Ivanhoo vagyok, az álnév kötelez, így is elég bátorság volt egyáltalán tollat ragadni. Három gyermekünk van. Berta kilenc, Kata tizennégy és Zsombor tizenkét éves. A kisebb gyerekek mindig kikövetelik maguknak a figyelmet – mondják. A második gyerekek nagyobb eséllyel lesznek bajkeverők – ezt pedig a statisztikák állítják, bár szerintem ez azért ennél bonyolultabb dolog.

A kisebb gyerekem elképesztően okos, időnként meghökkentően érett, de közben döbbenetesen makacs – mondom én.

Berta, az a bizonyos kisebbik, egy két lábon járó sztereotípia, ha úgy vesszük, mert tényleg kiköveteli a figyelmet (időnként hangosan, nagyon hangosan), és biztos vagyok benne, hogy soha nem fog minden szabályt betartani, sőt. Kilencéves lett, de már másnap közölte, hogy „majdnem tíz”. Nem kisbaba már, hanem egy kész kisember, hagyjuk őt lógva.

Édesanyám annak idején drámai érzelmi veszteségként élte meg, amikor a legkisebb testvérem kinőtt a babakorból. Én viszont egészen máshogy vagyok ezzel: szeretem a gyerekeimet, de valahogy mindig jobban érzem magam, amikor már nagyobbak, amikor már lehet velük értelmesen beszélgetni - „Érted, apa, majdnem felnőttek vagyunk?" – "Aha, persze, majdnem."

Az élet viszont tele van kihívásokkal, főleg ha van egy kisebb gyereked is. A kisebb gyerek sok szempontból gyorsabban érik, mert a nagyobb testvérei által él meg tapasztalatokat. Ez egyfajta bónusz nézőpont, ami egyes helyzetekben előny, más helyzetekben viszont komoly feszültségeket generál. Például amikor Kata, a legidősebb lányom kiharcolta magának, hogy egyedül mehessen a sarki boltba, az nagy izgalom volt az egész családnak. Most meg itt van Berta, aki azt mondja: "De hát Kata is mehetett, nekem miért kell még várni?" Közben pedig Zsombor, a középső gyermek, ott áll és felháborodva közli: "Nekem bezzeg csak akkor engedted meg, amikor már tényleg muszáj volt!"

Na, ez az igazi szülői patthelyzet! Akárhogy döntesz, valaki igazságtalanságot fog érezni. Egyikőjük sem érti, hogy nem az időpont a lényeg, hanem a tapasztalataink, a körülmények és a szülői idegrendszer tűrőképessége.

A kisebb testvérnek lenni szerintem akár szupererő is lehet. Egy másod- vagy harmadszülött gyerek már pontosan tudja, hogyan működik a világ, anélkül, hogy végigjárta volna az összes buktatót. Ott vannak arany madzagnak a nagyok, akik előtte jártak, mindenhol beütve a kis kobakjukat, ahol neki már nem kell. Berta már most simán vitába száll bárkivel, nem izgul a megfelelési kényszeren, és olyan lazán kezeli az életet, hogy néha én is irigykedem. Persze, ennek is megvan az ára: képes teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a véleményemet. És nemcsak apróságokban, hanem komoly dolgokban is, például abban, hogy míg én sapkát adok rá, ő két perc múltán már lobogó hajjal rohan a szélben, mert „apa, én pontosan érzem, hogy nekem nincs hideg”.

Ráadásul zseniális manipulátor: három lépéssel előre gondolkodik, és ha már előre beveti a "de Kata is megkapta ennyi idősen" vagy "Zsombornak is engedted" kártyát, és ilyenkor én már tudom, hogy nehezen fogok kimászni ebből a csapdából.

Berta mesterien kihasználja azt is, hogy az anyjával sokszor máshogy reagálunk egy-egy vitára vagy helyzetre. Anya szigorúbb és következetesebb – ha ő azt mondja, hogy valami nem lehet, akkor az tényleg nem lehet. Én viszont hajlamos vagyok totál elgyengülni egy jól időzített bociszem-villanásra vagy egy éles logikai érvelésre. Berta ezt zseniálisan kiismerte, és páratlan stratégiai érzékkel vet be különböző taktikákat. Ha anya nemet mondott, érdemes egy kicsit várni, és apát finoman megkörnyékezni, esetleg egy ártatlan „de anya azt mondta, majd meglátjuk” kezdetű mondattal ágyazni meg a sikernek. Rémes, mert bármiben is engedek neki, a két nagyobb ezt valahonnan azonnal megtudja és olybá veszik, hogy akkor az számukra is azonnal legális lehet, engedélyezve, lezsírozva. Sokszor már - paranoid szülői állapotaimban – azt gondolom, a nagyok előreküldik Bertát, hogy „bulizzon ki” valamit nálam.

De van egy másik oldala is ennek: rengeteg tanácsot osztogat. Nem is az a meglepő, hogy megpróbálja, hanem az, hogy gyakran teljesen igaza van. Ilyenkor is zavarban vagyok, sokszor kérdően nézek a feleségemre, aki persze éppen mindig mást csinál olyankor, főz, telefonál, porszívózik, ijedten egyedül maradok a helyzettel, hogy akkor most vegyem úgy, hogy a kilencéves tanácsa teljesen valid és nyugtázzam, fogadjam el, vagy ezzel megerősítem őt a világuralmi tudatában, és azért legyek kritikus? Áhh, nagyon nehéz helyzetek. Nekem legalábbis.

Sokszor azon jár az eszem, hogy ezt az egészet csak én gondolkodom túl. De vajon tényleg ilyenek ezek a kisebb gyerekek. Nálatok is? Minden tanácsnak, véleménynek örülnék!

Szeretettel, Ivanhoo