A szülés évszázadokig a legtöbb kultúrában női tabu és női körben lebonyolított aktus volt, sőt, rengeteg babona kapcsolódott ahhoz, miért ne legyenek férfiak a szülő nő közvetlen közelében. Férfiak sem profi segítő, se családtag szerepben nem jelentek meg, bár nyilván az otthoni szüléseknél nem lehettek nagyon távol, ahogy a nagyobb gyermekek sem. Ahogy a szülés helyszíne fokozatosan egy egészségügyi intézmény lett- kórház, klinika, szülőotthon – úgy kezdték el „uralni” a férfi orvosok a folyamatot. Épp ezt ellentételezve jelentek meg az apák – civil segítőként, érzelmi támogatást, fizikai támogatást nyújtva, alig pár évtizede.
Ez annyira új szerep volt, hogy itthon például a sokgyerekes mostani ötvenes-hatvanas férfiak megélhették, ahogy első gyerekeik szülését legfeljebb a kórházi folyosón sétálva „kísérhették”, majd az utolsóakat már testközelből, akár a köldökzsinórt elvágva – többen számoltak be arról, hogy bizony nekik is keményen át kellett állni fejben.
De mit élhettek-élhetnek meg a szülőszobán asszisztáló apák? Nem mindig azt, amit mondtak, néha maguknak se vallották be a teljes igazságot. Volt aki a „naturális” látványtól, mások az érzelmi mélységektől rettentek meg, megint mások azzal küzdöttek meg nehezen, hogy az általuk szeretett nő szenved, és nem sokat tudnak tenni, hogy a fájdalom elviselhetőbb legyen.
Mit éreznek az apák a szüléskor?
Az Egyesült Államokban pár éve néhány száz résztvevő bevonásával végeztek egy kutatást, amely azt vizsgálta, az apák, akik jelen voltak gyermekük születésénél, valójában hogyan élték ezt meg, és hosszabb távon milyen hatással volt rájuk vagy a kapcsolatra. A válaszok végül az „inkább pozitív” irányba billentek, de így is majdnem egytizedük azt érezte, a tapasztalat valahogy traumatizáló volt.
A megkérdezett 318 férfiból 211 az első gyerek születését kísérte végig.
Miért mentek oda?
Először azt kérdezték meg, miért is akarták. 287-en saját elhatározásból tették, míg 196 esetben az anya kifejezett kérésére. Kb 20 százaléknak fogalma nem volt, mire is számíthat, a többieknek azért igen. De voltak hetvenöten, akik azt tapasztalták, nagyon nem az történt, amire előzőleg számítottak.
Hasznosnak találták saját jelenlétüket?
79,8% számolt be arról, hogy kifejezetten jót tett nekik, hasznos volt jelenlétük önmaguk számára is, míg 85 százaléknál is többen gondolták, hogy az anya számára hasznos volt a jelenlétük. Arra csak kb. 60 százalékuk szavazott, hogy az újszülött számára is pozitív plusz volt, hogy az apa is jelen lehetett, és 73,4% mondta, hogy a kapcsolatot építette a közös élmény.
Hetvenhárman érezték magukat teljesen kiszolgáltatva, míg negyvenheten arról számoltak be, teljesen elborította, leuralta őket a szituáció. Száztizenhatan mondták, hogy féltek, míg 299-en (94 százalék) leginkább a boldogságot említette a megtapasztalt érzések közt. Huszonheten viszont traumatikusnak nevezték az élményt, hogy látták partnerüket szülni, de a tudományos mérések egyébként NEM támasztották ezt teljesen alá, mivel a 226 megfigyelt apából egy sem mutatta a poszttraumás stressz ismert tüneteit.
Tizenöten úgy érezték utólag, hogy a partnernek tulajdonképpen NEM volt rájuk szüksége (míg 303 apa kifejezetten úgy gondolta, hogy igen), 88% saját bevallása szerint megfelelő támogatásban részesítette a szülő anyát, míg 37-en úgy érezték, ezt nem sikerült teljesíteni – a megkérdezettek valamivel több, mint 11 százaléka.
A kapcsolatot erősítő közös élmény a többségnél
A boldogság tapasztalata volt a legerősebb, bár a félelem vagy a kiszolgáltatottság érzése több esetben előkerült. Ezzel együtt ez még nem kell, hogy poszttraumás stresszhez vezessen – a többség arra is igennel válaszot, résztvenne-e a következő szülésben is. Tizenketten mondták csak azt, kb. 4 százalék, hogy inkább kimaradnának belőle legközelebb, ha lehet – a többiek apatársaikat is arra biztatnák, hogy ez egy életreszóló élmény, amiből lehetőleg ne maradjanak ki, mert semmihez sem hasonlítható, az egész apaságra kihat.
A fájdalom, ami nem volt csillapítható
A férfiak rossz érzései vagy félelmei főleg a fájdalomhoz kapcsolódtak. Látni a szeretett lényt szenvedni, anélkül, hogy igazán enyhíteni tudnák azt – ez kemény. Az apák sok esetben említették, hogy az egészségügyi személyzettől több empátiát vagy több és hatékonyabb fájdalomcsillapítást vártak volna. Ahol a szülésznő arra is tudott figyelni, hogy az apa aktív része legyen a folyamatnak, általában nagyobb elégedettséget váltott ki a párból.
Az emlékbetörések vagy a túlzott izgalom (az emlékek felidézésekor) vagy a túlzott érzelmi reakciók mind olyan stresszválaszok, amelyek hozzájárulhatnak a poszt-traumás stressz szindróma kialakulásához, de a kutatók úgy látták, ha ezek a jelenségek nem is voltak teljesen ismeretlenek, egyetlen apa se lett PSTD-s pusztán azért, mert családtagként végigkísérte gyermeke születését. A szülés hossza inkább befolyásolta, mennyire volt pozitív vagy negatív az élmény – mind a császáros, mind a hüvelyi szülés hozott kellemes vagy kellemetlen tapasztalatokat a pároknak, de az elhúzódó vajúdás, szenvedés nagyobb valószínűséggel hordozott negatív élményeket.
Apák, helyetek van a szülőszobán! – üzenték a megkérdezettek (vagy legalábbis a többség), és bár egy zárt női misztériummal talán kevesebb van apás szüléskor, de egy életreszóló közös élmény ezért maradéktalanul kárpótolhat.
Vöröskarom
