Azt hiszem, az a múltkori poszt adta meg a lökést, hogy végül megírjam ezt a posztot, a nő, aki valami olyan életformában találta magát, amire soha senki nem készítette fel, és utána körbecsodálkozták, amikor fuldoklani kezdett benne, és sűrűsödnek a napok, amikor már délelőtt féltizenegykor beülne egy sarokba, csak ne sírjon fel egyik se, csak ne legyen átázott pelenka séta közben, csak el ne ejtsem az üveget, a babakocsit, a telefont, csak öt perc, mit öt perc, öt másodperc, amikor tisztán és megszakítás nélkül végiggondolom, hogy is kéne a következő öt percet, öt órát, öt napot.

Eközben megint elkezdett ömleni innen-onnan a sokadjára felmelegített gumicsont, a „demográfiai katasztrófa” (a meleg gumi, az büdös ám, tudjátok),  hogy kéne a több gyerek, szüljetek korábban, ha nincs, mért nincs már, ha egy van, miért nem kettő, ha kettő, miért nem három, hát hogyleszebbőlnyugdíj, hátelöregszünk, hátpontazoknemszaporodnakakikbőltöbbkéne, de hát akkora csoda az anyaság, hát mi már annyit megtettünk, nézzétek, most megint mennyire törjük a fejünket, mennyit adtunk már és húúúúdemennyit akarunk még, ti meg nem akarjátok, hát nem értitek, hogy ez nektek jó, nekem meg az utóbbiról eszembe jut Karinthy nyula, akinek  szétloccsantják a fejét végül a nagy igyekezetben, hát nem érti, hogy csak meg akarom simogatni.

Kitették a legújabb demográfiai ösztönzőprogram terveit a mindenféle portálokra (pl ide, meg korábban beszéltek erről itt), már napok óta tűnődtem, mi bajom ezzel ENNYIRE, hát én már kinn vagyok a játékból, aligha lehetek megszólított célcsoport, sőt ha a Négyek egészét nézzük, mi teljesítettük a „nemes célt” (milyen nemes célt, pont leszartuk az ilyesmit bármelyik születése előtt), szóval fogtam a nemes célt, a gondosan válogatott eszköztárat, vajon melyik idegesít, hát kéremszépen, főleg a nemes cél, az idegesít, mert szerintem hülyeség az és értelmetlen, úgy ahogy van. Figyelem, rétestészta következik.

De hát a vágyott, tervezett gyerekeket se szülik meg!

Szegény Kopp Mária, nagyon tisztelem a munkásságát, de amikor jól vagy rosszul (nem tudom) EZT a mondatot idézik tőle, meg hogy a „magyar fiatalok 2-3-több gyereket terveznek, csak nem szülik meg”, akkor feláll a hátamon a szőr.

Kik, mikor tervezték, milyen tudás birtokában? Nyolcévesen, mert neki nem volt tesója? Tizennyolc évesen, halálosan szerelmesen, Flóra, csináljunk gyereket, hadd hányjon cigánykereket? Huszonnyolc évesen, remek karrier-kilátásokkal, hiszen miénk a világ? Vagy nyomasztás hatására, Hajnalkám, a szocpol miatt legalább kettő? Vagy mert a férje a két lány után aaaaaannyira akart még egy fiút? Vagy mert valami ostoba „szakember” szerint még egy baba bearanyozza a most épp válságát élő házasságot?

Ki és milyen alapon kéri rajtunk számon az esetleg éretlenül, a körülményeket nem ismerve tett kijelentéseinket, terveinket, miféle módszertanon alapult ez a kutatás, ha létezik egyáltalán, mikor, kiket, hogyan kérdeztek? Biztos, hogy harmincévesen is ugyanarra vágyunk, mint huszonöt évesen?  Nem is szólva arról, hogy hiába akartál hármat, ha az egy is hat év után és lombikkal sikerült – és utána soha, soha többé nem akartál végigmenni a procedúrán. Miért erőltetik és miért értékesebb a harmadik, a negyedik, mint a nehezen szült első, az épp még vállalt második?

Ha valamit nagyon akarunk, és nem szervi vagy objektív oka van (elhagytak minket, anyagi csődbe kerültünk, trauma ért minket vagy baleset), és teszünk is érte, akkor általában teljesül.  A többiekből sokan – tudom, nem mindenki – a ”hát miért nem….?...Igen, de….” játszmát játssza. Fogjuk az anyagiakra, a lakásra, a munkahelyre, könnyebben elfogadják, mint hogy nem akarok több zoknit párosítani, olvasni akarok meg kínait tanulni, vagy hogy már így is elvesztettük egymáshoz az utat.

Nem is szólva a Közvélekedésről, amely szerint „nem egészen normális” aki ötöt akar, és az sem, aki egyet sem.

Szerintem meg mindenkinek meglehet erre és arra is a jó oka. Ami csak egy kisebb százalékban múlhat anyagiakon vagy állami támogatáson. A lét kiszámíthatóságán, azon inkább. A döntéshozók értelmesebb része egyébként valahol felfogja ezt – érdemes a harsogó propaganda helyett például ezt a Révész Máriusszal készített interjút elolvasni. A maga is négygyermekes, aktív családi életet élő, értelmes ember kinéz a politikusi arc mögül és bevallja: tisztában van a korlátokkal, még ha nem is mindig kifizetődő bevallani ezeket.

Szüless tizennyolc évesen, halj meg hatvanöt évesen. De gyorsan ám.

Ez a másik. Amikor megszülettek a Ratkó-gyerekek, akkor kellett a dolgos munkáskéz, most sikítunk, hogy ki a bú fogja az életben maradottakat majdan eltartani nyugdíjas korukban, ha senki se szül, miközben ugyanazokról az emberekről beszélünk, csak egyszer erőforrás, máskor szükséglet képében. A felvázolt „megoldás” tehát olyan, mint az egyszeri ember, aki a hitelét egy később lejáró hitellel kívánja kiváltani, változatlan jövedelmi viszonyokat feltételezve a büdös életben nem szabadul az adósságtól.  A folyton növekvő ifjú generációkból csak akkor nem lesznek folyton növekvő számú, eltartásra szoruló idősek, ha valami trükkel kivonjuk őket időben a forgalomból.

Az orvostudománynak hála, nemcsak a csecsemőhalálozás csökkent, nemcsak az egészségben töltött évek száma nőtt, hanem azoké az éveké is, amiket sokan elfekvőben, tehetetlenül, de meghalni képtelenül töltenek oly sokan – a nyomorult vonszolódás korszaka. Ennek a következményeivel a többség, legyen bár orvos vagy laikus, nem mer szembenézni. Az idősek és a vonszolódók számának és költségének növekedése egyszer csak ki fogja ezt kényszeríteni – nem egyedi, elhallgatott, eltakart, letagadott formában, hanem ennél általánosabb módon is, nem tudom mikor, nem tudom hogyan. Ha erre tudunk az emberi méltóság megtartásával és a többség által elfogadott gyakorlatokkal felelni, az emberiség erkölcsi szintje nagyot fog ugrani. Addig maradnak a bűzös kórtermekben magukra hagyott emberi roncsok és a szégyen – és önmagában a több gyerek ezen nem fog segíteni, hiszen jelen viszonyainkban egyáltalán nincs se külső, se belső kényszer arra, hogy a fiatalok nagyobb részt vállaljanak azok gondozásából is, akiktől nem kaptak valami különlegeset gyerek-és ifjúkorukban.

A középosztály, mint szaporítanivaló, és ennek ellentmondása

A népszámlálási adatok elég világosak, ha nem is tetszenek mindenkinek. A legtöbb egyetemen lassan több nő szerez diplomát évről évre, mint férfi, pár technikai szakot leszámítva, de még itt is általában növekszik a nők aránya.  Ezeket a lányokat, de még érettségit és utána szakmát szerző társnőik többségét is tanulásra és szellemi munkára készíti fel a gyerek-és ifjúkor, a diploma jövedelemtermelő képességét általában jól látó szülők „te csak tanulj, fiam, mással ne foglalkozz!” nevelése.

Brutális felelőtlenség ezek után a mai struktúrákban tanult nők tömegeit fullasztani évekre, évtizedekre a szaros pelenkák, a Piroska és a farkas, az ülve végigaludt szülői értekezletek és a gyerekneveléssel járó végeláthatatlan csip-csup teendők kásahegyébe. Tényleg, a kásaheggyel és a munkamegosztással akkor is jellemzően kezdeni kéne valamit, ha nincs több mint egy vagy kettő.  Nem adóhivatali revizorral, kiröhögéssel vagy erőltetett mobilitással széttörni a helyi önsegítő körök, csoportosulások bontakozó erejét – ha egyébként valamire jó a válság, hát arra jó, hogy úgy látom, a magyar társadalom minden befelé fordulása és bizalmatlansága ellenére mintha erősödnének ezek a pici, még átlátható, még szerethető erőterek. Ahol számíthatunk egymásra.

A másik ide tartozó téma középosztálybeli polgár előállításának költsége. Itt mutatkozik meg, hogy az anyák, a szülők fizetetlen munkájának csak egy része váltható ki pénzzel vagy intézményes neveléssel – a legfontosabb tulajdonságok informális módon, nem direkt fejlesztéssel, hanem sok-sok odafordulással, folyamatos odafigyeléssel, a „fontos vagy nekem” érzet erősítésével alakulnak ki jól. Számos magatartásformát megtanulni nehéz, ha nincs naponta látott minta, más készségek elsajátításához pedig egyénre, személyre szabott „programok” kellenek: sport, kiscsoportos nyelvtanulás, számítógép-használat biztosítása, hozzáférés könyvekhez, kiránduláshoz, lámpaoltás utáni bizalmas beszélgetéshez, mesékhez és dalokhoz, közös fényképnézegetéshez, kell ezekhez nem kevés pénz és még több idő, nyugalom, türelem. Félve mondom ki: a mai egy-kétgyerekes családokból való többség (beleértve magamat is) nem tanulta meg azokat a mintákat, amelyek segítségével akár három, négy, több gyerek ilyen fokú személyre szabott képzését eredményesen fel tudja vállalni úgy, hogy nem lesz közben mártír, roncs, önmagát örökre háttérbe szorító szolgáltatás-csomag. 

A nagycsaládot már csak ezért sem tenném „elvárt” normává. Ha igényesen nevelt gyerekeket szeretnénk, akinek segítünk kibontakoztatni a képességeit, ahhoz kell idő, pénz, energia és tudás – miközben legtöbbünk hánykolódik a Felnőtt Teendők és a Gyerekkel Kapcsolatos Kiszolgálós Feladatok tengerén. Nehezen lesz ott sokoldalúan művelt, magas érzelmi intelligenciával rendelkező felnőtt a gyerekből úgy, hogy naponta tíz perc jut arra, amikor tényleg rá figyelnek, és nem azt kérdezik, hogy „megmostad a fogad?” „megírtad a leckét?”, „vegyünk új cipőt?”. Tessék tudomásul venni, hogy a tanult, középosztálybeli, tudatos nők nemcsak az anyagi forrásokat, hanem a saját életerejüket is számításba veszik, mikor elgondolkodnak azon, legyen-e még gyerekük. A Feladatok, Amik Nem Testálhatóak Másra, Még Pénzért Sem.

Nem is szólva a férfiakról, akikről sokan elfeledkeznek, ha demográfiáról beszélünk – a mai huszon-harmincas férfiak általam ismert része már nem tartja ugyan a nők kizárólagos feladatának akár a háztartást, akár a gyereknevelést – de a viszonylag jólszituált, jól kereső férfiak többsége ma nem dolgozik „családbarát” üzemmódban, az pedig egyetlen multis középvezetőnek, kórházi adjunktusnak, kisvállalat-tulajdonosnak se jut eszébe, hogy legalább részben ő is maradhatna otthon a gyerekkel. Még az is fehér holló, akinek magától értetődő természetességgel lehet telefonálni óvodából, iskolából délután fél kettőkor, hogy vigye már haza vagy kórházba a belázasodott vagy kezetört gyereket. A nőknek – a tanult párral rendelkező tanult nőknek is – tehát sajnos érdemes bekalkulálni, hogy mindegy, hogy egy vagy öt gyerekük van, egyedül nevelik vagy házasságban, a napi kiszolgálás és logisztika éveken át elsődlegesen az ő dolguk lesz, minimális és nehezen elérhető családi, baráti vagy akár fizetett segítséggel.

Akik nem dönthetnek. Erről sem.

Amiről nem beszélnek: akiket nem akarnak „szaporítani”, de kényszerből mégis szaporodnak. Ma Magyarországon a középosztály és az annál módosabbak privilégiuma lett a fogamzásgátlás és születésszabályozás. Miközben megszületnek  azok sorban, akiket jóformán nem kíván senki, és felnevelésük felelősségét sem vállalja se család, se állam igazán.  De szentségtörés ingyenes, olcsó szülésszabályozást emlegetni, hiába, hogy ezen rétegeknél talán a leggyakoribb a sokak által elítélt abortusz. A legolcsóbb őket hibáztatni, hogy a semmire szaporodnak, mint a nyulak – miközben mindannyian tudjuk, nagyjából az életre szóló önmegtartóztatás és a szülés közt választhatnak, újratermelve nyomort, tudatlanságot  és  családi tragédiákat.

De hát a nyugdíjrendszer!

Ez a legnagyobb hazugság az egészben, és itt lehet szarva közt megragadni a hamisságot, a magasztos eszme mögött megbújó végtelen önzést, a maga jólétét más munkája által bebiztosítani vágyást. Egy blogon írta le legtisztábban egy kommentelő: a jelenlegi nyugdíjrendszer, a miénk különösképpen, a jól kereső, folyamatos és legális munkaviszony hosszú éveivel rendelkező, jellemzően fehér férfiaknak kedvez, akik karrierjét a legkevésbé sem töri meg a gyerekvállalás. A gyerekvállalás társadalmi „költségét”, különösen a nagycsaládokban felnőtt gyerekek társadalmi költségét a fizetett munkából kieső, elképzelhetetlen mennyiségű fizetetlen és örömet csak ritkán adó háztartási munkákba süllyedő, anyagilag kiszolgáltatott, társtól és állami juttatásoktól függő nők fizetik meg, akiket idős korukban a kizárólag csak a fizetett munkát elismerő nyugdíjrendszer nagyjából nyomorra ítél, ezen nem sokat lendít a gyes-es éveket részben minimálbér-szinten elismerő kompenzáció sem.

Durván fogalmazva: a döntéshozók, akik jellemzően a fenti csoportba (jól kereső, hatalommal és pozíciókkal rendelkező fehér férfiak) a SAJÁT pénzüket szeretnék elsősorban bebiztosítva látni („én már megtettem a magamét, és járulékot is fizettem”) valaki más fizetetlen, évtizedekig tartó munkája árán kívánják majdani nyugdíjuk és elvárt szolgáltatás-szintjük biztosítóit létrehozni. És ezen vajmi keveset árnyalnak a szép szavak, az anyák napi virágok, az anyaság szigorúan szavakban történő felmagasztalása, esetleg a tény, hogy időnként „segítenek” az otthoni teendőkben. Hasonlóképpen irreleváns a tény ebben a szemléletben, hogy gyereket nevelni tulajdonképpen jó. Ez utóbbira még visszatérek.

A technológia, a bér, meg az energia

A demográfusok és nyugdíjszakértők sirámai mögött elhallgatott, de igen fontos tényezők vannak, és én húsz éve nem értem igazán, miért hallgatják el őket oly sokan. Mindenestül marad ki a technológia és a termelékenység ugrásszerű növekedése. Miközben régen egy fél falu kellett egyetlen fa kivágásához, ma egy ember egyetlen géppel egy egész erdőt képes levágni egyetlen nap alatt, de az ezért kapott bér még mindig leginkább a dolgozó saját szükségletei fedezésére elegendő csak, ezért is akkora probléma, hogy nyolc-vagy tízszázalékos-e a nyugdíjjárulék, illetve milyen az aktívak és az eltartottak aránya. Nem az elvégzett munkához és létrehozott értékhez, hanem az érte kapott bérhez arányosítunk még mindig – hiába növekedett az egy ember által egységnyi idő alatt megtermelhető bármi mennyisége és minősége a többszörösére az elmúlt évtizedekben.

Már régen nem úgy függünk egymástól, mint az archaikus társadalmakban. Az idősek nem a saját gyerekeiktől, sokkal inkább az őket körülvevő társadalom egészétől és annak erőforráskészletének teljesítőképességétől függenek, nem pusztán azért, mert a tébérendszerrel „szétkentük” a felelősséget és a kockázatot, hanem mert már rég leszoktunk az önellátásról, nem tudjuk személyre lebontva megtermelni se a magunknak, se a másnak valót egyedül, csoportban viszont tíz-húsz  ember képes megfelelő technikával és energiával akár száz másik ennivalóját, ruházatát, miegymását előállítani – de mi még mindig olyan mutatókra mutogatunk, hogy „hány aktívra jut hány eltartott” – miközben ez a mutató lehet akár ugyanaz a szám Szudánban és Japánban, de a tartalma mégis egészen más lesz. A bér ma is sok helyen a dolgozó napi megélhetését fedezi mindösszesen, vagy még azt sem feltétlenül, lásd közmunka és létminimum sanyarú összefüggése.

A másik függőség az energia – a fizikai erőnk helyett ma leginkább gépeken és az azt működtető energiahordozókon és az egészet egyben tartó rendszerek minőségén múlik az életminőségünk. Aki látta az ominózus Kisvakond-filmet, az elképzelheti kevésbé aranyosan, mi lenne, ha csak egyetlen hétre tűnne el a gáz, a villany, a benzin. Testmelegünk nem pótolná hideg téli napokon a fűtést, ha nyolcan vagyunk a lakásban, akkor sem. Ha valamiért nem kéne tovább szaporodnunk észvesztő mértékben, az épp az energiahordozók viszonylagos szűk keresztmetszete és egyenlőtlen eloszlása – mindenki folyton beszél az energiatakarékosságról és fenntarthatóságról, de a világ e sarkában leginkább csak beszélünk róla, miközben épp a mostani, népszerűnek szánt intézkedések végeredményben a pazarlónak számító fogyasztás fenntartását ösztönzik.

Kevesebben, kevesebből, tovább tart, többet hozunk ki belőle, csak én gondolom így?  

Az ajtók záródnak, kérem beljebb húzódni.

A Föld megtelt. A drasztikus születési arányszám-csökkenés ellenére is. Hogy vannak csoportok, akik szerint más csoportok túl sokan vannak, ők meg kevesen, hát izé, egyéni szocprobléma, nem is túl píszí, hogy így fogalmazzak, a helyzet az, hogy globálisan már most is csak azért férünk el, mert egyesek elképesztően kevés erőforrásból és elképesztő nyomorban élik a tyúkszarost, míg mások egyelőre még dúskálnak energiában, élelmiszerben, miegymásban. Ha többen leszünk, az erőforrások még többfelé oszlanak, csak a nagyon hülyék gondolják, hogy ezek korlátlanul rendelkezésre állnak, urambocsá’ szaporíthatóak.

Segíthetne a hatékonyság és az önmérséklet persze, de minél többen leszünk, annál nagyobb lesz az esélye globális szinten, hogy járni jár, csak épp már nem jut. A csodálatos, égig nyúló hegyek lábainál is expedíciós csapatok szemetét hordja a szél, és egészen szörnyű helyen is léteznek embermilliók, akiknek esélye sincs valami előnyösebb fekvésű lakhelyre költözni. Mert az előnyösebb fekvésűek meg pláne tele vannak.

Szóval részletkérdés, hogy pont ebben a zugban még elférne párezer, pármillió, nem lennénk boldogabbak vagy gazdagabbak tőle automatikusan, ahogy a horvátok, luxemburgiak, izlandiak se ülnek búsan a sarokban, mert jajdekevesen vannak, ugye. Esetleg Nigéria lenne a boldogság csúcsa, a maga 88 millió lakosával, nekik ettől már automatikusan nyolcszor jobb, mint mondjuk nekünk? 

Az pedig, hogy az ükunokám majd például milyen nyelven kommunikál, az legyen már az ő gondja – attól tartok, az életminősége nem elsősorban ettől fog függeni, pusztán ezért aligha fogok plusz erőfeszítéseket tenni, pláne nem tizennyolc-húsz évekig, legfeljebb fordítószoftverrel olvassa majd a Walesi bárdokat, ha érdekli. Ennél nagyobb bajod sose legyen, Köbüki.

Mercedest akarok Trabant-árban, avagy oktatás és egészségügy

Aligha gondolta soha végig, mi lenne, ha VALÓBAN és hirtelen születne sok gyerek. Egy zsugorításra, költségcsökkentésre, épp-hogy-elműködik szintre kalibrált magyar egészségügyi és oktatási rendszernek kéne megbirkóznia hirtelen azok tömegével, akik „termelni” bármit is csak vagy húsz év múlva fognak, de igényeik, azok vannak, főleg ha színvonalat is szeretnénk.  A politika jelenleg nem ismeri a hosszú távú befektetés fogalmát, attól tartok, nem is beszélve arról, hogy folyamatosan fejlődni és fejleszteni kéne: erről beszélnek a lepusztított kórházak (ahol a leginkább kiszolgáltatott idősek és gyerekek szenvedhetnek a legtöbbet), a hetvenes-nyolcvanas években is gördülékenyen működő csecsemő-és kisgyermekkori szűrőprogramok mostanra jutnak a szétesés állapotába (mi  értelme a négy hónapos ortopédiai szűrésnek, ha hat-nyolc hónapos korban kapnak csak rá időpontot?), a hajdani védőnői szolgáltatáscsomagot nem igazítják a mai igényekhez, az iskolákról szóló előterjesztések és rendelkezések minden második bekezdésében szerepel az „olcsóbb” vagy a „nem igényelhet többletforrást” kifejezés, a huszonegyedik század digitális bennszülötteit a tizenkilencedik század tekintélyelvű iskolájával szeretnék sokan „betörni”. Én szóltam: nem fog menni.

És miközben egészségtudatos, okos, felvilágosult, pénzügyileg és minden másban tudatos állampolgárt szeretnének látni outputként a tanulmányok végén, ugyanezek sürgették a tankötelezettségi korhatár leszállítását, ugyanezek verik az asztalt az olcsóbb, rövidebb ideig tartó képzésért (vagy tolnák át a költségeket laza mozdulattal a szülők, a rokonok, a civilek vagy a gyerekek vállára – utóbbit nevezik például diákhitelnek), ezek nyígnak, hogy nem kell ennyi diplomás, nem kell ennyi gimnázium, jajdedrága ez a sok gyógyszer, nem kell az asztmás gyerekre annyit áldozni, vegyen mély levegőt, majd elmúlik. Középosztálybeli állampolgárokat szeretnének, de lehetőleg annyi pénzből, amennyiből Dickens korában kijött egy inas. A tagadással (L. Ritók Nóra nemrég írt erről a totális tagadásról, erősebb idegzetűek ezt is olvassák el) pedig egy darabig szőnyeg alá söpörhetjük, amit nem kívánunk látni, de higgyétek el, az a szőnyeg veszedelmesen mozog és púposodik.

Szülesztés, mint a nők háttérbe szorításának, helyén tartásának eszköze

Nálamnál radikálisabban fogalmazók leírták már: a demográfiai kérdések és megoldandó feladatok nők nyakába varrása és az elmaradó „eredmény” miatti hibáztatása durván tükrözi a fennálló erőviszonyokat. Bármilyen remek is lehet adott esetben a nagycsalád, annak normává és követelménnyé emelése a jelenlegi körülmények közt még több agyonterhelt, agyonnyomasztott, fáradt, kedvetlen, alkotó munkára idő-és energiahiány miatt képtelen nőt eredményez, lásd korábbi gondolatomat a nagycsaládos, sőt! a gyerekes létformára fel nem készített tanultabb nők tömegeiről, és a „hagyományos” értékrendben felnőtt, és emberfeletti teljesítményt elváró munkaerőpiacon teljesíteni kénytelen párjaikról. 

Egyértelműen nem a nők érdekében született a legelképesztőbb ötlet: az egyetemista párok különféle anyagi ösztönzőkkel házasságra és korai gyerekvállalásra biztatása. Már az egyetemi tanulmányok alatti házasságoknak se vagyok nagy híve, egyszerűen túl sok mindent nem tudunk magunkról és a másikról, de a harmadévesen tudatosan, állami biztatásra bevállalt első gyerek ötlete számomra döbbenetes sokk.

A való életben az ilyesmit félbehagyott, majd kínkeservesen bepótolt tanulmányok, esetleg soha meg nem szerzett diplomák kísérik, a karrierpiacon rakétaként elhúzó férjekkel, akik pár év múlva akár le is lépnek a feleség és a felelősség elől, a nőnek pedig se támasza, se munkaerőpiaci tapasztalata nincsen, és mindketten örülhetnek, ha sikerül viszonylag méltányosan megosztozni a szocpollal kitömött lakáson, a gyereken meg a DVD-lejátszón. Ha pedig túl sok ilyen kismama hull ki a felsőoktatásból és a munkaerőpiac jobbik részéről efféle hagymázos álmok miatt, akkor valaki előbb-utóbb kijelenti majd, nem érdemes a nők iskoláztatásába ennyit fektetni, hiszen lám, nincsenek is karriercéljaik. (Ezt már most le merte írni valaki, a nőket hibáztatva a mindenfelé rájuk zúduló, egymásnak ellentmondó elvárások végkimeneteléért, amiért akkor is sikítani tudnék, ha tudom, hogy vannak nők, akiknek nincsenek különösebb karriercéljaik – ahogy rengeteg ilyen férfit is ismerek, csak őket nem hibáztatja az égegyvilágon senki ezért). A jó öreg Arany János nem erre írta, de én erre írom: ti leányok, ne tegyétek – vagy ha teszitek, ne EZÉRT tegyétek.

Ha hirtelen huszon-és harmincas nők tömegei vállalnák a most már nyíltan „minimumként” hirdetett három gyereket, az persze a felszínen javítana egy csomó mutatót – például megszépítené a munkanélküliségi statisztikákat, nemdebár, költségszinten pedg a gyes összege pedig még a közmunkás-bérhez képest is arcpirítóan kevés, tehát ezen jelentősen lehet spórolni, amúgy ez mutatja valójában, mit is gondolnak egyesek a főállású anyaság értékéről. A mélyben viszont ott állnának a kiszolgáltatott, munkaerőpiacról egyre nagyobb számban kiszorított, érdekérvényesítésre egyre képtelenebb nők tömegei, a szent anyaságért cserébe megkapnák, hogy szinte minden fontos kérdésben nélkülük döntenek, és mikor a gyerekek felnőnek, őket a mai nyugdíjszabályok szerint nagyjából el is lehet hajítani, intellektuális értékük kevés, önálló vágyaikról rég lemondtak, hatalmuk és vagyonuk semmi – hacsak nem nevelik a gyerekeiket úgy, hogy ezzel az egésszel képesek legyenek szembefordulni és másféle viszonyokat teremteni.

Nem mondjuk, hogy nem, csak nem tesszük

Hogy ez valahol csendesen már zajlik, azt épp a születések alacsony volta is bizonyítja annál a rétegnél, akinek megvannak az eszközei – tudatosság és fogamzásgátláshoz való hozzáférés –, az még nem látszik tisztán, hogy mit akarnak, de az már eléggé körvonalazódik, hogy mit nem.  Nyomornyugdíjat, tíz év folyamatos gyest, folyamatos lemondást alapvető dolgokról is (nem wellnesshotelről, csak kényelmes cipőről, évi két regényről,  évi egy vendéglői ebédről beszélünk!), függést, folyamatos rendelkezésre állást és sehova nem vezető, monoton munkavégzést éhbérért, az angolszász irodalom ezeket, a jellemzően részmunkaidős tevékenységeket nevezi „mommy-track” munkaköröknek. Mert sok gyerekkel és kevés idővel rendelkező kisgyerekes anyáknak jellemzően ezt kínálják, hiszen ez családbarát, haza lehet menni háromkor. Alternatívája a főállású anyaság, havi huszonnyolcért, majd a reménytelen munkakeresés, ha a legkisebb nyolcéves koráig házimunkán kívül nem csináltunk semmit. Nos sok esetben ezt nem akarja az, aki megáll az elsőnél, a másodiknál, vagy az első vállalása előtt is éveket tipródik.

És itt van az a sor, ahol ezt most megköszönjük már másként felnevelődő anyáinknak, nagyanyáinknak, akik már nem cselédek és htb-k voltak, hanem esetleg mérnökök, fül-orr-gégészek vagy trolivezetők, és habos esküvő helyett mondjuk jogi diplomáról álmodtak velünk kapcsolatban, és tizenhat évesen mondjuk Simone de Beauvoir: A második nem című könyvét adták a kezünkbe libamagazinok vagy Cilike-regények helyett, és hozzásegítettek ahhoz, hogy felismerjük, gyereket vállalni nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezzel párhuzamosan minden egyébről  le kéne mondanunk, méghozzá önként és mosolyogva.

Igen, neked is köszönöm, anyám.  És nagyanyám, aki minden tanulni hajlandó gyereked érdekében elmentél a falig és azon túl, hogy tanulhassanak.

Akik ezzel együtt nagycsaládot vállalnak, azok többnyire nem demográfiai okból teszik.

Gyereket nevelni jó. Ha akarjuk.

Ami a „demográfiai programoknál” azonnal és húsbavágóan háborít fel, az a másodlagos és sok esetben mélységesen önző indokok tömege arra, hogy világra hozzunk egy emberi lényt. Emberi lényt világra hozni szerintem ősbűn anélkül, hogy nem akarjuk nagyon és pusztán önmagáért a létezését, vagy nem számolunk a létezésének ezernyi következményével. Ha van elegendő önismeretünk, erőnk, ismerjük a körülményeinket és a társunkat (mert gyereket nem egyedül akarunk ám, kedves döntéshozók, erről is meg szoktok feledkezni, amikor egyedül a mi nyakunkba varrjátok az egész ügyet), ha akár pénznél, kényelemnél, életstílusnál, munkánál fontosabb, hogy legyen valaki belőlünk erre a világra, akkor és csak akkor, vállalhatjuk az elsőt, a harmadikat, az ötödiket, akkor is, ha nincs külön szobája, ha nem problémamentes Photoshop-álomként képzeljük a társas létet és a családi életet, ha tudjuk, mennyire fog vagy nem fog fájni, hogy nincs pénz repülőjegyre, lila körömlakkra. Ha elfogadjuk, hogy se ő, se mi nem leszünk tökéletesek, nem adunk neki „mindent”, legfeljebb a mindenség végtelenségét.   

Ne érjük be ennyivel kevesebbel, tudjuk, mit akarunk valójában magunktól és egymástól. Teremtsük meg azt a környezetet, ahol jó gyereknek lenn, és nekünk is jó gyereket nevelni, akár egyet, akár hatot. Először rakjuk rendbe viszonyainkat azokkal, akik már vannak, és akkor felelősséggel fogadhatjuk és tervezhetjük azokat, akik majd lesznek. És akkor nem kell célzott demográfiai program, semmilyen, soha. 

 Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?