Ígértem, hogy írok a munkahelyemről. Aki nem bírja a horrort, az most fogja be a szemét. Azt hiszem, három részben írom meg, mert legalább annyiszor kell majd felállnom és nyugtatózni  magam, mert még az emléke is elborzaszt.

Az előzményeket nem kell ecsetelnem. Úgy jöttem el decemberben táppénzre, hogy ide én vissza nemigen jövök. Hat évig maradhattam volna itthon a srácokkal, addig meg amúgy sem húzta volna ki a cég, mert egy rablóbanda kaparintotta meg. (1 év alatt 4 tulajdonosváltás következett be, ügyvezetőnek pedig pontosan 5 különböző ember állt az élen szintén ezalatt az egy év alatt. Egyébként egy felszámoló cégről beszélünk.) Mivel már táppénz és Hawaii volt, elkezdtük intézni a visszaköltözést, mert minek fizessünk albérletet, ha már lakhatunk a saját házban is. (Eddig ugye az én munkahelyem miatt laktunk félúton – de csak átmenetileg.)

Már le volt beszélve a költöztetővel is a dátum, mikor az élet közbeszólt. Egyébként sem maradtam volna már félúton, meg nem tudtam, hogy mi és hogyan lesz, szóval akkor is költöztünk, igaz kettővel kevesebben, mint ahogy eredetileg terveztük.

Hat hétnél tovább nem maradhattam (volna) táppénzen, így intézkedni kellett. Felhívtam az épp aktuális ügyvezetőt, aki nő, hogy hát ez van (már tudták) és szeretnék visszamenni dolgozni. De mivel elköltöztünk, nem tudok bejárni sehogy sem, viszont szívesen dolgoznék távmunkában – persze másfajta bérezéssel – az sem baj, ha 0-ra jövök ki, csak szeretnék csinálni valamit. Belement. Rákérdeztem kétszer is. Kétszer is igen volt a válasz. Ezért február 18-án elmentem a háziorvoshoz, munkaképesnek nyilvánított. Viszont nem kaptam meg a visszahívást az ügyvezetőtől, hogy mikor mehetek. Nagy nehezen szerdán értem utol, amikor is azzal nyitott a telefonba, hogy „Ez mégsem fog működni, közös megegyezéssel akkor megszüntetjük a munkaviszonyod.”

Na, igen. Nem mehettem vissza az orvoshoz, hogy bocsi, mégsem tudok dolgozni, nincs hol. De ha ezt az ügyvezető hamarabb mondja, akkor nem jöttem volna el táppénzről. Megindultak a hazudozások. Azért nem mehetek vissza, mert az egri irodában a kollégák nem akarnak velem dolgozni, nincs rám szükség. Tudom, hogy ez hülyeség, mert sok volt a munka, és nagyon bírtuk ott egymást. Kolléganőmmel azóta is kapcsolatban vagyok. Lényeg a lényeg, vártam a papírokat. Három hét múlva telefonáltam, hogy ugyan méltóztassanak már csinálni valamit, mert így nem tudok elmenni a munkaügyi központba sem. (Na, iszom egy nyugtató teát…) Azt mondja erre nekem az ügyvezető, hogy hát ő beszélt az egriekkel, ő észhez térítette őket (!!!) és menjek már dolgozni, előtte viszont menjek fel Pestre, megbeszélni a részleteket. Kértem, hogy telefonban előzetesen pár mondatot legyen olyan kedves böfögni, mert a semmiért nem megyek. Azt mondta, hogy nem ér rá, majd visszahív, szerdán meg találkozunk. Nos. Úgy gondoltam, hogyha nem hív, akkor én meg nem megyek fel. (Ez egyébként így történt…) Viszont, márciusban kaptam bért. (Február 18-28-ig) Úgy gondoltam, ha ez így működik, akkor szuper, nézem tovább a sorozatokat jó pénzért. Április elején hívott az ügyvezető, hogy most mi van velem? Értitek. Hogy táppénzen vagyok-e, vagy mi. Mondtam, hogy nem, én munkaviszonyban vagyok, csak nem dolgozom. De miért nem mentem fel a múltkor Pestre. Mondom mert nem hívtál vissza. Jó, akkor intézkedik. Intézkedett. Három napig hívogattak, hogy akkor én most táppénzen vagyok-e, vagy mi van. Elmondtam minden telefonálónak, hogy köszönöm, én jól vagyok.

Nagyon nehezen eljutottunk odáig, hogy kész vannak a papírok. Kértem, hogy küldjék el Egerbe, ha arra járok, aláírom. Nem, azt nem lehet. Mivel ez közös megszüntetés, ezért egy időben, egy helyen kell aláírni mindenkinek. Kértem, hogy a tervezetet küldjék el e-mailben, mert szeretném megmutatni egy ügyvédnek. (Blöfföltem.) Erre beidegesedtek, és felháborodva közölték velem, hogy addig is, míg nem írom alá a papírokat, leszek szíves bejárni dolgozni. Felvilágosítottam őket, hogy nem én hibáztam, hogy nem küldték ki a papírokat. Hozzátettem, hogy még megvan az e-mail, és a „telefonbeszélgetés” is, amikor kértem a papírokat még februárban, és márciusban. Az lett a vége, hogy megállapodtunk április 15-ben, hogy felmegyek Pestre, és akkor megtörténhet a dolog.

Kaptam egy kis segítséget Estejótól, ezúton is köszönöm! Nem akartam egyedül menni, nem voltam olyan „lelki állapotban”, így kézen fogtam az én hős férjemet, és kértem, hogy nézzen nagyon szigorúan és csúnyán, amikor belépünk. Odafelé hívott az egyik kolléganőm, hogy az ügyvezető kérdezteti, hogy hol járok, mikorra érek oda. Mondtam, hogy a megbeszéltek szerint pontosan fél 5-re fogok odaérni. Időben érkeztem. Beléptünk. (Megyek, beveszek egy ketamint, mert elborult az agyam..)

Szóval ez fogadott minket: Mindenki lelépett, az ügyvezető főleg, és otthagyott egy csomó papírt, amit aláírhattam. De azért még közölték, hogy „bocsesz, hiányzik az iratok fele, a kiskönyv meg a jövedelemigazolás is”. Én álltam, és remegtem az idegtől. Ezért kellett felutaznom? Ezért kell egy helyen egy időben? Ezért??? Ültem felette 10 percet, és mérlegeltem, hogy aláírjam-e, vagy sem. Legszívesebben nem írtam volna alá, nem erről volt szó. Másik oldalról meg már nagyon szerettem volna megszabadulni tőlük. Beleírták a papírokba, hogy nincs kiskönyv, meg jövedelemigazolás, de azt a héten feltétlenül és azonnal és elsőbbségivel megküldik. Mert állítólag a könyv az OEP-nél van. (Utóbb kiderült, hogy nem is ott volt, hanem Egerben.) Néztem kérdőn Tamásra, hogy mi legyen. Beszélgettünk egy sort, és úgy döntöttem, hogy aláírom. Az a kolléganőm, akit otthagytak ezzel a kakival tényleg megígérte, hogy küldik. Vele nem akartam kitolni.

Következő héten felhívtam őket, hogy könyv még mindig sehol. Jaj, hát utánanéz, mert nem ő kapta, hanem a könyvelő, az meg rápakolta a fenekét, és blablabla. Azonnal postázzák aznap. Elsőbbségivel. Rögtön. Másnap nem kaptam meg, harmadnap sem. Telefonálok megint, hogy hahóóóóóó. Jaj, hát ígérték, hogy feladják, ezek szerint még sem. De akkor holnap. Természetesen megint nem kaptam meg. Harmadjára már nagyon dühösen hívtam fel őket, hogy vagy azonnal a kezembe kapom, az sem érdekel, ha maga Erzsébet királyné hozza, de ha nem, akkor nem csak a férjemmel megyek vissza, és nem csak „beszélgetni” fogunk. Így kaptam én meg a hiányzó papírokat.

Most iszom a ketaminra pár felest, hátha úgy jobban hat. Kibontottam a borítékot, megjött a kis aranyos, tündérbogár, édibédi kiskönyvem. Benne összesen 2 db munkahellyel. (A 8 órás munkaviszonyom és a megbízási szerződéses munkaviszonyom.) Megforgattam, átlapoztam, benéztem minden sor mögé, mert valahogy eltűnt 8 hónapnyi első munkahely róla. (Akkor is nekik dolgoztam, csak más név alatt futott a dolog.) Felhívtam Egerben a kolléganőmet, nem tud-e róla valamit. Mondta, hogy ezt az ottani könyvelő állította ki, vele beszéljek már. Oké, mi az már nekem… Felhívtam. Megkérdeztem a drágalátost, hogy ugyan tud e róla valamit, hová tűnt az XY néven futó munkahelyem. Figyeljétek mit mondott: (Jajj, rá kell készülnöm, mert még most is sokkot kapok tőle!) „Ildikó, én azt nem találtam, és kiállítottam egy másikat anélkül.” Majd megkérdeztem, hogy ugye most hülyéskedik-e. Nem, mert ő azt sem tudja, hogy azt kivel kell leigazoltatni. Feltettem neki a kérdést, hogy van-e szája, amin hangok és okosságok szoktak kijönni, és szokott-e vele KÉRDEZNI??? „Hát jó, akkor kiállítok még egy könyvet, és leigazoltatom X.Z.-vel.”

Jelenleg itt tartok, de azt a 8 hónapnyi könyvet még most sem kaptam meg. Viszont már összegyűlt annyi papírom, hogy el tudtam menni a munkaügyi központba regisztrálni. Csuhajja. Február 18 óta.

Egyébként mindenki, akivel beszéltem az elmúlt hónapban (és ott dolgozik) azt mondta, hogy nekem a legjobb, amiért megszabadulok onnan, mert már áldatlan az állapot. Mindenki dobbantana, de nincs hová. A munkaügyi központban a hölgy nagyon aranyos és kedves volt, még egy mosolyt is kaptam tőle. Majd felhívott a férjem, hogy mondott-e valami biztatót a csaj. Igen, mondott, azt hogy fel a fejjel.

Már nem csodálkozom az ősz hajszálaimon, és a szarkalábas szemkörnyékemen. A baj ott kezdődik, hogy nem szeretnék új munkahelyet, új embereket megismerni, és újakhoz alkalmazkodni. Még nem. Elveszettnek érzem magam, mint Vuk. Kicsi vagyok, éhes vagyok. Jut eszembe, mennem kell főzni.

OriasCJ

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?