Apák a fotelban
Az apák könnyedén hátradőlhetnek. Az anyák minden szálat a kezükben tartanak, vehemensen vitatkoznak, mi a kötelesség, mi a tradíció, mi jó a gyereknek, ki a jobb anya, ki marad nő anyaként is. Az anyák egyszerűen hajlamosak kihagyni mindenből az apákat. Hurrá, mi vagyunk a modern anyukák, vitákat generálunk. Aztán egyszer csak mégis előkerül az apa. És semmi sem változik. Mert az anyák így érvelnek: „egy háziasszony rémunalmas jelenség egy férjnek”, vagy „a karrierista nő nem törődik sem a gyerekével, sem annak apjával, csak és kizárólag saját magával”. Ha az ilyen nőt elhagyják, azért egyedül ő a felelős. De jó is akkor apának lenni!
Lássuk a dolgok pozitív oldalát – milyen szép, hogy az apákkal sokkal kíméletesebbek vagyunk, mint saját magunkkal. Az újdonsült apák igenis megérdemlik a figyelmünket, a megértésünket, az odaadásunkat, hiszen olyan kevesen vannak, akik tényleg megértették az új helyzetüket, akik számolnak az anyák emancipációjával.
Nem szeretnék igazságtalan lenni, látom az utóbbi évek hatalmas változását, azonban az apák mégsem vették át maradéktalanul a stafétát. Sok férfi van, aki kiveszi a részét az „anyaságból”. Segítő partner, rábízhatod a gyereket. Itt vannak közöttünk az új apák, akik kedvesek, megértők, szeretetteljes módon bánnak a gyerekkel. Pelenkázzák, fürdetik az újszülöttet, bejönnek a szülésre, elkísérnek a tanfolyamokra, néha lemennek a játszótérre.
Nem is szültem volna, ha ez nem így lenne. Nem azt kívánom, hogy mostantól babakocsis apukák lepjék el az utcákat, a játszóházakat vagy az orvosi rendelőket. Csakhogy még ma is durván tartja magát az a nézet, hogy a gyerek az anyjához tartozik, apa meg pénzt keres. Pár éve zajlott egy kutatás, amelyben megállapították, hogy a nők 42 százaléka szeretné, ha a férje többet segítene neki otthon. Vagyis nem segít, csak szeretnék, ha segítene! Picit jobban kivenné a részét a gyereknevelésből és a háztartási munkából. Ugyanakkor a 16–29 éves nők döntő többsége –64 százalékuk – vágyik karrierre a gyerek mellett, és nem csak főállású anya és háztartásbeli szeretne lenni. A férfiaknak viszont csak a harmada véli úgy, hogy a nő ne maradjon otthon a gyerekkel és a házi teendőkkel, hanem menjen vissza dolgozni. A döntő többség szerint még mindig nagyon praktikus és meggyőző az a mondat, miszerint „a nőnek a konyhában a helye”. Az anya áldozza fel az életét a családért.
Ott, abban a hatalmas kozmoszban, melyben ezek az apák keringenek, logikus volna mindez. Végtére, ők tényleg csak a legjobbat szeretnék a gyerekeiknek. Persze, hogy mindenre hajlandóak e nemes cél érdekében, akár feláldozzák a feleségüket is, ha kell. Nekünk, anyáknak nincs más dolgunk, mint megfelelni az apáink által felállított mércének. A háztartás és a gyerek, nagy meló, de ha mi gondosan rajta vagyunk, biztos minden rendben lesz. Majd a nő megcsinálja, ez a dolga. Persze, most kissé elnagyoltam.
A háztartás ezernyi gond, vasalás, porszívózás, bevásárlás, lakás körüli gondok, főzés; és ott a gyerek, akit nem csak babusgatni, pelenkázni, öltöztetni kell meg játszani vele. Ott az a rengeteg szervezés, orvoshoz járás, időpont egyeztetés, ruházkodás, a család működtetése olyan, akár egy kis vállalkozásé. De szép is, amíg apa megteremi az anyagi hátteret. A háziasszony „csak” otthon dolgozik. Még születésnapokat, farsangokat, karácsonyi partit szervez, keresztelőkre, esküvőkre szerez ajándékok és persze süteményt is süt. Ja, és ha akar, mindemellett visszamehet dolgozni, építsen csak karriert! Óh, de szép! Alkosson, valósítsa meg önmagát. A mosógépet akkor is be kell kapcsolni, ruhát ki kell teregetni és vasalni. Apa ha hazajön, fáradt, picit játszik a gyerekkel, mesél neki. Ha kitereget, ő már modern, feminista férfi. Különben hagyják békén, mert nagyon sok dolga van.
Kár, hogy épp mi, nők vagyunk azok, akik egyre kevésbé tiszteljük egymás választását. Kinézzük, megszóljuk a másikat, vitatjuk a döntéseit, mikor így is éppeeléggé magunkra vagyunk hagyva. Ki támogatna minket, ha már mi sem támogatjuk sem magunkat, sem egymást?!
Nem, kedves tanácsadók és szakemberek! Fogalmam sincs, melyik az a szerencsés társadalom a Földön, ahol Bruschweiler és Stern az „anyák pszichológiai mezejét” ilyen jól megtalálta: „támogató, bizalmon alapuló közösség az anyáké, a nők az anyai közösségben sokkal bátrabban és tudatosabban cselekszenek, sokkal inkább kikutathatják képességeiket”. Nem az én országomról beszélnek, abban biztos vagyok. Itt senki sem akarja az anyák önállóságát. Nekem pont az a tapasztalatom, hogy mikor anyaként más anyákhoz fordultam, mert szerettem volna egy kis figyelmet, tanácsot, megértést, elfogadást, ott kaptam elutasítást, ahol a legjobban, gyerekesen, és naivan egyáltalán nem ezt vártam: az anyák közt.
Az anyák a tévhittel ellentétben egyáltalán nem nyugodtak, kedvesek, boldogok, hanem fáradtak, elgyötörtek és igen agresszívek. Iszonyú nagy a nyomás rajtuk, mert tökéletesnek kell lenniük. Az otthonukban ügyes, okos, kiváló utódot kell nevelniük. Közben persze szeretnének magabiztosnak látszani. Ha valaki megkérdőjelezi az életmódjukat, a döntéseiket, az kizökkenti őket ebből a biztosnak vélt élet- és anyaszerepből. Az anyák társadalmában ezért nem igazán szeretik, ha valaki másként gondolkodik. Túl szenzibilis táraság vagyunk. Az olyan ne menjen anyák közé, aki másképp gondolkodik, mert a fáradt, dolgozó, lestrapált anya olyanokkal szeret együtt lenni, aki mindenről ugyanúgy gondolkodnak, mint ő.
részlet Ulrike Hartmann: Anya vagyok, nem görcsölök
című kötetéből
Atheneum Kiadó, megjelenés: 2012 ősze
Fordította: Kiss Noémi
