Tulajdonképpen egybefüggő akart ez lenni. A terhesnaplótól a szülésélményen át a Pepenaplóig. A szopásos szoptatás csak közbevetés lett volna. Na, mindegy. Pepe az első gyerekem, aki felkúszott a mellért, ahogy meg van írva (na, jó, nem tették olyan messzire), és rá is szívta magát ügyesen. A csecsemősnővér is elmondta, mennyire kis formás és ügyes gyerek, és hiába tudtam, hogy mindenkinek ezt mondják, azért magamban, mint egy tipikus anyuka, megállapítottam, hogy ííígya, az én gyerekem a legszebb újszülött a világon. Az idén, tette hozzá Középső, mikor ezt itthon is közöltem, szóval azóta én is így mondom. Tehát az én kisebbik fiam a világ legszebb gyereke az idén. (És mert magunk között vagyunk, nem fogom elmagyarázni, hogy ez mért nem sértő más anyukákra és gyerekekre nézve).

Ezzel együtt tulajdonképpen a kórházban és itthon töltött első napok már elhalványultak. El kellett volna őket mesélni, csak hogy ne felejtsem el, mert máris csak foszlányos emlékeim vannak róla. Annyit tudok, hogy ez alatt az egy hónap alatt, mióta itthon vagyunk, már kialakult a rendszere, nőtt egy méretet, olyanokat csinál, hogy lehalok rajta, és szerelmes vagyok, de nagyon. De TÉNYLEG durván.

Először is: vigyorog. Eleve olyan kis vidám az arcberendezése, de most már egyre többször direkt vigyorog, például a bátyjára (ő volt az első, akit megtisztelt egy mosollyal, nem vagyok rá féltékeny, dehogy.), meg amikor büfiztetem, akkor nézi mögöttem a falat, ablakot, bármit, ami nagy és világos felület, és időről időre elmosolyogja magát. Gyanítom, hogy kis, számomra láthatatlan barátai vicceskednek vele a hátam mögött, tündérkék, koboldkák, angyalkák. Rendkívül jól szórakoznak együtt, és én, bár nagyon szeretném látni, amit ők, ha ezt elmondom, mindig azonnal vissza is vonom a kérésem: vannak titkok, amiket nem kell tudni, elég sejteni. Azt hiszem. De örülök, hogy Pepének kedves és vicces barátai vannak.

Különben tökéletesen fejlődik. Amikor egy hónaposan megfordult, picit megijedtünk, persze előbb állati büszke voltam, utána mondták, hogy ez kifejezetten gondot jelenthet. De az orvos, aki kellemes meglepetésemre tapasztalt a témában, alaposan átnézte a kölket, és megnyugtatott, hogy az eset véletlen lehet, az izomtónussal a világon semmi probléma nincsen.

Dumál is. Egyfolytában nyomja a szöveget, néha olyan képpel, mintha most tenne valami vördpíszes felfedezést (olyankor kakál, igen. Soha embert nem láttam még olyan elmélyülten gondolkodó képet vágni, mint a piciket, amikor a bűzbombát helyezik el alaposan átgondolva és precízen a pelenkába, adott esetben a környékére, és a környékkel érintkezésben lévő dolgokra is.) Heőő, mondja, meg őőőőőööööa. Valamint gagggga. Utóbbi, megfigyeltem, a felháborodását hivatott kifejezni, ez után általában egyből egy aszaltszilvás arckifejezés következik, elvörösödéssel, és hirtelen kialakuló viharfelhőkkel kísért mennydörgéssel-villámlással. Ordítás, na. És már bejárja a kiságyat, faltól falig, általában a végén befészkeli magát egy sarokba, olyan helyre, ami szerintünk kényelmetlen, de neki nagyon is megfelel. Ha ugyanis visszapakoljuk középre, addig megy, álmában is, amíg be nem fészkeli magát újra. Mákomra a légzésfigyelő jelezne, ha gond lenne, így nem kell azon agyalnom, hogy vajon megfullad-e, amikor befúrja az arcát a párnába, tetrába, fejvédőbe, akárhová. Inkább csak nézem a seprűs szempilláját, a máris könnyen borzolódó haját, és lassan elfolyok, mint Dalí órái. Imádom, na.

Még akkor is, amikor baromi nehezen ébredek éjjel, és úgy tesz, mintha két perc alatt a végkimerülésig jutott volna – rendesen be tud rekedni a bőgéstől, pont úgy fest, mint akit órákig sírni hagytak, a gyámügy dörzsölné a tenyerét, ha látná. Akkor is, amikor félálomban azt észlelem, hogy kivárta a megfelelő pillanatot, amikor a frissen lepucolt seneke alól kivettem a koszos pelenkát, de még nem raktam alá a tisztát, és ekkor, édes mosollyal, sugárban összefosik mindent. Akkor is, amikor nem tudom letenni álló nap, mert épp matricás a hangulata, és se fejni, se enni, se pisilni nem tudok menni tőle – egyszer idegemben leraktam a fürdőszobaszőnyegre, míg pisiltem. Teljesen élvezte a helyzetet, úgyhogy ezt kihasználva gyorsan csináltam egy teát is magamnak – lejjebb, onnan, nem eshet, ugyebár. Egyébként erre kaptam egy hordozókendőt. Nem boldogulok vele. Még.

Így megyen ez minálunk. Nagylányt le kell csapnom, mert ha itthon van, teljesen átveszi a feladataimat, felveszi, leteszi, eteti, büfizteti, vigasztalja, ringatja, játszik vele, pelenkázza. Kiakaszt. A másik kettő is imádja, de mivel bennük nem buzog az eredendő anyuka-vér, szerencsére hamar megunják, és elmennek játszani, vagy egymást ütni-verni, veszekedni, visítozni. (Pepe mellesleg rezzenés nélkül alussza át a fülétől két méterre zajló vendettákat. Megőrülnék, ha igénye lenne a csendre, tudom.)

Lassan letelik a hat hét, az újszülöttkor, és azon gondolkodom, hogy marhára fog hiányozni ez az első idő. Aztán eszembe jut, hogy a hasamról is azt hittem, aztán magától értetődően fordult át a has imádata a kibújt pici imádatába, ezzel is nyilván így leszek. De azért fura, hogy máris kellett eltennem kinőtt ruhákat.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?