Valahogy mindig azt hittem, hogy a szülői kivételezés csak afféle urban legend, amit a gyerekek találnak ki, hogy legyen min veszekedniük. Aztán megszülettem, kis korkülönbséges lányok anyukájaként, és az életem egy állandó „közvetítés” lett a két csapat között.

Az egész ott kezdődött, hogy Iza és Anna – ma már mindketten kamaszok, 15 és 13 évesek és különbözőbbek, mint a Nap és a Hold – egyszerűen nem értették meg, miért érzik állandóan, hogy a másikuk a kedvencem. Egyik nap a konyhaasztalnál ültünk, békésen vacsoráztunk, amikor Anna felháborodottan közölte:

„Te mindig Izát segíted a matekban! Nekem miért nem jut ugyanennyi időd?”

Izabellának naná, hogy más volt a vádja:

„Na persze, de Annát sokkal többet dicséred, én bezzeg csak annyit hallok folyton, hogy javítsak a stílusomon.”

Ügyes szülőként egyszerűnek tűnhet a megoldás: ilyenkor tagadni mindent, és a helyzetet egy nagy összeborulással lezárni. De az igazság az, hogy a gyerekeink rendkívül érzékenyek arra, ha azt érzik, hogy az egyikük többet vagy jobbat kap, és ezeket a problémákat nem érdemes a szőnyeg alá söpörni, mert csak nagyobb lekvár lesz belőlük.

A kutatások szerint a testvérek minden szenzorukat bevetve már nagyon kicsi korban megfigyelik, hogyan viselkednek velük a szülők. Amikor erről olvastam, az első gondolatom az volt: vajon már most mennyit számoltak össze a lányaim? Mert őszintén szólva, soha nem ültem le és nem gondoltam végig tudatosan, hogy egyforma figyelmet kapnak-e. Nem figyeltem az aprólékos részletekre, erre nem is volt soha energiám. Mire a vacsora elkészül, általában én már csak arra gondolok, hogy ki segít a mosogatásban. Nehéz lenne a hétköznapok minden kis mozzanatát a kivételezés elkerülésével a fókuszban végigcsinálni.

Egyik nap például Iza kitalálta, hogy ő fog vacsorát készíteni. Már az előkészületeknél is vita alakult ki:

„Miért Annának vetted meg az új kötényt? Nekem miért csak a régi jut?”

– kérdezte sértődötten. Ezután Anna persze megjegyezte, hogy ő már a múlt héten főzött, úgyhogy most Iza csak „utánozni” próbálja őt. Így indult el a vacsoraprojekt, ami végül először sírásba, majd beszélgetésbe, nevetésbe és egy adag totál égett palacsintába torkollott.

A szülői érzelmek kibontása

Be kell vallanom, néha nehéz nem elgondolkodni azon, vajon tényleg mindent jól csinálok-e. Néha úgy érzem, a gyerekek pontosabban számontartják, ki hány ölelést vagy dicséretet kapott. Ezek a helyzetek frusztrálóak, de közben egyfajta tükörként is működnek: vajon tényleg egyformán figyelek mindkettőjükre?

Egyszer egy matekozás közben jöttem rá, hogy talán Anna tényleg úgy érzi, kevesebb figyelmet kap. Izabella kérdezett egy nehéz feladat kapcsán, és én azonnal leültem mellé, hogy segítsek. Anna ekkor csak annyit mondott:

„Látod? Nekem soha nem magyarázod el így részletesen.”

Akkor döbbentem rá, hogy talán magától értetődőnek veszem az ő tudását, és ezáltal kevésbé kap megerősítést.

Beszélgettem más szülőkkel is, és kiderült, hogy ez a „kedvenc gyerek” téma minden családban előkerül ilyen vagy olyan formában. Ez egyfajta univerzális szülői kihívás, ahol nincs tökéletes megoldás. Megnyugtató érzés volt rájönni, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és sokan küzdünk ugyanazzal a kérdéssel. Ám senkinek nem volt korszakalkotó ötlete a baráti társaság szülőtársai között, amivel ezt az egészet egyszer s mindenkorra le lehetne söpörni az asztalról.

És bármilyen fárasztó is állandóan egyensúlyozni, azt hiszem, a legfontosabb, hogy a gyerekek érezzék: akár konyhai veszekedés, akár matekpélda fölötti seggelés, mindent azért teszünk, mert szeretjük őket – pontosan ugyanannyira és teljesen egyformán. Nem mindig sikerül tökéletesen, de az őszinteség és az empátia mindig segít abban, hogy megtaláljuk az utat egymáshoz.

Természetesen azért utánaolvastam, hogy lehetnek-e a kivételezésnek a tudományos háttere, mert gondoltam, ilyen úgysem létezik. És mégis, létezik! Teljesen ledöbbentem, de a gyerekekkel való kivételezésnek bizonyos biológiai és evolúciós háttere is lehet.

A kutatások azt mutatják, hogy az emberek – akárcsak sok más élőlény – hajlamosak ösztönösen előnyben részesíteni azokat az utódaikat, akik nagyobb eséllyel biztosíthatják génjeik továbbörökítését. Vagyis a szülők ösztönösen közelebb érezhetik magukat azokhoz a gyermekeikhez, akik külső vagy belső tulajdonságokban jobban hasonlítanak rájuk. Ez a hasonlóság nemcsak a megjelenésre, hanem a temperamentumra és a viselkedésre is vonatkozhat.

Az elsőszülött gyermekek pedig általában különleges helyet foglalnak el a szülők szívében, részben azért, mert hozzájuk kapcsolódik az első élmény a szülővé válásban, és ez erős érzelmi lenyomatot hagyhat.

Egyes tanulmányok szerint a szülők viselkedését az aktuális stresszfaktorok is befolyásolják. Például egy nehezebb, stresszesebb időszakban a szülők tudat alatt előnyben részesíthetik azt a gyermeket, aki „könnyebb eset” – vagyis kevesebb problémát okoz.

Az anya és az apa viselkedése is eltérhet a nemek közötti biológiai eltérések miatt. Például az anyák sokszor érzelmileg jobban kötődhetnek a lányaikhoz, míg az apák hajlamosak azonosulni a fiaikkal, ami részben hormonális és evolúciós hatásokra vezethető vissza.

A szülők és gyermekek közötti korai kötődési élmények szintén hosszú távon meghatározhatják a kapcsolati dinamikát. Egy csecsemő, aki sokat sírt vagy betegesebb volt, különleges figyelmet kaphatott, ami később is megmaradhat.

Ezeket a magyarázatokat logikusnak érzem, persze mindenféle általánosítást kerülve, de azért van bennük valami. Ti hogy gondoljátok mindezt?

Mózes Rebeka