2014 májusában született a 4. gyermekünk. Nem mondom, hogy könnyű volt az elején: három – viszonylag – nagy gyerek mellett vissza kellett rázódnunk az újszülöttek zavaros, össze-vissza, megerőltető, ámde csodálatos világába.
Túléltük a forró nyarat, egy részét Anyunál, Balcsin, ahol Anyu segítségével néha a három naggyal le tudtam jutni a partra strandolni. Anyu élvezte, hogy megint baba van a háznál, bár szerintem őt is megviselte, hogy fél éjszakákat sírt végig a picur.
Azért szép időszak volt, feltöltődve vágtunk bele az iskolai tanévbe. A két sulis, egy ovis, plusz a baba logisztikája heroisztikus küzdelem volt minden nap, de a napközbenek kárpótoltak mindenért. A törpe egészen fantasztikus kisbaba volt, szuper napirenddel, alig sírással. Élveztem, hogy otthon lehetek vele. Ebben nyilván az is benne volt, hogy már igazán rutinos anyukának számítottam.
Mégis nagyon vártuk már az őszi szünetet, hogy Anyuhoz menjünk, nagyokat sétálni az őszi Balatonnál, pihenni, társasozni és figyelni az öt hónapos aktuális tudományait. Én is úgy éreztem, hogy rám fér némi pihenés, segítség, mert addigra már elég fáradt voltam. A szünet elejét picit elrontotta, hogy a gyerekek náthásak voltak, nyűglődtek. A tündérbogárnál épp elkezdtem bevezetni a gyümölcsöket a tápszer mellé, ez sem volt egyszerű feladat. Egyik nap éppen őt etettem, amikor a pempő szagától felfordult a gyomrom. Á, sebaj. Este megint éreztem, hogy hányingerem van. Bakker, elkaptam a srácoktól és most itt leszek betegen, ahelyett, hogy élvezném a szünetet.
És akkor, az esti film reklámblokkja alatt, mint egy villámcsapás, belém hasított a gondolat: késik a havi már két hete. Rossz a gyomrom. Fáradt vagyok. NAAAAA NEEEEEEEE!!!
Namost: ősszel, vidéken nem botlasz ám minden bokor mögött drogériába, vagy estig nyitva tartó gyógyszertárba. Úgyhogy várnom kellett másnapig. Mivel a náthás babát amúgy is vissza kellett vinnem az orvoshoz, menet közben vettem egy terhességi tesztet. Alig tudtam hazatolni a babakocsit, úgy remegett mindenem, és olyan hangosan vert a szívem, azt hittem, kiugrik. Otthon gyorsan megcsináltam a tesztet. Nem mertem ránézni… Már előre elképzeltem a megkönnyebbülést, amikor meglátom, hogy negatív… Hát, inkább nátha legyen, nem? J
Mint amikor horrorfilmet nézek: csukott szemmel fordultam a teszt felé, és csak apránként, hunyorítva mertem ránézni.
BAZMEG.
Ez pozitív. Terhes vagyok.
Annyira megijedtem, olyan sokkot kaptam, hogy be kellett mennem Anyu szobájába leülni. Az is kiment a fejemből, hogy hogyan fogom eljátszani előtte, hogy semmi bajom. (Amúgy nem is értem: hogy képzelhettem, hogy átverem Anyámat??). Egyből kérdezte, hogy mi történt. Meg sem bírtam szólalni, csak folytak a könnyeim és elé tettem a tesztet. És akkor az én úrinő, összeszedett, finom hangú Édesanyám megeresztett egy kocsis-káromkodást.
Valahogy a gyerekek érezték, hogy nem stimmel valami, mert a következő két órában hangjuk se volt, szépen elfoglalták magukat, a baba aludt. Így át tudtam beszélni Anyuval ezt az egészet. Felbiztatott, hogy hívjam az Embert és mondjam meg neki. Telefonban? Persze, ilyen állapotban nem maradhatok még három napig, mire jön, és úgyis megérzi a hangomon.
Hát felhívtam. Vidáman hallózott, én csöndben voltam. Füvet nyírok, rosszul hallak, de csak mondd. Csönd. Mi a baj? Csönd. Mondj már valamit, beteg valamelyik gyerek? Anyáddal történt valami? Terhes vagyok – cincogtam (pedig nem vagyok az a cincogós fajta). Egy elhaló nyikkanást hallottam, utána heveny káromkodást, aztán nagy csendet. Áttolta a lábán a fűnyírót. Nem lett semmi baja, de le kellett ülnie a hír hallatán. Jöttek a szokásos kérdések: hol, mikor, miért, stb. Sok értelmeset nem beszéltünk, inkább csak nagyokat hallgattunk a telefonba. Ez egy olyan helyzet volt, hogy még nekünk is leblokkolt a beszélőkénk.
Este hívott, hogy ott áll a gyerekszobában és szerinte nem gyárt a lapraszerelt-áruház emeletes babaágyat, de ha én is beleegyezek, akkor majd ő kitalálja, hogy hogyan férünk el. És mivel én is szerettem volna megtartani a babát, az örömtől, hogy ő is, elsírtam magam. Khm. Ő is…
A többi gyereknek Szenteste mondtuk el a hírt. Addigra már elmúlt a vetélés kockázata és megtudtuk, hogy ő is kislány (az orvos csúnyán röhögött, mikor kiderült). A srácok örültek, bár a nagylányom három percig ült szótlanul a kanapén, meredten nézett rám és ostobán vigyorgott.
Mondanom se kell, hogy a környezetünkben mindenki kiakadt. Az utcánkban lakik egy fiatal ismerős házaspár, ahol a feleséget ugyanúgy hívják, mint engem, és szintén négy gyerekük van. Állították, hogy ezt csak felvágásból csinálom, hogy ne keverjenek minket össze. Rajtuk kívül senki sem találta a dolgot viccesnek… De mi nem vettük magunkra, örültünk a jövevénynek.
A szokásos, gond nélküli terhesség volt. Végighakniztam az egész környéket, mindenkinek leesett az álla, rémisztgettek, hogy milyen nehéz lesz a két picivel, furán néztek rám, hogy ezt vállalom. Igazából köptem az egészre, büszkén nyomultam a pocakommal, karomban a babával. EZ királyság!
Aztán egyszer csak kiderült, hogy nem jó a cukrom. Diéta, inzulin, fokozott orvosi ellenőrzés. Azt nem mondanám, hogy meg voltam ijedve, de azért a vége felé már aggódtam. Az orvos kijelentette, hogy ha előbb meg nem indul a szülés, akkor a betöltött 38. hét első napján megindítják a szülést, nem várnak tovább, mert a vége felé a cukor már totál ellenőrizhetetlenül mászkál. Azért még gyorsan felvilágosítottak, hogy ha sürgősségi császár lesz, akkor mire számítsak. Kösz. Az egyik utolsó ctg-nél nem mocorgott a baba, így javasolták, hogy igyak meg egy doboz kólát, a cukortól majd felébred. Megmutattam az inzulinos naplómat, mire majdnem elájultak, hogy a cukros kismamának kínálgatják a kólát.
Szerencsére nem történt semmi váratlan, így egy kellemesen meleg júniusi napon bejelentkeztem a kórházba felvételre. Mit ád isten, hétfő volt… A felvétel után volt egy egész napom pihenni: a négy meglévő gyerekem otthon, az ötödik még a hasamban. Egyedül lehettem. Ki is élveztem alaposan, kibóklásztam egy drogériába és vettem néhány totál felesleges kozmetikai terméket. A férjemtől ajándékba azt kaptam, hogy egyágyas kórterembe lettem elhelyezve, így igazán luxus dolgom volt. Azért a ballonos szülésindítástól féltem, mert persze előtte minden létező fórumon utána olvastam és kialakult bennem a kép, hogy ez borzasztó lesz. Próbáltam a nyuszikával megbeszélni, hogy magától induljon el, de az csak lapított odabenn. Gondolom, az éjfélt várta…
Na, este 9-kor az ügyeletes doki felrakta a ballont, bár morgott, hogy ötödik gyereknél minek ez a felhajtás… Még egy gyors ctg, voltak fájások, de még nem elég erősek. A felhelyezés nem fájt, a legrosszabb az volt, hogy a kivezető csövet a combomra ragasztották és tudtam, hogy fájni fog, ha letépik.
Feküdtem a szobámban és a telefonomon játszottam. Jövögettek a fájások, de nem mértem az időt, mert a játékban volt egy nehéz pálya, azt akartam legyőzni. Aztán már olyan rendes fájások voltak, hogy gondoltam, szólok az ügyeletes nővérnek. Biztos, ami biztos, még vártam negyed órát, nehogy tévesen riasszak, mit fognak rólam gondolni, ötödjére szülök, oszt itt vaklármázok.
Mire elszántam magam, már egyértelmű volt, hogy itten elindult a dolog. Persze addigra kedd lett. A nővér megvizsgált és közölte, hogy a ballon már a hüvelyben van, irány a szülőszoba. Beballagtunk, elmondtam, hogy miújs. Megkérdezték, hányadik baba. Mondtam, hogy az ötödik. A ctg-t nézegető ügyeletes eldobott kapát-kaszát erre, és mint az amerikai filmekben, hirtelen mindenki telefonálni kezdett: behívták az orvosomat, behívták a szülésznőmet, behívták a férjemet. Csak Ross dokit nem hívták…
A szülésznőm futva jött, taxizott a kórházig, attól félt, hogy lemarad… Elhelyezkedtem a szülőszobában, jött az anesztes, bekötötték a gerincest. Miután ez megvolt, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes szülés. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz és csodálatos élményben lesz részem. Így is történt. Fantasztikus volt! Az érzéstelenítő jól hatott, éreztem a fájásokat, de nem megsemmisítő erővel. Apa is megérkezett, bár miközben ő vígan csevegett a folyosón a dokival én már éreztem, hogy közel a vége. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni centiről-centire, hogy hol jár a baba. Az előző szüléseknél ezt mind elnyomta a fájdalom, a legyen-már-vége érzés. Most nem. Pontosan éreztem, ahogy a kis fejével halad lejjebb, azonnal tudtam, hogy most már nyomni kell. Most tényleg csak a babára koncentráltam, nem volt lihegés, ordibálás, fejvesztettség. Szépen, türelmesen, kíméletesen a világra segítettem a kislányomat. Még most is libabőrös leszek, ha rágondolok, mennyire tökéletes élmény volt. A szülés-születés csodáját élhettem át és ezért örökre hálás leszek az orvosoknak, a szülésznőmnek, a férjemnek, de leginkább annak a pöttöm kis lénynek, aki olyan ügyesen jött a világra.
Namost. Emlékeztek ugye, hogy öntőformám van? Hát, ez a törpe már a maradék anyagból készülhetett, mert mindössze 2.790 gramm volt. Utólag kiderült, hogy az utolsó két hétben már nem igazán fejlődött odabent, a biometriai értékei alapján egy 35 hetes babának felelt meg. Tehát időre született ugyan, mégis koraszülött státuszba került. De egészséges volt és gyönyörű. A férjem hümmögött, a doki kérdezte, hogy mi a baj. Férj jelezte, hogy a ded 3 kiló alatt van, ami nálunk nem szokás, és bár hazavisszük, de a fogási naplóba nem írjuk be.
Nem sárgult be, nem történt semmi baja, így pár órát melegítették, és utána végig velem volt. Tökéletes, gyönyörű, megható, semmihez sem fogható élmény volt. Hajnali háromnegyed 4-kor született, aznap reggel 9-kor a kórházi gyógytornász nem akarta elhinni, hogy nemrég szültem. Fantasztikusan éreztem magam, teli energiával, boldogsággal. Sugároztam.
Hazajöttünk, és onnantól ez már történelem. Nem mindig volt könnyű a két picivel, de nagyon-nagyon sok örömöt adtak. Most már a legkisebb is majd’ két éves és a bölcsiben randalírozik.
Mivel végére értünk a szültörijeimnek (egyelőre), ezért engedjetek meg néhány summázatot.
Nem bántam meg soha egy percig sem, hogy öt gyerekem van. Sokszor nehéz velük/miattuk: anyagilag, érzelmileg, fizikailag. De ez egy csoda. Nagyon szeretem őket, a legjobb, ami történhetett velem az életben. És mindehhez van egy – szinte – tökéletes társam, akivel ugyan nem mindig könnyű (nyilván velem sem), de az öt gyerek rugalmassá, vidámmá, lazává tette.
Soha nem beszélnék rá senkit a sok gyerekre. Ez nem való mindenkinek. De nekünk igen. Így szeretjük az életünket, kihívásokkal, szerveznivalóval, örömökkel együtt. Mi így vagyunk kerek egész, a 7 mesterlövész, 7-en, mint a gonoszok.
Hamarosan csapatpólót csináltatok, ennyi embernek már lehet.
Köszönöm szépen, hogy olvastátok a történeteimet, remélem, hogy mindenki talált benne szórakoztató, elgondolkodtató dolgot. Semmi mást nem kívánok Nektek, csak azt, hogy mindannyian így emlékezzetek vissza a szüléseitekre: szépen, humorosan, elérzékenyülve.
Zsé
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
