Majthényi Flóra élete ígéretesen indult. Azt, hogy miért fordult sorsa tragédiába, nem tudni. Török Sophie egyik fő művének szánta a Flórát tisztázó regény megírását. De ő sem volt képes az életéről összegyűjtött adatokból szintetizálni a lényeget. A miérteket. Amit Sophie hátrahagyott halála után Flóráról, Koháry Sarolta rendezte könyvbe. Talán valamit sikerül megsejtenünk egy elfeledett költőnő sorsáról.
A kép forrása: http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0014/25.html
Flóra 1837. július 28-án született Nyitranovákon. Apja, Kesselőkeői Majthényi Flórián Nyitra megye adószedője volt, anyja Nagykállói Kállay Johanna, egy felvidéki nábob leánya. Apját korán, hétévesen elvesztette, öngyilkos lett. Bátyja, Fernand 21 éves volt ekkor, öccse csak apjuk temetése után jött világra. A kis Flórát angol nevelőnő oktatta, művészi álmokat dédelgetett. Idegen nyelveket és zenét tanult. Tehetsége korán megmutatkozott, már gyermekként kisebb zeneműveket írt.
Édesanyja a Városligeti tavon található Páva-szigetet bérelte ki lányának, ahol a család szegény művészeknek is hajlékot adott, így a kislánynak volt kitől tanulnia. Itt hozta össze a sors Szemere Pállal, aki írásra biztatta. Több férfi költő versengett kegyeiért. „Minek nevezzelek? miért adnék új nevet a madáréneknek?” – írta róla Tóth Endre. A lány első versei Madách Pálhoz, Nógrád megye másodalispánjához szóltak, aki apai ágon rokona volt. A férfi 1849-ben nem tette le a hódoló esküt, részt vállalt a szabadságharcban. A futárszolgálatnál tüdőgyulladást kapott, s meghalt. Ez a viszonzatlan szerelem mélyen, a lelkében végig kísérte Flóra életét. Még gyermekként szeretett bele a fiatal fiúba, érzelmei mindig plátóiak voltak. Flóra hozzászokott ehhez a szerelemhez, a kínhoz, először amiért nem lehet vele, később a fiú halála miatt érzett gyász okán. Korán megjelentek első versei. Több lapban is olvashatta a pesti közönség a fiatal lány remekeit. Többek között a Hölgyfutárban, a Családi Lapokban, a Délibábban, a Divatcsarnokban, az Erdélyi Muzeumban. Édesen naiv lénye beragyogta a pesti szalonokat. Kedvelték fiatalok, öregek, nők, férfiak. De az édeskés lány szívében kevélység és gőg is lakozott kortársai visszaemlékezései szerint. Sajnos nem tudni, hogy valóban így lehetett, vagy csak környezete irigyelte a sikeres, csinos, vagyonos lányt? Versei könnyedek, egyszerűek voltak, mégis népszerűek. Török Sophie kérdezte saját magától kutatásai során: „ezt a nyálfátyolos, mélácska finomka költőnőt akartam én kiásni a hamu alól?”
Szegfű
Ismét érzem a virág illatát,
Mely kiskertünkben nyílott egykoron.
Ah, nem az már, csak annak rokona,
De az illat még az a szirmokon.
S míg érzem: ismét gondolok reád,
Még most is hallom halk rezgő szavad…
- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág
Egy egész múltat visszaad!
1855-ben egy szüretre utazott, s öccsét, a kis Pált is magával vitte. A kisfiú agyhártyagyulladást kapott, s nemsokára meghalt. Flóra magát okolta, isteni jelre várt, biztosra vette, hogy a gyermek feltámad. A kisfiú nagyon hasonlított egykori szerelmére, Madách Pálra, s Flóra azt hitte, azért halt meg, mert ő hűtlen lett a halott férfi iránt érzett szerelemhez. Anyját még arra is megkérte, szúrják át a gyermek szívét, mert szerinte csak tetszhalott, ne kerüljön élve a sírba. Anyja nem engedett lánya tébolyult kérésének. Barátnője, Huszár Anna vezette vissza a valóságba a zavarodott Flórát.
Az ötvenes évek elején ismerkedett meg Tóth Kálmán költővel. Tóth a Petőfi költészetét utánzó poéták egyik jeles képviselője volt. A bajai származású férfi nem aratott osztatlan sikert Flóra családjában. Anyja sokáig ellenezte a házasságot, elszegényedett művész helyett gazdag vőről álmodozott. Ekkorra datálható egy anekdota, ami róluk keringett. Veres Szilárdka így jegyezte le: „Akkoriban igen különös jelenetet beszéltek róluk, Azt ugyanis, hogy Flóra vizet hozatott két pohárban s e szavakkal lépett az érte rajongó fiatal költőhöz: anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk és együtt halunk meg. Tóth Kálmán rögtön ráállott, Flóra fehér port hintett a poharakba és megitták. Mikor egy idő múlva a költő már erős fájdalmakat vélt érezni, Flóra felkacagott: hiszen csak cukor volt! Ez eset után Tóth Kálmánt barátai le akarták beszélni, úgy találták, hogy ezen tréfa szívtelenségre vall, de ő állhatatosan megmaradt szándékánál.” Végül Flóra anyja mégis beleegyezett, a költő Szerelem csipkerózsái címmel jelentette meg Flórához írt verseit az eljegyzés után. A verset a lány egy arany serleggel jutalmazta. Sajnos Gyulai Pál nem volt ennyire elragadtatva, lesújtó kritikát írt a versről. A kritikus szerint a költő érzelmei hamisak, nem szereti tiszta szívből a nőt, akihez a verseket írta. Tóth Kálmánt mélyen megsértették szavai, ezért úgy döntött, párbajra hívja a férfit. Sikerült Gyulai Pált lábon lőnie, aki a hagyomány szerint így búcsúzott tőle: „Hát lőni, azt tudsz Kálmán, de verset írni nem!”
Gyulai később írásaiban többször kitért a magyar nőírók helyzetére, egyszer Flórát is megemlítette. Azok közé tartozott, akik a nőket csupán a régi, hagyományos szerepekben tudták elképzelni: „Írónőink csak dilettansok, kik ha egyéb dolguk nincs, írnak egy-egy verset, novellát, vagy épen regénykét, igény nélkül, szórakozásból, s egész pályájuk sem komolyabb, sem veszélyesebb, mint egy kis zongorázás, vagy rajzolási kisérlet. Nálunk nem annyira nők írnak, mint fiatal leányok. Istenem! Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép szemeiteket, midőn szebbnél szebb versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint aminőt ti tudtok írni! Miért teszitek még nehezebbé a magyar kritikát? Szegény magyar kritika már el van keresztelve hazafiatlannak, aristocratának, óh, iszonyú, még csak az a hijja, hogy nőgyűlölő is legyen, s ti azzá teszitek!”
Flóra és Kálmán házassága nehézségekkel indult, s a folytatás sem volt reménytelibb. Kevés boldog pillanat jutott nekik. Nem tudni, valóban igazak voltak-e a költő érzései. Így írt egyszer: „az érzés fenekén, mint fényes folyóban a kő, számításunk is ott van feketén”. Három évig vártak az esküvőre, s rá egy évre megszületett Flóra kisfia, Béla. Flóra dalocskákat költött a kicsinek, ezek Jó Gyermekek Könyve címen jelentek meg később.
Pillike
Picike
Pillike
Mi ragyog
Oly nagyon
Átlátszó
Szárnyadon?
Por, por, por,
Aranyos por!
Mi van ott
Fejeden
Feketén
Fényesen?
Szem, szem, szem,
Ragyogó szem!
Picike
Pillike
De mi van
Ajkadon?
Szereted
Oly nagyon?
Méz, méz, méz,
Illatos méz.
Picike
Pillike
Hát belül
Kebledben
Mi van ott,
Mondd nekem?
Szív, szív, szív,
Dobogó szív!
Picike
Pillike
De én nem
Érthetem
Mi a szív,
Mondd nekem.
Várj, várj, várj,
Egy kicsit várj.
Picike
Gyermek te,
Ami bent
Úgy dobog
Ha anyád
Csókolod;
Ott, ott, ott,
Az a szív ott.
Flóra egy éve volt házas, mikor levelet írt Madách Imrének. Pál fényképét kérte tőle, azzal a suta ürüggyel, hogy Pál nagyon hasonlít meghalt öccséhez, s anyja biztosan nagyon örülne a képnek. Pál emlékét nem törölte ki szívéből az új szerelem. A férj ivott és kártyázott. Flóra mindene volt a rend, Kálmánt annyira nem zavarta a rendetlenség. Abban a korban a nő a vágy tárgyából a házasság által asszonnyá szelídült, akinek alkalmazkodnia kellett. Flóra erre képtelen volt. A férfit körülrajongták a nők, Flórát mardosta a féltékenység. A költő nem tudta túltenni magát a Flóra családja által okozott sérelmeken, így sértett büszkeségében egyszer érzelmeit is megtagadta. Flóra megundorodott tőle a nehéz szülés után. Később Kálmán viszonyokba bonyolódott, tettlegességig fajultak közöttük a dolgok. Flóra nem tűrt tovább, anyjához költözött. Két ideggyenge ember házassága volt, akik örökös harcban álltak egymással.
1868-ban felbontják házasságukat. „Az emberi együttélés legalább olyan probléma, mint a magány” – írja Koháry Sarolta. Tóth Kálmán mindent elkövetett, hogy megszerezze a kisfiút. Nem a gyermekért – inkább a bosszú kedvéért. 1867-ben törvényszolgákkal rontott be Flóráékhoz, szinte kitépte a kisfiút anyja karjából. Hiába könyörgött a tízéves, apja kirángatta az utcára, hidegben, himlő után, kabát nélkül. Flóra mindezt megírta, Elégiák kisfiamhoz című kötetében. Furcsa és kínos a botrány, a pesti közönség nem szokott válásokhoz, és ahhoz, hogy egy nő így tárja a széles publikum elé érzéseit. Nem kapta vissza fiát. Addigra Flóra családja már elszegényedett, a szegény Tóth Kálmánból pedig tehetős, ünnepelt költő lett. Tóth eleinte azt hitte, ha elveszi fiát, visszatér hozzá Flóra. Nem tért. Az apa nem engedte, hogy találkozzanak. Beteg nagyanyjához sem mehetett el. Mikor megtudta, hogy titokban a fiú találkozott anyjával, soha többé a hely közelébe sem engedte a gyereket. Egyszer mégis úgy döntött, enged. De Flóra nem élt a lehetőséggel, így válaszolt: „Kegyelemből látni, ó nem, az anyának joga van.” De a törvénnyel harcolt a végsőkig. Hiába bizonyította, hogy a férj egyszer már lemondott fiáról, hiába volt tanú a sörházi dorbézolásokra, amelyeken a gyerek is részt vett. Nem változtattak a döntésen. Flóra családjával egy örökölt császárfürdői lakásban élt. Elszegényedtek, a vidéki birtok romokban hevert. Öreg szolgájuk levélben írta meg az újabb és újabb csapásokat: „a gazdák öt forintot sem adnak a földért, mert kidobolták, hogy minden le van foglalva és mi legyen a kutyákkal, mert eddig a magáébul kenyérrel tartottam, de az is fottán van és nem hoznak már se fát, se gallyat, mert az erdőrül is el vannak tiltva Nagyságtok, a veres macska megdöglött, idehaza nincsen semmi baj, a bérlő úr disznóólnak használja a kocsiszínt, a hintót a tyuka összecsúnyázta, legjobb egészséget kívánok, kezeket csókolom mindnyájuknak, különösen nagyságos Béla úrfinak...”
Később, házasságuk huszadik évfordulóján, egy irodalmi összejövetelen Flóra felolvasta Szerelem című versét. Talán mégis képes volt túllépni sérelmein? De akkor már késő volt, nem lehetett újrakezdeni.
A válás perce
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örülni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán...
Flóra álnéven rövid darabokat írt. Két egyfelvonásos vígjátékát a Nemzeti Színházban előadták Az uram nem szeret és A nők hibája címmel. 1877-ben újabb költeményei jelentek meg, melyben egy egész ciklust szentel Madách Pálnak, az első szerelemnek. Talán az emlékhez menekült a sebzett szívű nő.
„Átmehettek más érzések
Olykor szívemen talán,
De csak őt, csak őt szerettem
Változatlan, igazán!”
Midőn szürkén borong az ősz…
Midőn szürkén borong az ősz
Mind itt ülünk csendesen
A kandalló tüze mellett
Csak egy szék áll üresen
Nem töltöd bé sohasem
Többé soha – sohasem!
Körülnézünk, itt vagyunk-e
Mindnyájan már, ideben?
Kint a szél zúg – mind bejöttek
Csak egy szék áll üresen
Nem töltöd bé sohasem
Többé soha – sohasem!
Elbeszéljük, hogy ki mit tett,
És mit remél szüntelen:
Csak te nem szólsz mindezekhez
Csak egy szék áll üresen
Nem töltöd bé sohasem
Többé soha – sohasem!
Néma csend lett, elhallgattunk:
Könnyünk ragyog csendesen,
A kandalló piros fényt vet,
Hol egy szék áll üresen,
Nem töltöd bé sohasem,
Többé soha – sohasem!
S nem lesz mégsem üresen
Mert emléked velünk marad
És el nem hágy sohasem,
Soha, soha – sohasem!
1879-ben Tóth Kálmánt szélütés éri. A kiégett, mellőzött költőhöz Flóra szegődött ápolónak. Haláláig gondozta a félig megbénult férfit. A valamikor ünnepelt és gazdag Flóra és az újra a névtelenség homályába merülő Tóth Kálmán sorsa valamiért mégis összeért.
Volt férje halála után Flóra utazni kezdett. Fia, Béla elismert író, műfordító, újságíró lett. Flóra 1886-ban Spanyolországba utazott, Andalúziában, később Sevillában és Barcelonában élt. Adorationes címmel spanyolul jelent meg könyve, útinaplókat, beszámolókat írt magyar lapoknak is. Utolsó írása Spanyolországi képek címmel magyarul is megjelent. Fiával ritkán találkozott, a Szentföldre utazott, hol Betlehemből, hol Jeruzsálemből írt. Hogy megéljen, fia küldött neki pénzt, vagy idegenvezetőként kereste meg az élelemre valót. Pál emléke széttörött már, Kálmán halott, Bélában csalódott. Új ideált keresett, magához Istenhez akart közelebb kerülni. Fia halálhíre külföldön érte. Béla 1907-ben szívszélhűdést kapott és meghalt. Anyja nem volt jelen temetésén. Három év múlva tért haza. De nem volt maradása, visszavágyott a Szentföldre, hiszen ott „közelebb érzi magát Istenhez”. Öreg volt már, 73 éves, pénze sem volt, így császárfürdői lakásába költözött. Egy teknőssel élt együtt, a Szentföldről hozta magával. Elméje megbomlott a szenvedéstől és fájdalomtól. Kényszerképzetek gyötörték, azt hitte, ha megfürdik, meghal. A Császárfürdő igazgatósága kénytelen volt kihívni a tisztiorvost, olyan bűz terjengett Flóra lakása körül. Megfürdették, elkobozták mocskos rongyait. Nem maradhatott egyedül, a lipótmezei tébolydába szállították. 1915. május 18-án itt halt meg. Sírja nincs, utolsó útjára egy angol hölgy és Kozma Andor kísérte el az Írók Segélyegyletétől. A Farkasréti temető csontkamrájában nyugszik az elfeledett költőnő.
A már említett kritikus, Gyulai Pál szerint az írónők pályáján balszerencse ül: „Sorsuk mindig a tragikum vagy a komikum, s szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén.”
Juditty
Forrás:
http://adattar.vmmi.org/?ShowObject=folyoirat_oldal&id=3057&page=12
Török Sophie: Emlékezés egy régi írónőre
Török Sophie: Majthényi Flóra százéves
Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka
