Bár egész életemben egy szép, boldog családra vágytam, egy szerető társra, két kis gyerekre, egy teljesen átlagos, kedvesen unalmas kisvárosi-boldog életre, a Sors közbeszólt, és egyedülálló anyuka lettem. Mindent egybevetve az tűnt a legjobb (pontosabban szólva: az egyetlen jó) megoldásnak, ha átmenetileg a szülői házban lakom a gyerekkel. Bár a szülőkkel együttélésnek – meg úgy egyébként a magánynak – rengeteg fájdalmas hátulütője van, én igyekszem meglátni a jó dolgokat is, és kihozni ebből a helyzetből, amit lehet. Úgy döntöttem, amolyan terápiás jelleggel is beszámolok arról, eddig mit sikerült elérnem, hogyan rendezkedtünk be erre az alternatív családi életre.
Pár szóban a fiamról: Peti életem értelme. Olyan boldogság, amire már évek óta hiába vágytam. Igaz, óriási árat fizettem érte, de sosem bántam meg. Rengeteg örömömet lelem benne. Peti immár gyönyörű, hét hónapos baba lett. E történet megírásának időpontjában „legnagyfiúsabb” mutatványa, hogy képes négykézláb előre-hátra ringatni magát, közlekedik fel-alá a szobában, és nagyon kis értelmes. Sokat és jóízűen eszik, bár igazi mintagyerek, a spenótot ki nem állhatja. Az ekcémájában határozott javulás mutatkozik, bár ez a meleg nem tett jót neki. Nagyon bízom viszont benne, hogy nem ételallergia okozza a problémát.
A mozgásfejlődése egy kissé megkésett, így ismét indokoltnak látszik a Dévény-terápia. Bizakodó vagyok, mert az első alkalom is rengeteget dobott a helyzeten. Sokszor gondolok arra, hogy ő maga a jelen pillanatban szerencsésebb helyzetben van, mint a csecsemők többsége, hiszen őt állandó jelleggel öt felnőtt veszi körül. Sosincs egyedül, és rengeteg szeretetet kap. A családi szerepek tisztázása nyilván idővel nem lesz egy könnyű menet. De most még a fiam maradéktalanul boldog így, és nekem ez rengeteget jelent.
Az én napjaim eléggé egyhangúan telnek. Azért néha befigyel egy kis változatosság is.
Egyedülálló anyaként tudtam, segítő család ide vagy oda, az alapvető problémákat magamnak kell megoldanom. A gyermekágy végére rájöttem, ami már a terhesség alatt is sejthető volt, de ekkor hirtelen a nyakamba szakadt: a kisvárosban normális tömegközlekedés hiányában képtelenség túlélni saját autó nélkül.
Úgy egy évvel ezelőtt sokan mondtátok is ezt, és nagyon örülök, hogy végül sikerült is megvalósítanom. Az öt csillagos (4 kerék plusz egy kormány) Dudu - mert olyan heves érzelmek fűznek Életem Első Autójához, hogy nevet is adtam neki - igen jó szolgálatot tesz nekem, és nem kevés szabadságot ad. Egyrészt így tudom vinni a gyerkőcöt mindenfelé, orvoshoz, dédiékhez, de akár abszolút laza, baráti programokra is. Egyedül is rengeteget megyek a közeli nagyvárosba, többnyire vásárolni. Mert már egy csomag pelenkáért beugrani a drogériába is élményszámba megy. Kihasználom a csendet, a nyugalmat. Egy kis időre újra nő vagyok, és nem csak anya, akinek az ittacici-alucizz-nesírjál-megintbekakiltál vonalon mozog az élete.
Ilyenkor (szigorúan csak délelőttönként) anyukám vigyáz a gyerekre. Bár egyszer már rávettem egy délutáni etapra is, pünkösdkor a húgom elcipelt magával moziba. És igaz, kétpercenként az órát néztem, mikor lesz már vége a filmnek, és magamban szentül meg voltam róla győződve, hogy az anyám – aki maga azért csak felnevelt valahogy három gyereket – képtelen vigyázni egy hat hónapos babára, azért mire hazajöttem, a pici döbbenetes módon élt és virult. A következő küldetés: szeretnék elmenni késő esti testmozgásra az uszodába, természetesen egyedül. Azt hiszem, még jó pár hét győzködés áll addig előttem. Apum és öcsém a „férfias” dolgokban segédkeznek, szerelésben, ügyintézésben, műszaki dolgokban. A szívem szakad meg a gondolatra, hogy az imádott öcsém nyár végén külföldre költözik, és minden bizonnyal hosszú-hosszú időre (vagy akár véglegesen is) nélkülözni fogjuk a társaságát.
A szociális életem is eléggé átalakult. Gyanítom, ez valahol törvényszerű, és bizonyos mértékig minden anyánál bekövetkezik, de a korábbi baráti köröm valahogy megszűnt létezni. Persze néha-néha váltok egy-egy szót pár emberrel, de nálam több okból sem maradtak meg azok az emberek, akiket barátként tartottam nyilván. Ez jó ideig fájt. Hogy azok, akikkel annyi kellemes estét töltöttünk együtt, hirtelen eltűntek az életemből. Ebben természetesen a földrajzi távolság is szerepet játszik. Egy időre így barátok nélkül maradtam. Aztán elkezdett kicsit derengeni a fény az alagút végén, és ez – az én életemet figyelembe véve – kivételesen nem azt jelentette, hogy jön a vonat.
Megismerkedtem ugyanis új emberekkel is. Anyukákkal, akikkel azért igyekszem a lehetőség szerint találkozni, de ha más nem, legalább levelet váltani. Ezek nagyon jó programok is tudnak lenni. Merem állítani, hogy az elmúlt fél év legkellemesebb délutánját egy ilyen vendégségben töltöttük. Én sosem szerettem, nem is bírtam a magányt. Jó dolog a gyerekeket megvitatni más anyukákkal, tényleg élvezem. De hiányzik az is, ami előtte volt. Egy kikapcsolódós este, valami „felnőttes” szórakozás. Vagy elmenni valahova kirándulni.
Most tervezek némi itthoni szórakozást is: saját készítésű dolgokat szeretnék eladni bababörzéken. Bár ez inkább hobbi lesz, mint pénzkereseti lehetőség, de már elkezdtem beszerezni és gyártani a „hozzávalókat”. Egyedi feliratos babaruhákat, valamint meggymagpárnát tervezek készíteni.
Sorstársakat is találtam egyébként. Itt, ezen a fórumon is, de máshol is, sőt IRL is van egyedülálló anyuka ismerősöm. Velük azért is jó megbeszélni a dolgokat, mert tényleg átérzik egy-egy problémámat, és nagyon sokat segítettek, segítenek nekem egy adott szituáció feldolgozásában, a tapasztalataik megosztásában.
Annyit összességében mindenképp elmondhatok erről a helyzetről, hogy nagyon jó, hogy van segítségem. Cserébe itthon besegítek-beleadok a háztartásba, a nagyszülők pedig megkapták a rég áhított unokát, akit lehet babusgatni – és akinek a nevelésébe mindentudó ábrázattal bele lehet szólni. Mellém esténként legfeljebb a gyerek fekszik az ágyamba. De cserébe mindig szembejön egy családtag a lakásban. Nem állítom, hogy maradéktalanul boldog vagyok, azért az elmúlt egy év nem volt egy fáklyásmenet. A bánatomat, a feszültséget sajnos örökös csokievéssel kompenzáltam, így mára – szomorúan kell bevallanom – csokoholista lettem.
Természetesen ezt a helyzetet nem tekintem véglegesnek, soha nem is gondoltam, hogy örökre a szülői házban, az én hajdani gyerekszobámban fogunk tengődni a kicsivel. De ezerszer végiggondoltam, mi lett volna, ha egyedül maradok a gyerekkel, adott esetben több száz kilométerre innen, amennyiben a fővárosban maradok. Hogy anyagilag hogy bírnám, az csak az egyik probléma. Sokkal fontosabb az, ami itt adott, és egyedül, mindenkitől távol nem lett volna az. Igen, vannak nehézségei, mert több év különélés után hazatérni a szüleim gyerekeként nem volt könnyű. Egyrészt ragaszkodnék a saját önálló életemhez, másrészt viszont itthon keményen uralkodik „az én házam, az én váram” elv a szüleim részéről, aminek ugyanúgy kénytelen vagyok behódolni, mint gyerekkoromban. Már csak ezért sem maradhat ez az állapot tartós.
A jövőre vonatkozóan is vannak viszont terveim. Valaki nem sokkal a szülésem előtt azt mondta: borzasztó szerencsés helyzetben vagyok, mert én két évre előre biztonsággal tudom tervezni az életem. Ezt vajon ma hányan mondhatják el magukról? Sokszor eszembe jutnak a szavai. Ami már most biztosnak látszik: a gyerkőcöt kétéves korában beadom bölcsibe. Előbb be se vennék, de onnantól hely mindig van, és ez tökéletesen illeszkedne is az én terveimhez. Végre pótolnám az elmaradt tanulmányaimat (nyelvvizsga, szakvizsga). És megpróbálnék új életet kezdeni a városban, ahol felnőttem, immár egy saját kis albérletben, kettesben a gyerekkel (illetve, remélem, idővel ő is úgy fog vágyni egy cicára, mint én). A nagyszülők elég közel lesznek ahhoz, hogy akár napi szinten is találkozhassunk, mégis elég messze ahhoz, hogy papucsban már ne lehessen átjönni.
És mára már megérett bennem, hogy én pontosan erre vágyom. Ehhez még egy komoly akadályt meg kell ugrani, mivel a munkahelyem továbbra is a fővároshoz köt, kérelmezni szeretném az áthelyezésemet egy itteni szervezeti egységhez. Nem lesz könnyű menet, de annyira nem is reménytelen. Habár némelyik pesti barátom és kollégám nagyon hiányzik, bízom benne, hogy nem kell visszatérnem oda soha többé.
Ám az elkövetkező másfél évben még sok víz lefolyik a Dunán, Peti is egyre nő, és talán én is egyre erősödöm. Remélem, az itthoni konfliktusok dacára még ki tudjuk bekkelni ezt az időszakot, és aztán egy egészen más, boldogabb jövő kezdődik számunkra.
Mirzanya
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
