Először is elmesélném, mi az az au-pair és mért is jöttem én ki ide 26 évesen, hogy ezt a munkát csináljam. Az au-pairek olyan emberek, akik a családnál laknak, vigyáznak a gyerekekre, ellátnak némi házimunkát, és ha szerencsések (mint én) akkor olyanok, mint egy távoli rokon. Nem fizetést, hanem zsebpénzt kapnak (országonként, családonként változó, hogy mennyit), és teljes ellátást. Elsősorban a 18-25 évesek szoktak au-pairnek menni, kihagyva ezzel egy egyetemi évet/félévet, hogy világot lássanak, pénzt keressenek és megtanulják az adott ország nyelvét. Én az egyetem után jöttem ki, több okból is. Az egyik, hogy még mindig nem sikerült megszerezni azt a fránya nyelvvizsgát, a másik pedig, hogy nem kaptam állást (semmilyet) otthon, így kapóra jött a lehetőség, hogy külföldön, anyanyelvi környezetben tanuljam meg az olasz nyelvet.  Egyszóval amolyan Mary Poppins-féleség egy au-pair. Jelenleg Genovában élek, egy háromgyerekes olasz család „negyedik gyerekeként”. Mivel senki sem beszél magyarul, ezért egész nap olaszul kell beszélnem, ami nagyon jó. Ha hibásan beszélek, javítanak, ha nem találok egy szót, megvárják ameddig kikeresem a szótárból, vagy elmutogatom, hogy mit szeretnék. Ez egyébként a boltokban az eladókra is igaz.

Eugenio (Nenno), a kisfiú, akivel a legtöbbet foglalkozom, kétéves múlt a nyáron és egy bűbájos tündéri gyerek, amikor éppen nincsen rajta egy-egy hisztiroham. A lányok 8 és 10 évesek, már iskolába járnak. Itt az iskola teljesen más, mint otthon. Reggel fél kilencre kell beérni és fél kettőkor már itthon vannak, kivéve kedden és csütörtökön, amikor ötre érnek haza. Kevés házi feladatot kapnak, inkább heti feladataik vannak, például a nagylánynak, Elisának az, hogy írjon a kedvenc „krimijéről”. Nekik már nincsen egyenruha, de az óvódásoknak például egyenköpenyük van, óvodától függ, hogy milyen színű. Illetve a magániskolások itt is egyenruhát hordanak, innen lehet tudni, hogy ők magániskolások. A tanév szeptember 17-én kezdődött, és valamikor június közepén lesz vége. Ugyanúgy van téli-tavaszi és nyári szünetük, mint nálunk, de itt senki sem fanyalog emiatt a pedagógusokra, inkább fogadnak egy au-pairt, hogy addig a gyerekekkel legyen, ameddig a szülők dolgoznak, mert ez sokkal olcsóbb megoldás, mint a babysitter, még úgy is, hogy teljes ellátást biztosítanak neki, és ha mennek valahova, magukkal viszik.

Néhány példa arról, hogy mit tapasztaltam itt az elmúlt két hónapban, ami más, mint Magyarországon:

- Ha boltba megyünk, biztosan kap Nenno valamilyen apróságot a boltostól (legutóbb egy szelet foccacciát kapott, az egy helyi péksütemény).
- Mindenki mosolyog rá, a babakocsit átengedik az úton (eleve megállnak az autók, ha lelépsz a zebráról).
- A gyalogosok utat engednek, ha látják, hogy gyerekkel jössz.
- A buszon önmaguktól felállnak az emberek, ha látják, hogy öreg ember, kisgyerek, vagy gyermeket váró nő száll fel a buszra.
- Az emberek mosolyognak egymásra, főleg a gyerekekre.
- Az anyukák nem rántják el őket, ha mosolygsz rájuk, nem néznek csúnyán ha kukucskálósat játszol velük a buszon.
- A játszótéren nem állnak a mászóka aljában a szülők. Ha a gyerek fel tudott menni, le is tud jönni. Ha nem tud, majd szól. Emiatt rettentő önállóak és ügyesek itt a kicsik, ha elesnek, felállnak és mennek tovább, mintha mi sem történt volna, miközben anyu a padon beszélget, olvas, telefonál.
- A gyerek a világ közepe és mégsem az.

Rabyn