Center tegnapi tárgyilagos cikkére íme szubjektív reagálásom a büntethetőség korhatárának leszállíthatóságával kapcsolatban.

Jocó tizenkét éves lesz hamarosan, és csak a baj van vele. A jelenlegi szabályok szerint kiskorú és iskolaköteles, még mindig a negyedik általánost koptatná, ha gyakrabban betolná oda a képét. Ha mégis megteszi, az osztályfőnök a szívéhez, az igazgatónő a táskájához kap rémülten. Jocó veri a kisebbeket, és gyanúsan sok minden tűnik el ott, ahol megfordul: edzőcipő, mobiltelefon, feliratos trikó, kolbászos zsömle. A szülők és az illetékesek is tehetetlennek látszanak, eszköztelennek, nem lehet minden Jocó mellé egy Böjte Csabát állítani. Mert hát büntetni, azt nem lehet, még kiskorú. Jocó unokabátyja már betörésért ül tizenkilenc évesen, állítólag figyelőként Jocó is benne volt a balhéban, hol egy varázspálca, csiribí-csiribá, priccspraccspruccs, amitől Jocó megjavul, vagy legalábbis eltűnik abból a körből, akiknek mostanában annyi borsot tört az orra alá.

Sajnos az a rossz hír, hogy a varázspálcát nem találja senki. Egy ódivadú varázsigét leltek most páran, Dickens korában elég divatos volt, csiribí-csiribá, priccspraccspruccs és nééé, eltűnt a Jocó, nincs az iskolában, nincs otthon, nem riogatja a közértes Marikát és nem pofozza meg a szomszéd Juditkát a biciklijéért. Ahá, egy darabig. Mert az ómódi varázsige csak ideig-óráig hat, aztán újra itt van Jocó, egy fejjel magasabb, izmait keményre gyúrta a sitten, már nem piti lopásért körözik, hanem csoportos garázdaságért és fegyveres rablásért. Hoppá.

Ne legyenek illúzióink, ha semmi nem történik, Jocó esélye a fenti forgatókönyvre akkor is legalább ötven-hetven százalék. Ha viszont tizenkét évesen a felnőttek vagy a fiatalkorú bűnözők közé kerül, akkor valószínűleg száz. A börtönben elég sikeres a továbbképző tanfolyam, tudom, hogy van, aki leérettségizik meg asztalosnak tanul, de a legtöbben inkább a bűnözési technikát fejlesztik odabent. Kérdés, hogy megér-e ennyit, hogy pár hónapig-évig Jocótól nyugodtan aludjon a közértes Marika.

Ma kéne elkezdeni azokat a programokat, amik távol tarthatják a hasonló pályától Jocó hároméves kisöccsét, aki egyelőre békésen vigyorog az oviban – öööö, ha éppen odajár. Nem vagyok szakember, de szakemberek szerint az igazi esély a változásra tízéves kor előtt van, a tíz-tizenkét éves kor így is választóvíz lehet, sok addig ígéretes gyerek indul meg a környezete hatására lefelé. Ha felnőtt büntetőeljárásba kerülnek, akkor még ráteszünk erre egy lapáttal. Priusszal elhelyezkedni pedig bármilyen munkahelyre szinte lehetetlen, tehát ezt az életformát abbahagyni nagyjából úgy lehet, ha valaki el sem kezdi.

Nem is szólva a másféle esetekről.

Kiváló pedagógusaim voltak, csak egyszer hozták rám a frászt. Talán ötödikesek lehettünk, amikor a két párhuzamos osztályt összeterelték, nagy nyilvánosság (2x25 gyerek és két-három pedagógus) előtt kihirdették, hogy A.E. (nem ez a monogramja, persze) sorozatosan lopott osztálytársaitól, akinek eltűnt még mostanában valamije, az jelentkezzen, és mekkora bűn lopni.

A.E. csöndes, négyes tanuló kislány volt, a légynek se ártott, általában észre se vettük a jelenlétét. Úgy emlékszem, váltak a szülei. Nem tudom, keresett-e valaki neki pszichológust, engem rázott a rémület a vésztörvényszék alatt az iskolai padban, pár hónappal később azt álmodtam, ugyanebben a körben kihirdetik, valakit közülünk golyó általi halálra ítélnek. Azt sem értettem, miért nem viszik A.E.-t ezek után másik iskolába – odajárt nyolcadikig, idősebb testvére ott is érettségizett, vele találkoztam egyszer felnőttkorunkban. Húga diplomás lett (Dr. előtaggal), békés családi életet él. Nem lop semmit.

Rossz rágondolni, ha ez mondjuk, hetedikben történik, és A.E.-t elviszi a rendőr az előzetesbe, a valódi bűnözők közé.

Feltettünk egy jogos kérdést, mert az valóban nem állapot, hogy Jocó büntetlenül viheti el Magdi néni telefonját, pofozhatja fel Juditkát a nyílt utcán, vagy segíthet Sanyinak kábelt lopni az utca végén. Tehetetlenségünkben képesek vagyunk kiagyalni egy meglehetősen rossz választ – aki olvasta Dickenst és társait, az sejtheti, mennyire javultak meg az utcagyerekek az akkori bánásmód következtében, és miféle ismeretekre és kapcsolatokra tehettek szert bármilyen büntetőintézményben.

Ha már Böjte Csabát emlegettem (akiről nem mondhatnánk, hogy akadémikus magasságból közelít a témához), akkor hadd vegyem kölcsön zárszónak egy gondolatát. Szerinte az erőszak sötét alagútján át nem vezet a vágyott rövidebb út a célként kitűzött bűn-és erőszakmentes társadalomhoz.

Csaba testvér macerás aprómunkájára kevesen alkalmasak, én mégis hajlamos vagyok hinni neki. Ha pedig ez nem hat meg valakit, arra is gondolhat, a korai fejlesztést-integrálást és a börtönt is a kárvallottak adójából fizetik, csak az eredménye – remélem – kicsit más. Persze nevezhetjük azt is takarításnak, ha gondosan a szőnyeg alá söpörjük a szemetet. Csak akkor ne csodálkozzunk, ha a házba egyszer csak beköltöznek a patkányok.

 

Vakmacska