Történetünk szereplői kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve... Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egy ember. Úgy hívták, hogy Brad István. Pityu. Volt neki egy felesége. Azt meg úgy hívták, hogy Angyal Jolán. Jolika. És annyi gyerekük volt, mint a rosta lika. Sőt, annál eggyel több!
Pityu édesanyja úgy gondolta, hogy gyereket nevelni legjobban a terror eszközével lehet. Így nevelt egy olyan emberkét, aki úgy érezte, alázattal szolgálnia kell a másikat. És mindig a másik gondolatát leste. Nos, esetünkben ez a MÁSIK a főnöke lett.
Pityu csak dolgozott és dolgozott és dolgozott.
Joli meg vitte a háztartást, meg a gyerekeket, és elszegődött dolgozni is, hogy jussanak egyről a kettőre, mert Pityu fizetése – dacára a munkával eltöltött óráknak – nem volt számottevő.
Jolika időről időre megkörnyékezte az urát, hogy bújjanak már össze kicsinyt, de az ura egyre ritkábban állt kötélnek, mert a sok
teendő kiszippantotta az energiáját.
Aztán egyszer, mikor Pityu már minden erőfeszítést elhárított, Jolika bepipult. Sztrájkot hirdetett. Pityunak nincs ebéd, nincs tiszta ruha, míg jobb belátásra nem tér. Két hétig néztek farkasszemet a barikádok mögül, míg végül Pityu megelégelte, hogy már minden zokniját többször felvette, és ráunt a párizsis zsemlére is.
Fehér zászló. Tűzszünet.
Közben nyári szünet lett. Jolika, hogy ne legyenek láb alatt a fene nagy építkezésben, elutazott a gyerekekkel, meg a szüleivel egy
hétre. Mikor hazaértek, egész furcsa dolog várta. Az urát mintha kicserélték volna. Régebben sem volt egy jó kedélyű figura, de most, mintha folyamatosan savanyú szőlőt csócsált volna. Jolika próbálta megtudakolni az okát, de nem járt sikerrel. Egész másnapig. Akkor Jolika az átutalásokat intézte a neten. Ahhoz kell mobiltelefonon sms-en jóváhagyás.
És a banktól Pityu telefonjára érkeztek az sms-ek. Jolika megpillantotta az utolsó sms szövegét. És elolvasta. Meg a másodikat is, meg a harmadikat is. A boldogságról íródtak, egyértelműen egy nő ujjaiból származtak. Pityu ott ült srégen szemben. Hirtelen leesett neki, hogy mit felejtett el kitörölni. És kövér verítékcseppek jelentek meg a homlokán.
(Izzad, mint kurva a templomban... ez volt Joli első gondolata.)
Jolika elkezdte faggatni Pityut, hogy mi ez az egész. De Pityu nem mondott semmi informatívat. Bagatellizált, mellébeszélt. Az internethez nem igazán értett Pityu, Jolika viszont annál inkább. Úgy érezte, muszáj valami kézzel fogható magyarázatot találnia a történtekre. Behatolt tehát Pityu levelezésébe. Ott aztán megtalálta, amit keresett. Egy Nagy Edina Katát. Meg a leveleit. Illetve oda-vissza szerelmes leveleket. Pityu azt is részletezte, hogy hogyan is képzelte el az élete további részét. A szakítást. A gyerekeket...
Csak ült a gép előtt értetlenül.
- BASSZUS! DE HÁT EZEK MÉG CSAK NEM IS TALÁLKOZTAK!
Tépelődött jó ideig, végigfuttatva számos variációt az agyán. Lelki szemei előtt különböző módon és mértékig felkoncolt emberek lebegtek... Majd eszébe ötlött egy mondás: Ha valaki menni akar, engedd. Ha visszatér, a tiéd. Ha nem, nem is volt soha. Majd elkezdett egy e-mailt bepötyögni:
"Kedves Edina!
Joli vagyok, Pityu felesége. Olvastam a leveleiteket, látom nekem ebbe már beleszólásom nincs. Legyetek boldogok!
Joli"
Majd megkereste Pityut, és közölte vele, hogy tud mindent, ő nem akar a fene nagy boldogság útjába állni, menjen, találkozzon vele, nézzék meg egyáltalán egymást, aztán kezdjenek egymással, amit akarnak. Pityu ettől a fellegekbe került, hatalmas „teletabi” öleléssel hálálkodott, hogy semmi nem akadályozza már abban, hogy rövid időn belül üdvözüljön a boldogságtól.
És akkor jött a döbbenet meg a hűha. Nagy Edina Kata ugyan is közölte Pityuval, hogy ő nem akar találkozni. Mert nem veheti el Pityut a gyerekektől... Pityu sírt. Kiborult. Kiakadt. Üveges tekintettel járt-kelt. És rongyosra hallgatta a „Ha volna még egy percem helyrehozni” című dalt, amit Edina küldött neki. Aztán Edina írt. Megírta, hogy gerincbeteg. És műteni fogják. Méghozzá a következő héten. Amíg ezt meg nem csinálják, nem tud nyilatkozni arról, találkozzanak-e vagy sem. Mert nem tudni a végkifejletet. Pityu újfent a fellegekben járt! Hisz a lány szereti!
Igen ám, de volt ott még valami! Ami most úgy hiányzott, mint púp a hátra. Egy nyaralás. És arra menni KELLETT. Az kötelező volt. És PONT mikor áll a bál! És PONT mikor az imádottat műtik! De nem volt mese! Menés volt!
Összepakolt a család, autóba ültek és mentek. A határnál elővette Pityu a telefont. Edinát hívta. Hogy elköszönjön. Joli meg azt hitte, kirúgja az autóból. Az első nap feszült várakozással telt. Edina felutazott a kórházba. Második nap volt a műtét. Este ment a telefon Edinának. Amit nem vett fel. Úristen! Valami történhetett! Biztos történt, hiszen nem veszi fel!
Pityu megzakkant. Aztán késő este mégis felvette. Köszöni, jól van. Pityu kacagott. Másnap telefon. Sajnos, a műtét nem hozott SEMMI eredményt. A betegsége visszafordíthatatlan. Ne találkozzanak inkább. Hisz erre a rövid időre, míg „épkézláb”, vétek lenne elszakítani a gyerekektől...
Naponta mentek a telefonok. Naponta szívszorító szerelmes vallomások, de nem találkozhatnak, mert ugye a betegség. Nyaraltak két hetet, Ebből egy teljesen „Edinabánatban”, zokogással, fetrengéssel telt, miközben Jolika vigasztalta, és törölte Pityu könnyeit meg az egyéb távozó nedveket. Közben ő is sms-ezni kezdett kedves Edinával. Győzködte, hogy vigye az embört, hogy úgy sem tud mit kezdeni vele, őt, Edinát imádja. A nő meg irkált vissza, hogy Jolié Pityuka, és majd mindjárt már be is fejezi vele a kapcsolatot, csak időnként fog rákérdezni és azt is Jolikától, hogy mi van vele. Mert annyira szereti...
Ez addig tartott, amíg haza nem értek. Ahogy kitette őket Pityu Joli anyjáéknál – oda kellett költöznie, hogy Pityu tudja megvalósítani magát „szabadon” (abban reménykedett, ha félreállítja az asszonyt, Edina könnyebb szívvel hajlandó szóba állni vele) – már egymásra is cuppantak telefonon.
Aztán eltelt vagy két hét, Imádatuk hőfoka folyamatosan lángolt, de találkozni nem találkoztak. Mígnem Edina telefonált Pityunak, hogy begyógyszerezte magát, mert véget akar vetni ennek a szerelemnek. Erre Pityu levágtatott vidékre, ahol Edina élt, hogy megkeresi és megakadályozza a halálát. Berontott a rendőrkapitányságra, mivel csak telefonszám meg e-mail cím volt a lányhoz, cím egy darab sem. Közölte a tényállást, mire a rend szigorú őrei elkezdték Edinát a nyilvántartásukban keresni.
Keresték, keresték... és nem találták. Pityu meg zokogva haza. Aztán csak hívogatta naphosszat. Mígnem másnap 10 körül a begyógyszerezett öngyilkos hirtelen felvette a telefont. Pityu pediglen meg sem kérdezte Edinát, hogy mi volt ez a kis intermezzó. Meg sem kérdezte, hogy mi volt az öngyilkossággal.
Annyi kiderült, hogy a nőt nem úgy hívják, nem annyi idős, nem ott lakik, mint amiket mondott, és nem ő volt a fényképen, amit küldött magáról. De az igazi adatait nem árulta el!!! Normális ember erre nem tudom, mit lépne. Pityu közölte, HOGY AZ ÉRZELMEK VISZONT IGAZIAK VOLTAK, és továbbra is folytatta rajongását. Ez volt júliusban. Szeptemberben kezdődött az iskola és az ovi. Jolinak vissza kellett költözni a gyerekek miatt. Így hát Pityu kénytelen-kelletlen visszaengedte magához.
Edinát pedig hiába ostromolta, nem akart vele találkozni. Aztán úgy szeptember-október környékére beleunt ebbe is, és akkor újra ráfanyalodott a feleségére. Annyit nem mondott, hogy BOCS, EGY BAROM VAGYOK. Sőt, ez mind Joli hibája volt, mert ha nem kezd el sztrájkolni, Pityunak eszébe sem jutott volna!
litlájven
