„A tapasztalat arra tanít bennünket, hogy csupán egyetlen tartós fegyverünk van az elme betegségei ellen: a gyermekkorunk egyéni és egyedi történetében rejlő igazság érzelmekkel teli felfedezése és elfogadása.”

Alice Miller: The Drama of the  Gifted Child

Pár régi könyvecskét unottan átnézek,
És aztán festek még egy újabb tájképet.
Gitárom szépen szól, de nincs kit megkérdjek:
Mikor is kezdhetnék élni már?

Mostanában önhibámon kívül sokszor láttam egy kedves kis rajzfilmet. A hajósinas kedvence, boldogan énekli belőle a szoba közepén forogva a dalokat, és a mese átitatta az életünket néhány hétre. Újabb és újabb szilánkokat és foszlányokat láttam és hallottam belőle, ahogy mögöttem beszélgettek róla a kocsiban, ahogy a konyha felé tartva elkaptam egy-egy jelenetet, vagy a kanapén bóbiskoltam, miközben nézték. Lassan a kirakós minden darabja a helyére került, hogy mi is ez a sztori, és valahogy bennem is kezdett életre kelni a dolog. Érdekes, mert az Aranyhaj azon kevés rajzfilm egyike, amik minimálisan sem érdekeltek soha.  

A mese nagy részét persze olyan jelenetek teszik ki, mint amikor mondjuk egy kaméleon Nyálas Eugén fülébe dugja a nyelvét, vagy amikor Maximus, a paripa akcióhősködik, vív és háztetőkön ugrál. Ez a szint is maradéktalanul működik és szórakoztató, de ilyesmit már láttunk, ez tényleg a gyerekekek szól. Ezek a dolgok nyomtalanul átszaladtak rajtam, és sokáig nem voltam tudatában, hogy valami más viszont ott maradt.

Egy idő után apró, eleinte szinte mellékesnek tűnő jelenetek kezdtek újra meg újra visszatérni. A csecsemőkorból még alig kinőtt kislány, aki engedelmesen énekli a dalocskát, amit anyja tanított, miközben a haját fésülik; a bakfis, aki lefesti önmagát, amint sóváran, egyedül bámulja a csillagos égre emelkedő lámpásokat, a királyi pár, akik szó nélkül, korona nélkül rohannak a sötét termeken át, amikor megtudják, hogy előkerült a gyerekük.

És aztán – először fel sem tűnt, hogy a mese kapcsán: előbukkant az agyamból pár régi kérdés, kezdetben látszólag teljesen összefüggéstelenül.

–    Annak idején ha szerelmes voltam, kivétel nélkül mindig arról fantáziáltam, hogy segítek az illetőn, hogy megmentem, hogy beteg lesz, és én gondozom, hogy teát főzök neki. A gondoskodó póz nyűgözött le leginkább, a teafőzős: de miért?

–    Miért olyan sovány a húgom, és miért gondoskodik olyan eszelős szeretettel a nagymamámról?

–    Miért kényeztette el olyan elképesztően a nagymamám a nagyapámat, megoldva helyette minden feladatot, a pénzügyektől a főzésen át a bevásárlásig - és miért imádja olyan hangsúlyozottan a macskákat?

–    Miért betegedett bele a nagynéném abba, hogy „kiszabadult”, miután az édesanyja, akit hosszú évek óta gondozott, meghalt, a munkahelyéről (kamaszokkal foglalkozott) nyugdíjba ment, a lánya pedig, akivel mindig nagyon szoros és szeretetteljes kapcsolatban volt, férjhez ment? Hisz még előtte állt az élet, és végre nem kellett gondoskodnia senkiről.

–   Miért nézte meg annyiszor a kis hajósinassal Molly is figyelmesen ezt a fura rajzfilmet?

–    Miért tetszett nekem annyira a gonosz boszorkány, ez a viccesen ripacskodva szenvedő anyafigura, miért emlékeztetett önmagamra, és miért mozdított meg – nyilván teljesen célt tévesztve - valamit nagyon mélyen bennem, a csúnyán beszélő, borostás, durva alakban, amikor az egyedül, önmagának a toronyban énekelgető Aranyhajat láttam?

 Egy este megkérdeztem Mollyt a tévé előtt, miközben Aranyhaj ezredszer is azt mondta a vén boszorkánynak, aki az ő hajából nyerte a fiatalságát, hogy „igen, anyám”:

-  Te figyi, nem arról akar ez a mese szólni, hogy a szülők nem engedik felnőni a kölkeiket, mert öntudatlanul is fiatalok szeretnének maradni?

-  Dehogyis – mondta Molly (azt akartam írni, hogy fáradtan, de mostanában már nem fáradt, és egészen fura dolgokat művelünk emiatt) enyhe undorral.

-  Most mi van, utálod, ha gondokodom? Ha színesen beszélgetek, ha zseniális követke…

-  Utálom, amikor egy mesébe belemagyaráznak valamit. A néprajz ezzel volt tele, hogy mi minek a szimbóluma. Néha a mese csak egy mese.

-  Világos, de öntudatlanul is használhatunk szimbólumokat. Na mindegy, szerintem ez benne van.

 Hát persze, hogy benne volt. Ő is tudta, de amíg él, ellenkezik. Talán még utána is. És talán ezért nem tudtam ráunni soha.

 A mese, amire a hajósinas nyitotta rá a szememet, valahogy egy kicsit őróla is szól, a kislányról, aki előtt kinyílik a világ, de még félve teszi meg az első lépéseket. De nem csak róla szól, hanem még sok gyerekről, akit ismerek. És még a nagymamámról, a nagynénémről, a húgomról. És nagyon erősen egy srácról, aki jóbarátom, és akinek az élete tragédiája, hogy kissé megnyomorították a szülei. Szülőkről szól, akik akaratlanul is gátolni próbálják, hogy a porontyuk kilépjen a világba és megálja a helyét, mert amíg a gyerekük gyermek, addig ők is fiatalok maradhatnak, és kicselezhetik a halált. Meg más szülőkről, akiknél valami nem volt rendben fiatalkorukban, ezért magukat látják a gyerekükben, és most kísérleti növényként óvják-védik önmaguk új kiadását. És gyerekekről szól, akik megtanulják, hogy anya és apa folyton fáradt és gondterhelt és bajban van, ezért nekik türelmesen várniuk kell a saját dolgaikkal, és készen kell állniuk, hátha anya és apa bajban lesz, és segyítségre szorulnak.

 Mire idáig jutottam a töprengésben, kissé megrémültem, részben attól, hogy nem pornón, robotrepülőgépeken és V8-as motorokon jár az eszem, mint az egészséges férfiaknak, részben meg attól, hogy mi hányszor utasítjuk rendre a kadétot azzal, hogy várjon, mert most valami miatt nehéz helyzet van, most segítsen inkább, és majd később foglalkozunk vele.

 Épp Aranyhajas képeket kerestem a kis hajósinasnak egy este, amikor véletlenül rábukkantam  Gudrun Zomerland: Aranyhaj, a rejtett narcisztikus lánya című cikkére, aztán egy könyvismertetőre Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája c. művéről, ahol a kritika szerzője ilyesmit írt: „Ha olyan vagy, mint én, mondja a szerző, akkor gyermekként magányosnak és elhagyatottnak érezted magad. És mivel ezt a sebet nem gyógyították be, ma is így érzel. Ami még rosszabb, fogtad ezeket a be nem teljesült igényeket, és kísérleti állatokká változtattad a gyerekeidet – hisz ők semmit nem szeretnének jobban, mint neked örömet szerezni, ugye? Ilyen-e a gyereked: ...intelligens, éber, figyelmes, rendkívül érzékeny és... teljesen az anya rendelkezésére áll, használatra készen.”

A Zomerland-cikk különösen jó, elmeséli a Rapunzel-mese eredeti Grimm-verzióját, aztán előáll egy teóriával, miszerint itt kérem a felnőtté válás küzdelmeiről és a rejtett narcisztikus anyáról van szó. És az ilyen anyák gyermekei jó eséllyel rögeszmés segítőkké válnak, fő életcéljuk, hogy folyamatosan gondoskodjanak és készen álljanak. Lehet, hogy nincs igaza, de nagyon elegáns az elmélet. Elegáns és ijesztő, mert tapasztalatom szerint kétfajta szülő van, a segítésmániás és a narcisztikus, esetleg ezek keverékei. „A narcisztikus anyák” – írja a kaliforniai hölgy – „nem rossz emberek; felnőtt gyerekek, akiket nagyon kicsi korukban mélyen megsebeztek és traumatizáltak. Anyám például egyéves korában elárvult, és rokonoknál nőtt fel, akik nem voltak túl ügyes szülők. Elmondása szerint olyan gyerekkora volt, mint Hamupipőkének. Neki is megvolt tehát a maga átélendő tündérmeséje. Mivel azonban nem voltak meg a szükséges belső és külső erőforrásai önmaga meggyógyításához, traumája generációs jellegűvé vált, és átszállt rám is.”

Ismerős? Ez az egyik dolog, amit az ember kurvára szeretne elkerülni, mégis rendre belebotlik. „Atyaég, mit mondtam a gyereknek, de utáltam, ha apám ezzel a dumával jött!”

 Az esszé egy része azt próbálja megragadni, ahogy Aranyhaj „egyedül is elvan”, ahogy kifejleszt magában egy szülőt: énekel magának, játszik a tükör előtt, beszélget magával. Láttam ilyen gyerekeket, és azt hiszem, már nem szeretném, ha a gyerekeim nagyon jól és sokáig ellenének egyedül. Mert abban van valami határozottan szomorú.

Szóval mint mindenből, egy Disney-rajzfilmből is sikerült levonnom azt a következtetést, hogy az emberek bűnösök, hogy a szülők főleg bűnösök, és hogy mi ebben a családban meg aztán különösen bűnösök vagyunk? Na nem, ennél azért bonyolultabb.

Tanulja meg a gyerek, hogy néha nem ő az első, de vigyázzunk, nehogy azt tanulja meg, hogy sosem ő az első. Ne adjuk tovább a gyerekeinknek a félretettséget és a magányt. Ők ne a mi fájdalmunkat figyeljék. Ne a mi bajainkkal legyenek elfoglalva.

Butaság lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy az ember szülei vagy nagyszülei „hibásak”". Meggyőződésem, hogy valami sötétet mindenki továbbad. Nem úszhatjuk meg. Én is, te is, mindenki kapott egy csokor ördögien sötét dolgot hazulról. Nyilván akadnak látványosan selejtes szülők, de legtöbbünk szülei tisztességes, vívódó, küszködő emberek, akik igyekeztek így-úgy megvívni a démonaikkal, megbocsátani azoknak, akik bántották őket, és minél vidámabb és színesebb életet összehozni a gyerekeiknek. Mindent megtettek, ahogy most ti is mindent megtesztek, és hogy egyik legelcsépeltebb szavamat használjam, ők a mi hőseink, ahogy mi a mi gyerekeink hősei vagyunk. És mégis tele vagyunk defektekkel, és a mi gyerekeink is tele lesznek.

Nem az a feladatunk, hogy miután ledobtuk a szüleink felé érzett állandó bűntudat terhét, most magunkra vegyük a gyerekeinkért érzett bűntudatot. Nem, a mi feladatunk - és később a gyerekeinké - az, hogy szembe merjünk nézni a személyes sötétségeinkkel, és legyőzzük, elfogadjuk, átöleljük, megismerjük azokat. Nem az a lényeg, hogy miből épült a tornyom, hanem hogy mindenkinek ki kell egyszer jönnie a tornyából, ha boldog akar lenni. Jaj, de elcsépelt vagyok. Inkább visszamegyek a tükör elé, és énekelek magamnak.


Gyertek le a toronyból, lányok, és iramodjatok meg mezítláb a zöld fűben.

Őrjöngő Farkas