő felvette az adataim, és elücsörögtem kint a váróban szépen. Még mindig totál nyugodt voltam, kicsit izgatott, hurrá, ma találkozunk a picivel! Ez reggel 9-10 között lehetett, mert a férj már a munkahelyéről indult utánam. Férj, hálóing megérkeztek, beöntés megtörtént (szülésznőhallgató végezte, először nem a jó helyre irányozta a csövet, én szóltam, hogy szerintem kicsit hátrébb…), secc-perc alatt megvolt, átöltöztem, irány a szülőszoba! Infúzió beköt, ugye a jó öreg oxi. Lájtosan kezdték, nem sietünk sehova, megnézik, hogy reagálok. Nagyon jól reagáltam, egész délelőtt jól elrötyögtünk meg fotózgattunk, gondoltam is magamban, hogy hát ez sima liba (ó, én kis naiv!).
Talán egy óra körül kezdték emelni az adagot, mert nem tágultam három óra alatt semmit (itt sem kérdeztem meg, mivel jól voltam, hogy miért, ezt a sportot részidőkhöz kötik? Most már nem csak én kis naiv, de hülye is…) Na, és akkor kb. egy-két órán belül már nemhogy nem nevetgéltem, de keményen kellett mozognom a labdán, figyelnem a tanult légzéstechnikákra, hogy bírjam. Itt kezdett kényelmetlenné válni az infúzió, hogy nem mozoghatok szabadon, mert szó szerint be vagyok kötve. És indultak az óránkénti méhszájvizsgálatok, és őszintén? Iszonyat fájtak. Jobban, mint egy-egy fájás. És köszönhetően az oxinak, egy idő után már úgy éreztem, hogy szünet nélkül jönnek a fájások is, szinte nincs megállás.
Ettem a homeobogyó arzenált, szőlőcukrot, ittam a vizet, nyögtem-bőgtem, labdán pörögtem, férj hátat-homlokot-derekat-hasat masszírozott erre szánt olajjal, de egy idő után nem segített semmi. Ráadásul a ctg is folyamatosan rajtam volt, meg az infúzió is bekötve, és még mindig alig haladtunk tágulásügyileg. Az a baj,hogy mivel összefolyt minden, és a fájdalom annyira letaglózott, hogy kb. meghalni szerettem volna, nem emlékszem, hogy mikor repesztettek burkot – ami szintén iszonyatosan fájt, és utána már a vér is ömlött belőlem, nem csak a magzatvíz. A baba szívhangja viszont rendben volt végig, csak én nem. És dühös voltam magamra (még napokkal később is), hogy ennyire nem bírom, én, a „majd csak kicsusszan mosolyogva az a gyerek” rózsaszín idióta mentalitásommal, hogy lehettem ekkora ökör! Kb. ilyeneket gondoltam még úgy gyorsan két üvöltés között, a légzéseket kezdtem feladni, de annyi erőm még volt, hogy kérjek epidurált.
Fiatal anesztes csaj jött, mosolygott (én nagyon nem), aláírtam (hogyan? passz…), bekötött (még egy tű, mi az nekem, nem is éreztem – és tényleg nem), éljen, örülünk. Hát nem örültem sokáig, ugyanis furcsamód nem nagyon éreztem különbséget epi előtt-után. Mondtam is a gárdának, de vagy nem tudtak, vagy nem akartak ez ellen tenni, vagy mást ajánlani. Mi meg nem forszíroztuk, de mondom, ezek mind csak emlékképek, mert lehet, hogy a férjem igen, de őszintén, akkorra már annyira elöntött a szenvedés, hogy nem emlékszem, kivel miket beszélek. Estére (olyan tíz óra vajúdás után kb.) közölték, hogy már közel vagyunk, és nem sokkal később, hogy már látják a fejét, érzem-e a tolásingert, vagy kell-e vécéznem. Hát nekem egyik se kellett, semmi mást nem éreztem, csak azt a hatalmas fájdalmat, és szerintem már üvöltöttem, hogy szedjék ki. Ez ment még gondolom egy jó másfél órát, amikor is teljesen kitágulva nyomtam, vagy próbáltam, a baba szegény a küszöbön, és az istennek se akar csusszanni. Mosoly nélkül se.
Este tíz előtt tanácskozás az ágyamnál, ugye oxi már régóta maxon, én már régóta félájult (vagy üvöltök), baba bent szegényem még mindig, na, és akkor a bűvös két szó: téraránytalanság és császár. Őszintén? Nekem akkor már mindegy volt, rángatóztam, dobáltam magam az ágyon, iszonyat gáz lehettem. Így férj marad kint, én műtőbe be, epit leszedik (új anesztes megjegyzi: ja, kicsúszott az epi a helyéről – még jó, hogy így nem éreztem semmit…), spinális érzéstelenítés be (szintén nem éreztem), és utána kb. egy pillanat múlva: mintha elvágták volna az egész napi szenvedést. Komolyan. Olyan jó dolog kevés történt velem az életben, mint a császár és az a tű. Én, a természetes szülés párti. Utána pár perc múlva, este fél tizenegykor, egész napi vajúdás után ki is emelték az én gyönyörű és hősies, tökéletesen egészséges (bár kezdetben ufófejű) kislányomat, a világ legnagyobb csodáját – 3850 grammos, 57 centis csoda. El is sírtam magam ott helyben a megkönnyebbüléstől és a gyönyörtől. A varrás már elröppent, a lányom addig az apjával ismerkedett, majd én is csatlakoztam hozzájuk- és utólag nézve nem is tűnök fáradtnak a képeken, csak mosolygok vidáman, mint a tejbetök, rajtam az üvöltő kicsivel.
És hogy mi a tanulság számomra a kistesó érkezésére (ha lesz)?
1. orvost váltani;
2. mérlegelni a beavatkozások kockázatát vs hagyni a testet saját tempóban működni;
3. (a 2-esből következik) az orvosra nem ráhagyni mindent, amit jónak lát;
4. örökbefogadni – oké, ez opcionális, mert mindezek ellenére szeretnék vér szerinti kistesót még, és igen, szeretnék még egyszer nekifutni egy sima hüvelyi szülésnek. Ugyanis egy csomó körülmény a saját hülyeségem és a saját döntésem (vagy épp nem döntésem) miatt alakult úgy, ahogy- így levonva a konzekvenciákat, és bevallva magamnak, hogy én is több ponton hibáztam, továbbra is hiszek benne, hogy a második élmény ennél csak jobb lehet!
gingerlady
