Már majdnem 31 évet elhasználtam az életemből, s nem tudható, mennyi van még. Nem vagyok depressziós, ne értsen senki félre, csak azon gondolkodtam, hogy más már ilyenkor mi mindenen túl van. Hát én is túl vagyok...
Ízületi gyulladás, műtétek, asztma, emberek elvesztése, szégyenérzet, szívprobléma, csalódás, fájdalmak és még több nyavalyák felfedezése. Szóval sok minden történt velem, amit sajnos nem tudok befolyásolni, hogy bár ne lett volna. De akkor nem itt lennék, nem az lennék, aki vagyok, és nem lennék annak a csodálatosan jószívű ember felesége, akinek most vagyok.
Rám talált vagy inkább egymásra? Azt mondta, hogy amiről én nem tehetek, az nem az én hibám, így elfogadott minden plusz nyavalyámmal együtt. Összeházasodtunk. Bevallom, az első évet senkinek nem kívánom, irtó nehéz volt összehangolódni. Ettől még ugyanolyan jó ember és támogató, de mi előtte nem laktunk együtt, nem ízleltük meg, milyen az a mondás, hogy „lakva ismerszik meg az ember”, mi fejest ugrottunk a mély vízbe. De jól tettük. Szeretjük egymást. Nem egymás mellett lakunk, hanem egymással. Minden orvosi vizsgálat után megkaptuk az engedélyt a babaprojektre.
Nekem még három hónapot várnom kellett, hogy a szervezetben lévő gyógyszer kimenjen. Eltelt. A fellegekben voltunk, főleg a védekezés nélküli együttléttől, mennyei volt. Először nem vártam a csodát, majd nem jött hetedjére sem. Hátteremet tudva nem is vártunk, uccu neki, dokijárás. Elindultunk azon az úton, ahonnan nem látom a kiutat, ahonnan senki mástól nem kapunk megértést, csak egymástól. Megkaptuk az ítéletet: meddőség. Kendőzetlenül, empátia nélkül ezt így a képembe vágták. Nem elég az én bajom, meg a férjemnek is akkor lett pont ott gyulladása. Szuper. El vagyunk intézve.
Jöttek a hisztik, a kirohanások, a bőgések, a gyász, az elveszettség érzése, a szégyen, a vágy, a kimondatlanul nagyon nagy üresség, az eltávolodás. Óriási nagy hullámvölgyeket jártunk be, de sikerült nem elengedni egymás kezét. Egyszer fent, felbuzdulva, hogy most minden oké és sikerülni fog, máskor meg lent a föld alatt, mert egyszerűen nem értem, hogy miért nem. Talán egyszerűbb lenne, ha nem agyalnék rajta… De az jár a fejemben, hogy aki eldobja, megöli, kínozza, alázza gyermekét, annak ott van, nekünk meg minden vágyunk, s nem kapjuk.
Mindjárt 31 éves leszek, nekem nincs hova várni, én nem tehetem meg, hogy idősebb koromban lesz gyermekem, hiszen egészségügyi problémáim is vannak. Olyan erőt adnak azok a műsorok, ahol a vak, béna s még nehezebb problémákkal küzdő embereknek gyerekei lesznek, akkor kérdem én, nekem miért nem lehet? Minden tiszteletem az övék, hiszen ők se adták fel az álmukat. Küzdelem az életem, küzdök azért, hogy elnyomjam magamban ezt a vágyat, mert úgy érzem, hiába teszünk meg mindent, a fenti nem akarja teljessé tenni az életünket gyermekkel. Csak egyetlen egyet kérek, de nem kapom.
A férjemnek jó lelke van, a drágám azt mondta a múltkor nekem vigasztalásképpen, hogy éljünk elégedetten mi ketten, hiszen mi itt vagyunk egymásnak. Igaza van. S tudom én is, hogy ha fejre állok, se tudom ezt kiharcolni. Abban bízom, hogy talán mégis, de addig itt van a jelen, itt kell élni, szeretni, bízni és békében élni. Nem szabad feladni, mert szép az élet, még akkor is, ha borús az ég.
Cristina
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
