Nem vagyok paramami. Ezt hoztam otthonról, ebben szocializálódtam. Anyukám úgy nevelt fel három gyereket, hogy ha nem volt különösebb indoka, nem aggodalmaskodott feleslegesen értünk. Pedig mi is voltunk betegek, tettünk rossz fát a tűzre időnként, hoztuk ki a sodrából és még sorolhatnám, de felnőttünk; ép, egészséges lelkű emberek váltak belőlünk, akik jó kapcsolatban vannak a szüleivel azóta is.
Két és fél éve én is anya vagyok, és bár sok mindennek utánaolvasok, informálódom – mégis többnyire ösztönösen nevelem a lányom. Igyekszem az édesanyámtól látott mentalitással viszonyulni mindazokhoz a kihívásokhoz, melyek szülőként érhetnek. Ha csak egy mód van rá, gondolataim nem a megfázik – leesik – összekeni magát Bermuda-háromszögben mozognak. Kevés kivételtől eltekintve azonban azt tapasztaltam, a hozzáállásom már-már „csodabogár” számba megy. Az alábbiakban olyan eseteket sorolok fel, melyek kapcsán az elmúlt időszakban vagy nyíltan, vagy csak utalgatások szintjén, de „megkaptam a magamét”. Ha más nem, egy-egy fintor kíséretében tudatták velem, aki igazán gondoskodó, gyermekéért mindent megtenni képes szülő, az nem így vélekedik, mint én.
Előrebocsátom, hogy a lányom egy korának megfelelő érettségű, értelmes, beszédes, kedves, jószívű kislány, akit persze nem kerül el a dackorszak sem. Ugyan nem számít extra esetnek, mert órákon át tomboló hisztiket nem rendez, de az akaratának határozottan hangot ad, ha kell. Sokat beszélgetünk, játszunk együtt és lelkesen várjuk a kistestvért.
- Mint minden szülő, naná, hogy én is annak örülök, ha a gyermekem egészséges. De tudom, a taknyolást, orrfolyást, bizonyos vírusos megbetegedéseket szinte lehetetlen elkerülni a kisgyerekkor alatt. Nagyon súlyos betegségen szerencsére még nem esett át a lányom, lehet, ha nem így lenne, átértékelődne a gondolkodásmódom, mivel tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami komoly aggodalmat és feszültséget vált ki bennem az az, ha valaki a szeretteim közül komolyan megbetegszik. Mindenesetre szimpla láztól, megfázástól nem kapok pánikrohamot, és nem fogyok 5 kilót (sajnos) az efeletti aggodalmamtól. Ahogyan azt is tudom, akármennyire is figyel az ember, pár lehorzsolt térd, kék-zöld foltos lábszár, összekarmolt arc a kisgyerekkor velejárója.
- Örökös és visszatérő téma: az evés. Igény szerint szoptattam a lányom, mely az első hetek káoszát leszámítva egy idő után követhető renddé alakult át. A gyerek élt is az anyatej-fogyasztás lehetőségével, (idősebb rokonok véleménye szerint abszurd módon sokáig) másfél évig. Kaját soha nem erőltettem, de nem is volt szükség rá, mai napig is néhány nem fogára való ételt leszámítva egyáltalán nem válogatós. Agybaj nem kerülgetett, ha nem evett meg valamit, nem rohangáltam utána kiskanállal a kezemben azon aggódva, hogy nem hízik kellő ütemben. Mitagadás csecsemőmérlegünk sem volt soha a gyerekorvos tanácsára, hiszen mivel a havi ellenőrzéseken megfelelőnek bizonyult a súlygyarapodása, fölösleges para-faktornak találta volna ő is az állandó méricskélést. Az orvos és védőnő utasításai szerint vezettem be az új ízeket, de akkor sem aggódtam, mikor idejekorán nyalt bele a felnőtt kosztba, egy-egy kóstolás erejéig. Nem érzem tragédiának, ha megeszik egy kis szelet csokit, vagy sütit – az édesség számára nem egyenlő a tiltott gyümölcs fogalmával, mint ahogy sok családban, ahol a nagyszülők suttyomban tömködhetnek nyalánkságokat a gyerek szájába. Bár szereti, és örül az édességeknek, adott esetben ugyanolyan lelkes tud lenni egy csirkecombtól, egy tányér zöldbabfőzeléktől vagy egy őszibaracktól. Sem nekem, sem a gyereknek nem okoz traumát, ha egymás után két nap ugyanazt esszük ebédre (és nem négyféle menüből lehet választani, hanem csak egyfajta ennivaló van). Nem esem kétségbe, ha nem kizárólagos bio-koszton él, de ahogyan a magunk (az apja és a saját) étkezésemnél sem rugaszkodom el az elképesztő egészségtelenségek irányába, egyértelmű, hogy odafigyelek arra, mit egyen. Egyéves kora óta nagyobb részt csapvizet iszik, ritkábban ásványvizet.
- A lányom bébikora óta tömegközlekedünk gond nélkül (na nem arra gondolok, ami az akadálymentesítést illeti). Mindig volt/van nálunk váltás ruha, pelus, törlőkendő, innivaló, aktuálisan valami ennivaló is, és épp egy általa kedvelt játék/könyv. Hatalmas pelenkázótáskára sosem volt szükség, egyszerűen bedobtam alulra a csomagtartóba, és ennyi. Sokak számára a közlekedés ezen módja egyenesen a „ridegtartással” ér fel.
- Hétköznapokra mindig fennáll egy napi rutin, ami szerint aktuálisan beosztjuk az időnket. Ez értelemszerűen más volt egy kis csecsemővel, és más most, az önjáró gyerekkel. Hétvégeken, ünnepnapokkor, nyaralások idején azonban nem esem kétségbe, ha mindez borul. A gyerek is érzi, ez most más szituáció, mint a többi. Sem a balatoni hajókázás, sem a karácsonyi meghitt ünneplés, sem a nagy összrokoni bográcsparti mellől nem álltunk még fel azért, mert itt az evés/alvás és egyebek ideje. Nagyjából tartjuk magunkat hozzá, ha meg nem úgy jön ki a lépés, alszik a babakocsiban és éhségűzőként eszik pár falatot addig is. (Persze minél nagyobb a gyerek, annál rugalmasabban lehet ezt kezelni).
- Ahogyan otthon, úgy a játszótéren, gyerektársaságban sem lépkedek a nyomában úton-útfélen. Természetesen a balesetveszélyes helyzetektől mindenképpen igyekszem megóvni, és a nagyobb bunyókat is elkerülni, de alapjában véve hagyom kibontakozni önállóan. Játsszon azzal, amihez kedve tartja, és olyan partnert válasszon ehhez, aki számára szimpatikus.
- A legfontosabb tevékenységének ennyi idős korában a játékot tartom. Nem töröm a fejem már most azon, hogy melyik iskolába írassam majd; úgy gondolom, van még pár év arra, hogy eldőljön, milyen jellegű intézmény lesz az, amibe őt majd érdemes lesz járatni. Bár bizonyos jegyek alapján már most kirajzolódni látszanak az érdeklődési körei, alapjában véve azt vallom, még a jövő zenéje, mi az, ami igazán a neki való lesz.
- Nem stresszeltem magam a lányom egy-másfél-kettő (és most) két és féléves korában sem azon, hogy még nem szobatiszta. Mivel szemmel láthatóan szépen fejlődő, értelmes gyerekről van szó, gyanítható, hogy mire óvodába kerül, többé-kevésbé sikeresen veszi ezt az akadályt is. Jelenleg kb. 80 százalékos a „készültség”, azaz nem sok híja van már ahhoz, hogy teljesen elhagyja a pelenkát, de sejtem, hogy a hamarosan megérkező kistestvére még okozhat galibákat e téren.
Tudom, hogy a sort még lehetne folytatni. És azzal a közhellyel is tisztában vagyok, hogy minden ember más, ki ilyen, ki olyan, ki-ki vérmérséklete és mentalitása szerint kezeli a gyereknevelés során eléje gördített akadályokat. Meg hogy az egész gyerekfüggő is. Kisgyerekes körökben, nem beszélve más generációk szülő-képviselői részéről azonban valahogy az aggódós, agyonféltős, bezzeganya az, aki a jobb szülő, a magamfajta megmarad egyszerűen anyukának.
zöldlevelecske
