10. hét

Amíg a fiam kicsi volt, még csecsemő, nem éreztem magam apának attól, hogy nekem kellett vele foglalkozni. Szerettem, gondoskodtam róla, nézegettem hosszú órákon át, de nem éreztem úgy, hogy az „enyém”. Aztán lassan elkezdett kommunikálni, láttam rajta, hogy kötődik hozzám. Emlékszem, volt egy pont, amikor először megmozdult bennem valami. Megijedt egy hirtelen zajtól és hozzám bújt. Akkor kezdett bennem kialakulni az apai érzés. Ahogy nőtt, egyre többet gügyögött, alakult az arca is, elkezdtem meglátni benne a saját vonásaimat. Amikor először mondta, hogy „apa”, akkor tudatosult bennem, hogy igen, ő az én fiam. Hirtelen jött a határtalan és önzetlen szeretet.
Amennyire én látom, ez a nőknél máshogy működik. Náluk egyből „bekattan” valami, szinte rögtön anya üzemmódba kapcsolnak.

Míg Kriszti azon mereng, hogy fognak majd kinézni, milyen jó illatuk lesz, milyen lesz a személyiségük (és még hosszan sorolhatnám ezeket a megfoghatatlan dolgokat), nekem teljesen más dolgok járnak az eszemben. Napról-napra bővül a lista. Mit kell venni, hol lesz a szobájuk, melyik ovi, melyik suli. Magánorvos, magánkórház a szülés idejére vagy sem. Hogy megyünk el a kórházig, hogy jövünk haza. Na, tessék, három gyerekülés. Esélytelen, hogy beférjen a mostani autóba. Ha elköltözünk, ismervén az amerikai oktatási rendszert, magánsuli kéne. Arra meg a rávalót valakinek elő kell teremteni. Ha már ilyen iskola, akkor az összeg háromszoros, mert egyenlően járjon mindhárom ugyanolyan színvonalú intézménybe. Éjszakai ébredések a szülés után. Be kell segítenem, mert egyedül ikrekkel nem lehet boldogulni. Szuper, nappal dolgozom, éjjel gyereket etetek. Ha megszületnek, intézni kell egy csomó dolgot, el ne felejtsem majd. Kell-e dada? Biztos kell. Mire ülnek, már a nagyobbik tud majd rendesen biciklizni, akkor egy gyerekülés az én biciklimre, egy a Krisztiére. Jó, elférnek majd így is. Két külön ágy legyen nekik, míg egészen picik, vagy egy nagy? A bátyámék csak egymás mellett voltak hajlandóak aludni, más ikrek probléma nélkül megvannak egymás nélkül, akkor melyiket kockáztassuk meg? Külön szoba máris, vagy ne? Te jó ég, kell egy csomó babaruha, lepedők, matracok, cumisüvegek. Egy fürdőkád vagy kettő? Egyáltalán mennyire fognak hisztizni egyszerre? Mire letesszük az egyiket, rákezd a másik, vagy egyidőben indul a fesztivál? El ne felejtsem a pelenkát! Dupla adag a kettőre. Jó. Nem felejtem. Minek is jár ez a fejemben? Még nagyon sok idő van. Úgy érzem, valamiről elfeledkeztem. Miről? Ahj, megint idióta vagyok, még ráérünk. Majd írok egy listát, az a biztos.

Kriszti fél méterrel a föld fölött jár, mert jaj, gyerekeink lesznek, két kis csoda, és máris mindennél jobban szereti őket. Én nem mondhatom azt, hogy így érzek, mert nem. Nekem egyelőre nincs semmilyen érzelmi kötelékem feléjük, csak a gyakorlati dolgokra tudok gondolni. Hiába hangzik ez keményen, amíg nem lesznek itt és nem jutok el addig, ameddig annak idején a fiammal, nekem ők csak gyerekek lesznek, akikért én vagyok a felelős. Számomra a „semmiből” fognak itt teremni, hiába fognak majd rúgni már a születésük előtt, hiába látom őket az ultrahangon, és megkockáztatom, hogy hiába nézem végig a születésüket, nem fogom úgy a magaménak tekinteni őket, ahogy mások hiszik. Az majd kialakul idővel.

Dávid