Október 16-án osztálykirándulás lesz. Az van, hogy utálok osztálykirándulni. Kirándulni, a barátaimmal, azt szeretek, illetve mostanában inkább szeretnék, de az osztálykirándulás más tészta. Az osztálykirándulás nem kirándulás, még kevésbé túra, hanem egy önálló műfaj. És én utálom.
A szüleim sose kísértek el kirándulni, se az osztállyal, se sehogy. Mindketten tőrőlmetszett értelmiségiek, a természethez tisztelettudó csodálattal viszonyulnak, valamint nem szívesen távolodnak el a könyvespolcuktól, főleg nem egy iskolai kirándulás kedvéért. Viszont én sokat jártam túrázni a barátaimmal. De amint már említettem, az osztálykirándulás, az más.
A mi iskolánkban szarszülő az, aki nem kíséri el a gyerekeket kirándulni. Csoportépítés, ismerjük meg egymást, ki milyen sütit hozott, valamint mindenki megmutathatja az iskolától független arcát. Elmegyünk A-ból B-be, ahol majd tréfás csapatépítő játékokkal múlatjuk az időt. Remek, ez az, amire szükségem van. Az emberarcú Lapis Lazuli. De most komolyan. Attól megkímélnélek titeket, hogy részletesen elmeséljem, mekkora szopás volt az elsős, a másodikos és a harmadikos kirándulás. Fókuszáljunk a tavalyi, negyedikes kirándulásra.
Komoly szervezésbe fogtam, hogy el tudjam kísérni a Nagyot. A szarszülő imidzsem lebontásán is volt mit dolgoznom, de ebben az évben kivételesen én is fontosnak éreztem azt, hogy miután a Kicsi megszületett, legyenek csak Nagyos programok. Ok. Tehát találkozó fél kilenckor a KFKI-nál, onnan fogunk a máriaremetei templom előtti tisztáshoz „kirándulni” (mazochisták megnézhetik térképen, hogy ez mekkora kihívás), ahol majd a fent említett módon fogjuk agyonütni az időt.
Késni is utálok, ezért nyolc húszkor már ott álldogálunk a Naggyal a KFKI előtt. Kettesben. Szerencsére azért háromnegyed kilenc körül már mindenki befut. Illetve mégsem. Az egyik kisfiú telefonál. A Moszkva téren van a 91-es busz megállójában, mi hol vagyunk? Mondjuk neki, hogy a másik végállomásra kellett jönni. Ja, a bátyám már elment edzésre, itt állok egyedül. Megnézzük a menetrendet, hétvégi. Kb. negyven-negyvenöt percet kellene várnunk a gyerekre. Annál jóval hamarabb meg lehet fordulni kocsival a hétvégi forgalomban. De ki menjen le érte? Csönd, az autós szülők hirtelen halaszthatatlan virágcsodálásba és/vagy cipőkötésbe temetkeznek. Ez a kisfiú nem tartozik a szülők kedvencei közé. Mint ahogy az enyém sem. Nyilván ha az enyém állna valahol, akkor is kb. ugyanez történne. Basszátok meg, majd én lemegyek érte. Hirtelen mindenki megkönnyebbül, illetve most azon megy a vekengés, hogy ők, ugye, nem várnának, de hogyan fogok odatalálni a gyerekkel Máriaremetére. Tisztázzuk, hogy én emiatt nem aggódom, viszonylag rutinosan tájékozódom a kijelölt turistaútvonalakon. Odalépek a Nagyhoz, mondom neki, hogy lemegyek R-ért, induljon el nyugodtan a többiekkel, számításaim szerint úgy másfél óra múlva én is ott leszek. Jó. Repesztek a Moszkva térre, nem is annyira R miatt aggódom, csak szeretnék mihamarabb csatlakozni a többiekhez. A Nagyhoz. Felszedem, tök szabálytalanul megfordulok a buszmegállóban, nyomás vissza.
Útközben megkérdezem a gyereket, hogy apád miért nem hozott ki a találkozóhelyre, de nem nagyon válaszolgat. Az édesanyja gyermekágyi lázban halt meg a születése után egy héttel, az apja neveli egyedül, őt és a bátyját.
Mikor megérkezem, látom, hogy végül nem merték rám bízni, hogyan találok oda Máriaremetére, hát otthagyták I-t, egy apukát. Szerencsére egyike azoknak a szülőknek, akivel egyébként is jóban vagyok. Elindulunk a sárga jelzésen, soványmalac-vágtára fogjuk R.-t, szeretnénk minél hamarabb csatlakozni a többiekhez, meg hideg is van, nem is kicsit. Az út nem volt negyven perc, pedig egyszer megálltunk tanakodni is, hogy merre van az arra. Az ösvény vége házak mellett vezet el, felismerem, számtalanszor jártam már itt. Kibukkanunk a tisztásra. Üres. Sehol senki, egy teremtett lélek se. Mi van? Telefonálunk. Hosszan kicseng, majd végre felveszi Zs., I. felesége. Hol vagytok? Háát, nem igazán tudjuk, mondják, valahol rossz felé fordultunk. Jó, de nagyjából? Mit láttok? Hát van itt egy ilyen kiszögellés, meg elhagytuk a sárga vonalat, itt piros kör van a fákon. Jó, várjatok, mindjárt visszahívunk. I. telefonján van térkép, minő szerencse. Visszahívjuk őket, I. elmagyarázza a feleségének, merre jöjjenek, nem ingerült, nevetve vonogatja a vállát. Beülünk a tisztás szélén álló esőkunyhóba. Baromi hideg van, meg unatkozunk is. Kisvártatva felbukkan Á., az egyik gyerek anyukája, az ellenkező irányból, mint ahonnan a gyerekeket várjuk. Hát te meg hogy kerülsz ide?
Kiderül, hogy ő nem a gyerekekkel jött, hanem valami barátja kihozta a máriaremetei főtérre. Viszont van nála csoki és termoszban kávé! Hurrá. Hiába a forró kávé, fázunk, kifogyunk a témából, eszegetjük a csokit, tekergetjük a fejünket az ösvény felé. R. is unatkozik, tízpercenként elrohan, hogy megnézze, jönnek-e már az osztálytársai. Egy teljes órát kell még várnunk. A gyerekek vidámak, kipirultak, jót kirándultak. A Nagy odajön hozzám. Hol voltál? Rémült és dühös. Hogy érted, hogy hol? Hát azt mondtad, hogy másfél óra múlva csatlakozol hozzánk. Hát mi itt várunk titeket már két órája! Nem mondta neked senki? Kiderül, hogy a gyerekeknek sem Zs., sem a tanárok nem mondták el, hogy mi a helyzet. A Nagy majd’ egy órája kirándul úgy, hogy fogalma sincs, hol vagyok, miért nem csatlakozom már hozzájuk. Végül megnyugszik, elrohan ősemberest játszani a többiekkel, akik valami állatcsontokat találtak az erdőben. A játékos sorverseny, úgy látszik, idén érdeklődés hiányában elmarad, mondjuk rajtunk, hármunkon kívül mindenki kigyalogolta már magát. Mindenki beül az esőházikóba, és nagy nevetések közepette elmesélik eltévedésük történetét. Kurvára fázom.
Hazafele menet mellém sodródik M. A kislányával arra a napra volt kiírva, amikorra én a Naggyal, de a 25. héten megszületett a babája. Ettől van köztünk valami közös, egyben valami nagy különbség is. Valahogy mindig az az érzésem, valósággal dühös rám. Meg is értem. Mesél a problémáikról, facsarodik a szívem, ahogy hallgatom. Viszont mikor a harmadik mondatot fejezi be úgy, hogy „szerencsédre, erről fogalmad sem lehet”, kezdem elveszteni a türelmem.
Mikor visszaérünk, konstatálom, hogy ha most rögtön hazamegyünk, pont felébresztjük a Kicsit. Felajánlom a Nagynak, hogy üljünk be a Szamosba a Böszörményi úton. Lelkesen beleegyezik.
Egész úton a játékaikról mesél, hogy ki mit csinált, hogyan esett pofára a sárban, milyen hülye volt O., és milyen jófej az új napközis tanárjuk. Beülünk a cukrászdába, ahol a bel-budai úri népek éppen vasárnap ebéd utáni cukrászdázást tartanak. A gatyám térdig koszos, a túrabakancsom sáros nyomokat hagy a szőnyegen. Végre meleg van, ahogy kezdek átmelegedni, ég az arcom, leveszem a pulcsim, a hónom alatt izzadságfolt. A Nagy háromféle tortát rendel, boldog, hogy kettesben vagyunk, mesél tovább rendületlenül. Ebben a pillanatban én is úgy érzem, megérte, leszarom a mellettünk ülő három korahúszas csajt, bár fél füllel hallom, hogy az egyikük éppen azt ecseteli, látta a Gryllus Dorkát a városban, és uramatyám! Nem volt rajta smink! Én a közértbe se megyek így, milyen igénytelen má’.
A Nagy csak mesél, mesél, én szorongatom a forró capuccinós bögrét, hallgatom a fergeteges kalandokat. Boldog vagyok, ahogy nézem őt, amint izgatottan mesél, de mégis azt érzem, soha a büdös életbe’ többet nem akarok osztálykirándulni.
Hát ez a soha a büdös életbe’ egész pontosan október tizenhatodikáig fog tartani.
Számolom a napokat.
Lapis Lazuli
