Amikor a filmekben esküvőket látunk, úgy érezzük, az ifjú pár csinálta ezt a valamit. Ez az ő eredményük, cselekvő, boldogságra ítélt emberek.

Amikor a valóságban látok esküvőt, inkább zavart némaságban feszengő két fiatalt látok, akik az események passzív áldozatainak tűnnek, és akiket a szigorúan figyelő közösség előtt feláldoznak a kispolgári konvenciók oltárán, mint a vágómarhákat. Én másképp csinálom majd, ha megházasodom, gondoltam valaha elszántan.

Pár napja megnéztük a Konvojt Medickel meg a Márkival, és amikor utána kiültünk a teraszra cigizni és erős kávét inni a 13. kerületi alkonyatban, szóba került az esküvő és a lagzi témája, és megint ráébredhettem, micsoda lányregénybe illő klisék lebegnek az agglegényfejekben a házasság összes funkciója és szertartása körül.

-          Életed legszebb napja  - mondta a Márki.

-          Dugás, dugás, dugás – mondta Medic.

-          Az sokkal az esküvőnk előtt volt – merengtem.

-          Révbe jutás, boldogság, happy end – szavalta a csészéjébe a Márki.

-          Erős és fantáziátlan egyéniségek magukba sulykolhatnak közben ilyesmit, nem tagadom – morfondíroztam -, és azért valami ilyesmit én is éreztem. De leginkább olyan volt, mint egy szigorlat. 

-          Te hülye vagy – legyintett Medic. – Kis berúgás a haverokkal, aztán rafináltan kényeztet az asszony egész éjjel.

-          Hát valamelyikünk tényleg hülye – hüledeztem. – Találkoztál te már nővel?

-          Na de a lelki társad megtalálása, az smafu? – ráncolta a Márki a homlokát.

-          Ugyan srácok, azok nekem ti vagytok – vigyorogtam magam elé, és ők is, bár tudták, hogy félig hazudok.

-          Akkor dugunk? – kérdezte Medic.

Annak idején Molly nagyon szerette volna, ha eljegyzem, én pedig nagyon szerettem volna elvenni feleségül. Egyikünk sem értette teljesen, hogy a másik ötletében ugyan mi a jó. Mára beismertük egymásnak, hogy mindketten joggal kételkedtünk. Akárhogy is, végül összeházasodtunk, egy nagy és emlékezetes buli keretében, amiről azóta is sokan emlegetik, hogy micsoda remek hepaj volt – de mi pocsékul éreztük magunkat. Hozzáteszem, sötét és komor dolgok estek meg velünk azokban a hetekben, amikről most nem fogok beszélni, és ha rendesek vagytok, ti sem kérdeztek rá, nem igazán tudtunk a boldogságra koncentrálni. De akkor is: bennem az maradt meg, hogy a lagzi: durva.

A naiv ember a következő mondatról ismerszik meg: „Én jól fogom érezni magam az esküvőmön.”

Nem fogod. Az esküvő nem rólad szól, hanem a menyasszonyodról, de még róla sem igazán, és nem a ti szórakozásotokra, hanem kőkemény reprezentálásra tervezett intézmény. Ráadásul a szervezése már az első napokban ki fog csúszni a kezeid közül (ha van eszed, eleve kihúzod magad a lehető legtöbb dologból). A nők egyvalamire fognak használni: hogy érzelmi zsarolással támogatást nyerjenek különféle ötleteikhez.

Az esküvő alapvetően jó ötlet, de ha nők is részt vesznek benne, akkor már kevésbé. A te durvaságában is gyerekes kis férfilelked elborzadva figyeli majd, milyen harc veszi kezdetét. A lagzi az egyik olyan alkalom, amikor választottadból előbújik majd az a jéghideg, kíméletlen, önző céltudatosság, mely a te lustaságodon kívül a kapcsolatotokat elmérgesítő másik fő tényező lesz. Ha egy kicsit is jólnevelt vagy, a poklok pokla vár rád: a menyasszonyod, a szüleid, a nőnemű családtagok és barátok és esetleg a nagyszülők mind mást fognak helyesnek gondolni a szervezési kérdésekről: a menüről, a szalvétáról, a lufik elrendezéséről és minden egyébről. Ezek a lényegtelen részletek a női lélek kohójában pokoli fontosságot kapnak, és minden buta kis ötletecske megvalósításához rajtad keresztül vezet majd az út, ha nem vigyázol.

Nagy kérdés, hogy a lagzi stílusának, logisztikájának kialakulásakor milyen elképzelések dominálnak. Ha a szülőké, akkor a férjet elszakadni képtelen, béna fasznak tartom. Ha a feleségé, akkor a férj szerintem egy papucs, aki egy puncitól máris elfelejti, mivel tartozik szegény szüleinek. Ha a srác saját ötletei dominálnak, akkor egy önző bunkó szerintem, akinek előre sajnálom a feleségét, a szüleiről nem is beszélve. A mi lagzink esetében például keveredtek Molly ötletei az enyémekkel meg a szülőkével. Ez eszményinek tűnhet, de csak annyi eredménnyel járt, hogy az összes fenti nézőpontból gyűlöltem magamat, mindenki felé bűntudatom volt, miközben egy kis energiát arra is fenntartottam, hogy önmagamat sajnáljam.  Így jár az ember, ha önző, megfelelési kényszeres, érzékeny és empatikus egyszerre, és még meg is házasodik.

A menyasszonyod, az anyád és a többiek valószínűleg más-más stratégiát alkalmaznak majd. Általában a menyasszony, aki tapasztalatlanabb, fiatal nő, nyíltan bekeményít, úgy érezve, ez az az alkalom, ahol kimutathatja, hogy anyuci féltett kisfiának új úrnője akadt, és mondjuk a gyertyatartók formája miatt évekre elhidegül a családodtól. Az anyád, aki érettebb, bölcsebb asszony (és nem utolsósorban egyszer már eljátszotta ugyanezt a másik oldalról), vélhetően a ravaszabb megoldást fogja preferálni: sokszor elmondja majd, hogy ő mindent elintézett, de most inkább háttérbe vonul, hogy ne veszélyeztesse a családi békét, és ő nem akarja, hogy te szétszakadj érzelmileg; esetleg sír is egy kicsit. Legjobb, ha ezt az apád előtt teszi, aki eddig őrizni próbálta objektivitását, de a sírás láttán végképp szembekerül majd a menyasszonnyal ő is.

-          Milyen gondolatok járnak a fejetekben egy lagzin? – kérdeztem a Márkit és Medicet a teraszon. – Végtére is világlátott, művelt emberek vagytok, nyilván akad pár magvas dolog a buksitokban ilyenkor.

-          Persze – mondta rekedten Medic. - Lesz elég pia? Bebaszni fogok hamarabb, vagy megdugni egy nyoszolyólányt? Ki a faszom ez itt mellettem, akivel az ötödik felest iszom? A haverom eddigi élete volt hazugság vagy az innentől kezdődő? Az én életem egy csőd, vagy a többieké, akik itt örülnek? Miért nincs egy jó nőm, akivel jöhettem volna? Észreveszik, ha elsunnyogom a menyasszonytáncot? Mit lát ebben a fickóban, a pénztárcáját vagy a farkát? Mikor kiábrándul férjéből, vajon beadja a derekát, ha feltűnök?

-          Elég, ez szörnyű – próbáltam közbeszólni, de közben arra lettem figyelmes, hogy a Márki lázasan szaval.

-          Pénzkidobás, marhaság, mi, hogy 30 évig ezzel a tehénnel, nehogymár, hogy nem nézhetek más bukszák után, legalább még egyszer részegre iszom magam, hé, egész csini ez a koszorúslány, nem igaz, hogy megint hortobágyi húsos , meg újházi, meg székelykáposzta, de unom, ó, basszus, lakodalmas, legalább koktélbár lenne,  nagyon gáz ez a vőfélyesdi, miért nem lehet a neten intézni, szegény menyasszony, assziszi szép, pedig csak úgy néz ki mint a habcsókszörny a Szellemirtókban, hihetetlen, hogy megint nem sikerült senkit levadászni, istenem, de nem szeretek a saját hányásomban feküdni...

-          Basszus, aszittem, legalább jól mulattok egy-egy lagzin… - mondtam szomorúan.

-          Nem – rázta a fejét a Márki, és a lenti utcán kopogó sarkú fiatal nőre bambult.

-          Én sehol nem mulatok jól – mondta öntudatosan Medic, és bekapott egy darab csokit.

 

Ami még fantasztikusan kellemes egy lagziban – és ezen a ponton kezdtem el szánni az angol királynőt –, az az, hogy míg neked minden vendég és családtag, bármennyire is szereted egyébként, csak egy arc a 400-ból a szertartások és arcfájdító mosolygás kínokkal teli, izzasztó tengerében, addig az illető minden valószínűség szerint örökre hangsúlyosan megjegyzi, amit aznap mutattál felé. Az Indián vádló és szomorú hangon mutatott rá évekkel később, hogy szerinte nem beszélgettem eleget vele. Két ismerősöm annyira fájlalta, hogy nem foglalkozunk velük rendesen, hogy inkább ott helyben lefeküdtek egymással.  Közeli, szeretett és tisztelt családtagok hordoztak tüskéket a szívükben amiért Molly nem mondott nekik ezt meg azt, viszont egyeseknek Molly egy barátnője kellemetlen dolgokat mondott, vagy mert én nem, vagy nem akkor, vagy nem úgy fogtam kezet/adtam puszit. Pedig esküszöm, én annyira megtisztelve éreztem magam, és annyira szerettem mindenkit, és annyira igyekeztem! De hiába, a tökéletes alakítás sosem jön össze. És persze néhányszor irigyeltem közben Petrence királyt a Süsüben, aki az ünnepi beszéd közepén kiszökött a palástjából, és elment ingujjban követ törni a sárkánnyal.   

A lagzi mindenképpen a te kivéreztetéseddel fog zárulni, és egy győzelemmel: a menyasszonyodéval. Legalábbis rövid távon így fest a dolog. Zöld kispárnák vannak a székeken, és nem pirosak, ahogy az anyád szerette volna. Ráadásul mindenki látja, hogy a menyasszonyod milyen kemény, kérlelhetetlen csaj. Csakhogy hosszú távon ez a győzelem inkább vereség: mert a te, aki nyilván a menyasszony pártját fogtad, elfojtott bűntudatot érzel majd a szüleid felé, és ez hosszú évekre megerősíti majd a megmaradt ellenőrzésüket feletted.

Vége a lagzinak: menyasszonyod sokat veszített, de most még nincs tudatában, te pedig kimerülten egy fotelbe rogysz, és szeretnél egy igazi nászutat: egyedül.

Mit tehetünk, hogy ne így történjen?

Alapvetően semmit. Legfeljebb enyhíthetjük azt a mentális fásultságot, ami az események elmúltával óhatatlanul erőt vesz majd rajtunk. Van egy bizonyos messzire néző, karikás szemű, üres tekintet, amit a tudósok eddig csak a Mekong-deltából visszatérő és utána két hétig egyfolytában ivó deszantosok és friss férjek arcában tudtak kimutatni. Két dolgot tanácsolhatok: mindig annak a nőnek adjunk igazat, akivel éppen beszélgetünk, és a lelkünk mélyén legyünk nagyon-nagyon érzéketlenek. Sem a menyasszonyod, sem az anyád nem gondolja komolyan, hogy nem szereted őt eléggé. Ez csupán játszma. Minél kevésbé veszel részt az egészben, annál jobb.

Sajnos el kell azonban ismernem – és ez is mutatja, hogy alkalmanként tanúsított karatemester-szerű, higgadt bölcsességem dacára is mily gyarló és kialakulatlan személyiség vagyok –, hogy nem kevés emberrel találkoztam már, aki tök jól érezte magát az esküvőjén. Amikor a sokadik olyan ízléstelen alakkal beszéltünk, aki arról áradozott, milyen kellemes volt számára a lakodalma, Mollyval elhatároztuk, hogy valamikor tartunk egy újabb lagzit. Tíz éve együtt vagyunk, ideje lenne már boldogan egybekelnünk.

De mi lesz, ha összevesznek az anyámmal a lufizsinór színén? Biztos, ami biztos, már most elkezdem gyűlölni magamat. 

Őrjöngő Farkas