Egy történet arról, hogyan lett a gyerekemből élsportoló.
Első fejezet
A sportról szeretnék írni, de egy zenés történettel fogom kezdeni. A sorozat végére egyértelmű lesz, hogy miért. Három lányom van. Az elsőszülöttem gitározott. Ez az anekdota abból az időből van, amikor ő kb. kilencéves volt ő, a testvérei hat- és háromévesek. Szóval gyerek gitározni tanult, nagyon ügyesen. Ez mindenkinek imponált, mert a gitár egy kellemes hangú hangszer, akkor is, ha a kis zenész még nem tökéletesen játszik rajta. Amikor pedig valaki már jól játszik rajta, egyenesen csodás.
Már rögtön az elején egyértelmű volt, hogy a lány tehetséges. Ahol lakunk, ott éves központi szintfelmérők vannak minden hangszeren, amikre jelentkezni lehet. A gyerek az első évben három évre való vizsgát letett, minimális erőbefektetéssel. A tanárai csupa jó dolgot mondtak róla. Öröm volt hallgatni és alig kellett könyörögni, hogy gyakoroljon. Akinek van hangszerekkel tapasztalata, tudja, hogy ez kulcskérdés, mert a skálák meg az otthoni gyakorlás bizony gyakran vezetnek konfliktushoz a szülő és a gyerek között. Szóval minden nagyon jól haladt előre.
Másfél évvel azután, hogy elkezdett gitáron játszani, már egy nagyon nagy presztizsű ifjúsági koncerten is játszhatott, Európa egyik legnevesebb koncerthelyszínén. Roppant büszkék voltunk rá, és lelki szemeim előtt már láttam egy fényes jövőt, egy gyönyörű, fiatal, gitárvirtuóz lányt, sikereket, hírnevet. A zeneiskola évvégi záró koncertjére persze az egész család elment. Mint büszke szülő, az első sorban ültem. Egymás után jöttek a gyerekek és előadták kis darabjaikat hangszereiken, Volt aki jól, volt aki fantasztikusan és volt aki pocsékul. De hát ez ilyen. A kisgyerekek zeneiskolai koncertje nem arról szól, hogy minden zeneszakértőnek kellemes legyen hallgatni.
A koncert elején volt egy kis együttes, amit nagyon élveztem, különösen azért, mert a kb. 10 éves dobos kissrác teljes erőbedobással, ragyogó arccal és szenvedélyesen játszott. Amikor befejezték, megtapsoltuk őket, és a kisfiú az első sorban ülő szülők elé ült le, törökülésben, a többiekkel együtt. Pont előttem ült, és volt szerencsém végignézni, mit csinált az elkövetkezendő két órában. Nagyon érdekes volt. A dobolást egyszerűen nem hagyta abba. Akármilyen zenedarabot adtak elő a gyerekek, egyik a másik után, a kis ujjaival, vagy lábfeje rázásával verte a ritmust, tökéletesen, a térdein. Nem zavaróan, infantilisen, vagy feltűnési mániával, hanem egyszerűen csak dobolt. Végigdobolta Chopint, a népdalokat, a vonósakat és a furulyákat. Nem tudtam levenni róla a szemem. Vártam, hogy elkövessen egy hibát, vagy abbahagyja, de hiába.
Közbem arra gondoltam, hogy ez a kisfiú nem csak egy gyerek, aki dobol, ez itt kérem, egy született dobos, aki kisfiú. Zsigeri igénye van arra, hogy verje a ritmust. Elképzeltem, hogy otthon is folyamatosan ezt csinálja és ez milyen szinten az őrületbe kergetheti az anyját. Rengetegszer eszembe jutott ő az elkövetkezendő pár év során, amikor a lányomnak egyre kevésbé volt kedve a gitáron gyakorolni, jöttek a kérések, a könyörgések, és a megvesztegetések. Ő egy kislány volt, aki gitározni tanult, majd később egy nagylány lett, aki azelőtt gitározott. Nála ez nem volt zsigeri igény és amint más dolga is volt, egyszerűen elmúlt.
Amikor abba akarta hagyni, tizenkét éves korában, megengedtük neki. Ennyi gyerek mellett egyszerűen nem volt kapacitásunk, hogy könyörögjünk bárkinek, hogy gyakoroljon bármit, és pénzünk se, hogy elvesztegessük órákra, amikre a gyerek nem akar menni. Gyászoltam keményen a tehetségét és a potenciát, ami benne volt, de lehetetlen volt rákényszeríteni, hogy folytassa. Akkor is eszembe jutott ez a kisfiú, amikor egy másik gyerekemről kiderült, hogy ő egy született valami és egy olyan tehetsége van, ami elementáris erővel tör ki belőle. Azt se nem elmulasztani, sem kontrollálni mi nem tudjuk.
És nem az lesz a kérdés, hogy csinálja-e, vagy sem, hanem az, hogy elviselhető és egészséges módon csinálja-e, vagy pedig ő is és mi is beleroppanunk, mert úgyis csinálni fogja. Az ő tehetsége nem zenei volt, hanem a mozgással kapcsolatos, és emiatt egy teljesen ismeretlen területen találtuk magunkat. Vakon, naivan és reménykedve mentünk bele, minden józan észérv ellenére, mert húzott a gyerek. Az elmúlt hét év olyan volt, mintha egy tornádó szélcsöve felkapott volna minket, az egész családot és messzire repítette. Mi nem terveztük és nem akartuk, hogy élsportoló legyen a gyerekünk. Mégis ez történt, és ez tudom, hogy ez tipikus a területén.
(Folyt köv.)
Másutt
Ha te is szeretnéd megosztani történeted, írj nekünk! bezzeganya@bezzeganya.hu
