Megosztanám veletek én is a szüléstörténetem.
2020.10.13-ra voltam kiírva.
2020.09.23-án Ctg vizsgálat volt délelőtt, mutatott elvétve fájásokat, de nem voltak rendszeresek.
Hazaértem vizsgálat után, pihenhettem, mert a lábaim hatalmasra voltak dagadva már.
Este 8 órakor leültem a kanapéra, mondván, megnézem még azt a jó filmet, ami éppen ment, utána terveztünk párommal aludni. Épp kényelembe helyeztük magunkat a kanapén, ekkor éreztem hogy nagyon folyik valami. Mondtam páromnak, úgy érzem, ez már a magzatvíz, mert csak folyt folyamatosan, megállás nélkül.

Gyorsan felhívtam a szülésznőmet, hogy úgy gondolom, itt az idő. Mondta is, hogy fürdés után igyekezzünk be a kórházba. 21 órakor meg is érkeztünk nagy örömmel, hogy végre szülők leszünk.
Doktor úr megvizsgált, mondta, hogy egyujjnyi a tágulás, ezért nyugodtan pihengessek még a szobában, majd reggel 6-ra menjünk a szülésznőmmel és a párommal a szülőszobára - persze ha esetleg addig nem érzem úgy, hogy hamarabb menni kell.

Így hát pihenhettem 10 perces fájásokkal, végül reggel 6-ra már 5 perces fájásokkal mentünk át a szülőszobára. Kipróbáltam a labdát a vajúdószobában, és a bordásfalat is. Hát mit ne mondjak, sokat nem javított a helyzeten, így inkább sétáltam, amennyit csak bírtam.

Doktor Úr szerint ebből már 10 órára baba lesz, így az volt bennem, hogy végre mindjárt láthatom a drága kisfiam. 9 után jött vissza Doktor úr megvizsgálni, ekkor mondta, hogy csak kell az az oxitocin, ne aggódjak, most már aztán legkésőbb délre baba lesz. Eljött a dél, és hiába a séta, a labda, a bordásfal, a zuhanyzás, csak nem haladt a dolog, így még több oxitocint kaptam.

Drága párom próbált mindent megtenni, amit csak tudott a szülésznőmmel együtt. Doktor úr javaslata volt, hogy kapjak egy kis fájdalomcsillapítót, hogy kicsit rápihenjek a kitolási időszakra.
Hát mondanom sem kell, sokat nem ért a csillapító, addigra úgy éreztem, hogy megbolondulok a fájdalomtól. Már hangot is adtam ennek a 16. órában, hogy most már csináljanak valamit, mert úgy érzem, hogy nem megy, elfáradtam már, nagyon fáj.

Ekkor, 15:00-kor éreztem, hogy nyomnom kell. Jött a Doktor úr, mondta, hogy próbáljam elsóhajtani a fájást, nemsoká túl leszek rajta. Én már addigra annyira úgy éreztem, hogy nem bírom, hogy már hangot adtam a fájdalomnak a kitoláskor. Doktor úr mondta, ne adjak hangokat, mert annál nehezebb lesz nyomni. Biztosan igaza volt, de akkor már nem bírtam tovább az órák óta tartó fájdalmat. Így hát végül 15:27 perckor, 18 óra vajúdás után, a kiírt dátumnál 3 héttel hamarabb megszületett drága kisfiunk 2880 grammal és 48 centivel. Rám rakták azonnal, öleltem, és csak sírtam a párommal együtt az örömtől.

Őt elvitték rendbe rakni, apukája ment vele. Doktor úr és szülésznőm mondták, hogy akkor most egy nagy nyomás, és meglesz a méhlepény is. Szerencsére tényleg egy nyomással kint is volt. Elkezdett varrni, én valahogy nagyon rosszul éreztem magam, mintha ájulásközelben lennék. Gondoltam magamban: áhh, biztos csak a fáradtság. Ekkor Doktor úr annyit mondott hangosan a jelenlévőknek, hogy azonnal készítsék a műtőt, baj van.

Ekkor én már kissé el is vesztettem az eszméletem, amikor toltak a műtőbe, annyit láttam távolról, hogy páromnak átadták a kisfiunkat bőrkontaktra. Nem felejtem el azt az érzést, ami akkor végigfutott az agyamon, hogy ne, ennek nem így kellene lennie, hisz mindenki, aki teheti, együtt tölti az Aranyórát.

Végül megműtöttek, a nagyfokú vérveszteség miatt kitamponálták a méhem és összevarrtak. Visszavittek a szülőszobára, addigra kisfiamat elvitték, mert nehezen tudott sírni, inkább csak nyöszörgött szegény. Nem csoda, a 18 óra őt is megviselte. Sajnos rosszul alakult a helyzet, mert mint kiderült, kissé több altatót adtak, mint amire szükségem lett volna, így hiába ébresztettek, nem tértem magamhoz, csak rázkódtam és habot hánytam. Ekkor párom elmondása szerint küzdöttek értem elég sokáig, mire rendeződött a vérnyomásom, és mire egyáltalán észhez tértem, oxigént kaptam pluszban.

Mikor kinyitottam a szemem, nem felejtem el, amit a Doktor úr mondott nekem szó szerint:

„Ránk hozta a szívbajt, megijesztett minket.”

Én mit sem sejtve csak mosolyogtam, hogy nem tudom, miről beszél, de biztos igaza van. Utána meséltek el mindent. Én kerestem a kisfiam, mondták, ne aggódjon, Anyuka, jó helyen van. Végül a vajúdás kezdete után 24 órával kerültem vissza a szobámba. Doktor úr szerint hajszál híja volt, hogy nem kellett eltávolítani a méhem, mert akkora fokú vérzés lépett fel.

Másnap hozták a kisfiam, elmondani nem tudom, mit éreztem, mennyire boldog voltam, hogy végre láthatom és megetethetem. Majd egyszer csak elkezdtem tüzetesen szemügyre venni a kis arcát, szemét, száját, mindenét. Észrevettem, hogy valami nem stimmel: nagy, kék-lila foltok a szemeinél az arcán is. Kinyitotta a drága a kis szemeit, teljes bevérzés mindkettőn. Értetlenül álltam az eset előtt, kérdeztem hát a gyermekorvost, hogy mi történt a kisfiammal. Válasza a következő volt:

„Anyuka, ez mind szülési sérülés, ami a 18 óra alatt érte.”

Szomorú voltam, hogy nem elég, ami velem történt, hanem még szegény kisfiam is mit élt át. Másnap reggel jött a gyermekorvos, hogy sajnálja, de rossz hírei vannak, a kisfiamat el kell vigyék másik osztályra, mert vettek vért, és olyan rosszak az eredményei, főleg extrém sárgaság, így állandó inkubátorban kell lennie, legszívesebben másik kórházba vitetné, de ott azt mondták, próbáljanak meg egy terápiát, hátha használ. Végül bevált a terápia, 9 nap után, sok fájdalom és szomorúság után hazamehettünk.

Elég rossz első szülésélmény volt de bármikor újraélném a kisfiamért. Sokat köszönhetek páromnak, aki végig mellettem volt, szülésznőmnek, aki még utána napokig jött, hogy hogy vagyunk, orvosomnak, akivel bár utólag nem értettem egyet sok mindenben, de ő volt, aki végig küzdött értem. Azt hiszem, tanultam ebből a helyzetből, hogy nagyon meg kell becsülni azt, aki a bajban végig mellettem volt, jelen esetben a párom. Drága kisfiunk azóta lassan 1 éves, és hihetetlen ügyesen leküzdöttünk együtt minden akadályt, ami szülés után adódott. (Reflux, mozgásfejlődési gondok.) Ő a mi kis büszkeségünk.

X.