Anyám 19, nagymamám 18 évesen szült. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy bontom a családi hagyományt, és nem csak azért, mert ez már a 21. század. Hanem mert én és az anyai érzések fényévnyi távolságban álltunk egymástól. Nem voltak a környezetemben gyerekek, az utolsó unokatesóm is ötéves koromban született, így aztán a szocializációm ilyen szempontból hiányosra sikeredett. Talán ennek tudható be, hogy nem lett fátyolos a szemem a tündibündi pelenka reklámoktól, és nem olvadoztam az utcán babakocsiból mosolygó pöttömöktől.

Ráadásul a diploma után olyan munkahelyet találtam, ami egész embert kívánt. Napi 10-12 óra meló, sokszor enni se volt idő, teljesen kitöltötte az életemet, ez járt a fejemben, ezzel álmodtam. Pedig otthon egy olyan férfi várt, aki bármelyik pillanatban készen állt rá, hogy apává váljon. Tudom, hogy a legtöbb kapcsolatban ez fordítva történik, de itt én voltam a gyenge láncszem, aki vétózott, és várakozó álláspontra helyezkedett. Féltem az életre szóló felelősségtől, a saját alkalmatlanságomtól, az anyai ösztönök teljes hiányától, az önzőségemtől.

A változás olyan lassan jött, hogy először észre sem vettem. Nyolc év együttélés után összeházasodtunk. A munkám, amiben eddig a pörgés és a kiszámíthatatlanság volt a vonzó, már inkább fárasztott, szünetre vágytam. És kezdtem észrevenni magam körül a gyerekarcokat. Hirtelen mindenhol terhes nőket és babájukat tologató kismamákat láttam. Lehet, hogy az anyai ösztöneim nem vesztek el, csak mélyen szunnyadtak bennem?

Átgondoltam, lesz, ami lesz, felkészülni úgyse lehet rá teljesen, ám legyen. Ahogy felvillant a zöld jelzés, a férjemmel madarat lehetett volna fogatni. Két hónappal a nagy elhatározás után várandós lettem. A kilencedik héten, friss ultrahang fotóval a kezünkben bejelentettük a hírt a családnak. Örömkönnyek, boldogság, pocaksimi. Apám barátkozni kezdett a gondolattal, hogy nagypapa lesz, én meg igyekeztem tudatosítani magamban a hihetetlent: immár ketten vagyok.

Már megvolt a 12. heti kötelező ultrahang időpontom, amikor vérezgetni kezdtem. Az orvosom megvizsgált, mindent rendben talált, gyógyszert írt fel, és pihenést javasolt. Szabadságot vettem ki, és minden nap beszélgettem az "albérlőmmel", hogy vigyázok rá nagyon, cserébe ne csináljon galibát. Aztán egy nap görcsölni kezdtem, és vérezni megint. Irány a kórház. Az ultrahangon már csak egy kontúr nélküli pacát láttunk, szívhang nem hallatszott: vetélés.

A folyamat éjjel magától beindult. Csak feküdtem, bámultam a plafont, hallgattam az újszülött osztályról a nyitott ablakon át beszűrődő gyereksírást, és könnyeztem. Úgy éreztem, nem lehet, hogy ez velem történik. Elbúcsúztam Tőle, reggel megműtöttek, délután hazamehettem. Hát ennyi volt. Ez a baba mégsem minket választott.

Kemény lecke volt, a sors megmutatta, hogy nem mi irányítunk.

Egy hónapba telt, mire összeszedtük magunkat, de nem volt kérdés, hogy újrakezdjük. Az orvosom három hónap várakozási időt javasolt, de egy idős, sokat tapasztalt védőnő azt mondta, az első rendes ciklus után érdemes ismét próbálkozni, mert a női test máris "csúcsra jár", és igyekszik korrigálni a korábbi "hibát".

A másodikra már tudatosabban készültem. Fogytam 12 kilót, vitaminokat szedtem, sokat olvastam a fogantatásról és a terhességről. Két hónappal később kimaradt a vérzésem. Nem mertünk korán örülni, csak egy hónap múlva vettem tesztet. A férjem a wc ajtóban állt, és együtt vártuk az eredményt. Két csík. Mosoly, ölelés, új esély.

Most már óvatosabbak voltunk, nem kürtöltük rögtön világgá, csendben örültünk. Aztán a 10. héten ismét vérezni kezdtem. Ijesztő volt. Felrémlett előttem a műtő hideg fehérsége, és az érzés, ahogy az altató lassan elzsibbaszt. Magamban ezt a babát is elsirattam, mire a doki másnap közölte, hogy ez bizony élő terhesség, hallható a szívhang, jó helyen tapad, és a korának megfelelő méretű. Innentől kezdve megmagyarázhatatlan bizonyossággal úgy éreztem: nem lehet baj.

Folyt.köv.

zsanna83

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?