M-mel cirka egy éve ismerjük egymást. Mindkettőnk gyereke 20 hónapos, ugyanarra a játszótérre járunk velük, itt ismerkedtünk meg, és bár kapcsolatunk kizárólag erre a területre korlátozódik, ha nem is baráti, de mindenképp kellemes, „beszélgetős” viszony alakult ki közöttünk. Az ominózus játszótér viszonylag kicsi és „bejáratott”, fix anyukákkal dolgozik, névről ismerjük egymást, a gyerekeink kvázi együtt nőnek fel, bár tudomásom szerint nincs a társaságban igazi baráti kapcsolat, még ott sem, ahol egy házban élnek a családok. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) általában jó a hangulat, odafigyelünk egymásra és egymáséira.
Tehát M. Ha lehet ilyet mondani, ő a kedvencem a társaságból, hasonló a mentalitásunk, hasonlóképp gondolkodunk, hasonlóak a gyökereink, megértjük és értékeljük egymás gyilkosan szatirikus humorát, mostanság már befejezzük egymás mondatait is. Hogy miért nem fűződött szorosabbra a kapcsolatunk? Erre magam sem tudnék igazából válaszolni, úgy gondolom, talán mind a ketten abban a korban-állapotban vagyunk, amikor az ember már nem vágyik új barátra, inkább az évek alatt kiépült, megmentett kapcsolatait ápolja és őrzi azt a kevés őszintén szeretett embert, akik nem morzsolódtak le az élet viharaiban. Mindenesetre M-mel az utóbbi időben többet találkoztam, mint a barátaimmal, délelőtt és délután egymás mellett löktük a csajokat a hintában és óraszám gyártottuk a tortákat, formákat a homokozóban, jókat röhögve közben magunkon, oda-vissza áttárgyaltuk a világegyetem nagy kérdéseit, úgy mint pl.: mit főzöl ma, vagy, hogy mi a fenéért du. 4-kor, csúcsidőben kell locsolni a füvet a játszótéren?
Na, ebbe az idilli állapotba lépett be pár napja M. férje. Soha nem találkoztunk még, de mivel a gyerekkel jól ismerjük egymást, így nem volt nehéz beazonosítani a gyerekhez tartozó fiatalembert. Miután a lányok üdvözölték egymást, és így rájött, hogy ki vagyok (mint utóbb kiderült, M. sokat mesélt rólunk, főként a két gyerek barátságáról, így nagyjából képben volt velünk kapcsolatban), odajött, bemutatkozott, majd pár mondatnyi semmitmondó beszélgetés után én csatlakoztam egy másik, ismerős társasághoz, ő pedig leült egy padra és figyelte a játszó gyerekeket. Legközelebb cirka fél óra múlva, a hintáknál futottunk újra össze. Miközben a csajok hintáztak, mi ismét beszédbe elegyedtünk, a téma főként a lányokról szóló vicces sztorikra és az elviselhetetlen melegre korlátozódott, a srácról gyorsan kiderült, hogy jó humora van, kellemesen és ártatlanul elhülyültünk. Legalábbis én ezt gondoltam.
Még akkor sem gyanakodtam semmire, mikor M. váratlanul felbukkanva egy rövid, kurta-furcsa köszönés után közölte, hogy nekik most menniük kell, összekapta a családot és sietve elrohantak. Hogy baj van, arra másnap jöttem rá, mikor a délelőtti „műszakban” végig kerülte a társaságomat, ha összekerültünk, szinte erőszakkal rángatta el a gyereket a közelünkből és vitte más játékhoz. Ez így ment két napig. Kizárásos alapon nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy mi baja van, és bár az első gondolatom az volt, hogy „ez nem normális, ha ilyen hülye vagy, anyám, akkor nem is baj, hogy nem beszélünk”, de egyrészt a lányom is észrevette a változást és tágra nyílt bociszemmel kérdezgette: Lili nem jácc? Lili nem jácc?, másrészt őszintén szólva hiányzott a társasága, így erőt vettem magamon, és rákérdeztem a dologra.
A kezdeti hebegés-habogás után szinte félénken vallotta be, hogy amikor meglátta, hogy milyen jól elvagyunk a férjével, teljesen elborult az agya, és bár ő maga is megijedt a saját reakciójától, nem bírta leállítani magát. Azt is bevallotta, hogy a férjét is letámadta (nem konkretizálva a problémát, hanem csak úgy általában, mindenbe belekötött az elmúlt napokban), elmondta, hogy maga sem tudja, mi ütött belé, bocsánatot kért, újra beszélgetünk, a csajok újra együtt játszanak… de persze azóta semmi nem a régi. Ezt ő is, én is tudjuk. És én nem értem.
prozi
