Késő este 11 óra van, lázasan pihegsz a karomban. Ovis nővéredtől elkapott futó nátha, én persze ettől is idegbetegre aggódom magam, 38,3, még csak most kezd hatni a lázcsillapító. Sehogy sem jó, ficeregsz rajtam, hintaszékbe helyezkedünk, már bújsz is a cicikhez a megnyugvásért. Letakart sólámpa és a konyhából beszűrődő kislámpa gyenge fényénél csak nézlek ringatózás közben. Gyönyörű vagy. Tökéletes. Rádöbbenek, milyen ritkán vagyunk kettesben, igazán kettesben. Simogatom a hátad, érzem az illatod,a tekintetem közben újra és újra az arcocskádra téved, icipici orrocskád, apró füleid, lehunyt szemeid, hosszú szempilláid, szőke alighajad… és a szívem túlcsordul. Maholnap egy éves leszel, és a születésedre emlékezem.
Ctg-re voltam kiírva aznap. A 40. hétben jártunk, úgy tudtam, ez lesz az utolsó heti ctg, lassan közeleg a kiírt dátum, utána már kétnaponta megyek. Már ha eljutunk odáig. A reggeli öltözködés közben az éjszakai fura érzés jut eszembe. A nővéred mellé bújtam éjfél körül, hogy megnyugtassam, nincsenek rémek a szobában, épp kényelmesen elhelyezkedtem, mikor mintha valami nagyon halovány szorítást éreztem volna a hasam alján. Gyorsan elmúlt, így betudtam jóslónak, de a reggeli fényben mégis jelentőségteljesnek tűnt. Oké, ez még nem fájás volt, most különben sem érzek semmit, indulás ctg-re. Ha ott a lesz a doki, megkérem,hogy nézzen rá a méhszájra, biztos ami biztos.
9-re épp odaérek, rám csatolják az öveket, megint a hátamra akarnak fektetni, rettentő kényelmetlen, kikönyörgöm az oldalfekvést. Az előzőleg betolt két szelet almás pite hatása érvényesül, vígan ugrándozol, szép görbéket produkálunk. Reménykedve várom a 20 perc végét, csak mutasson méhtevékenységet a gép, kérlek, már nagyon szeretnék találkozni veled. És ne haragudj, de már nagyon kényelmetlen a bentléted. Aligalvás, sehogysejó, térdem-derekam-hátam fáj, nem beszélve a kétéves szélvész nővéredről, aki előszeretettel cipelteti magát a harmadik emeletre fel-le, lift hiányában őrült hisztiket produkálva a lépcsőház közepén. Szóval szuggeráltam a gépet, mutasson legalább aprócska fájásokat.
Letelt a 20 perc, természetesen semmi, tehát te jól érzed magad ott bent, és a gép által kiköpött papírfecni alapján eszed ágában sincs kiköltözni. Az asszisztens hátraviszi aláíratni a dokival, utánaszólok, hogy szeretnék kérni egy vizsgálatot a dokitól. Támadómenyét fejjel visszakérdez, hogy mégis miért?! Öö… Éjjel fájdogáltam, hazudom (nem minden) szemrebbenés nélkül. Nem volt meggyőzve. Visszatér a dokival, na, ő aztán főleg nem érti, mit akarok. Emelt hangon magyarázza, hogy nem mutat fájástevékenységet a ctg, így semmi értelme a vizsgálatnak, nézzem csak meg. Én mégis kérném. Dühösen vakkant, kettő percem van levetkőzni, mennie kell értekezletre.
Libbenek az öltözőbe, majd fel a vizsgálóra. A dokinak hatalmasra nyílik a szeme, akkor már én is tudom, ma találkozni fogok veled. A doki csak annyit mond, 5 cm-re ki van tágulva kismama… Öö, ha szeretné, hívunk mentőt, viccelődik. Biztatóan mosolyog, nyoma sincs a mogorvaságának, megírja a beutalót, kérdezi, melyik kórházba, majd sok sikert kíván. Az asszisztensnő nem nagyon érti, mi van, hiszen nincsenek fájások, hogy lehet mégis 5 cm a tágulás. A doki türelmesen elmagyarázza, hogy rejtett vajúdás lehet a dolog hátterében, viszonylag ritka, de ismert vajúdásforma. Gyakorlatilag nem éreztem a fájásokat.
Hirtelen eszembe is jut a nővéred születése, mikor odaértünk a kórházba a 3 perces fájásokkal, amelyek bár szépen gúzsba kötöttek, de azért vártam a „még sokkal rosszabb” részt, de erre a szülésznőm közölte, hogy ennél nagyon nem lehet rosszabb, a fájásokat a gép sem tudta már mérni, meg is mutatta a papírt, a görbének nem volt csúcsa.
Szóval a doki szerint, ha most burkot repesztenének, nagyjából két óra múlva láthatnálak is. Nagyon boldog voltam, vééégre!
Hívtam apukád, épp a játszón volt a nővéreddel, odaautóztam, mire kiszálltam, odajöttek elém a parkolóba, fülig érő szájjal kérdeztem tőle, november kilencedikei gyerek jó lesz, apa? Néz elgondolkodóan… Hányadika van? Kilencedike. Óóóó!!! Hirtelen kapkod, hova menjünk, mit csináljunk, nővéred hova rakjuk. Nyugi drágám, vegyél nagy levegőt, visszamegyünk a játszóra, mert a leányzó még csúszdázna. Délelőtt 10.30 volt ekkor.
Lassan elkezdtünk rákészülni a szülésre. Fájások még sehol, telefonon egyeztettem a szülésznővel, már meg sem lepődött az 5 cm-en, kérte, amint elrendeztük a nővéred, legkésőbb kora délután érjünk oda a kórházba (20 percre innen a szomszédos városban), megnéz és addig is javasolt egy kis sétát. Előre jelezte, hogy aznap 7-ig van műszakban, de ha szükséges, tud tovább maradni.
Elmentünk hát sétálni a városba, még utoljára hármasban. Különleges érzés volt tudni, hogy még ma négyen leszünk. Ennek fényében még jobban ölelgettük a nővéred, készültem arra, hogy pár napig nem látom őt… Ezt el sem tudtam képzelni, hiszen egész addig maximum két óra volt, amit külön töltöttünk. Simogattam, puszilgattam, még egyszer elmagyaráztam neki, hogy most miért leszek távol egy ideig. Izgatottan várt téged, így ekkor még nem is igen foglalkozott azzal, hogy nem leszek majd mellette. Délben, amikor aludni ment, még apukáddal volt egy kis időnk kettesben. Beszélgettünk, összebújtunk, izgultunk, hogy mi lesz, hogy lesz, tervezgettünk.Emlékezetes órák voltak ezek.
Négykor felébredt a nővéred, Mami átjött vigyázni rá, fél ötkor már a kórházban voltunk. Fájások még sehol. A szülésznőm már izgatottan várt minket. Csendes délután volt, senki nem volt se a vajúdóban, se a szülőszobán. Megvizsgált, leesett az álla. Szerinte 3 ujjnyi, itt nemsokára baba lesz, de a burok megint túl jól tart, pont, mint a nővérednél. Kérdezte, mi legyen. Ha burkot repeszt, még ma megszületsz, vagy ha meg akarom várni, míg magától reped, akkor valószínűleg az éjjel vagy holnap érkezel. Az első megoldás mellett döntöttem. Na, hát ez fájt. Kézzel csípte el, és közben szépen megrángatott belül. Tetemes mennyiségű magzatvíz folyt el.
Ezután átmentünk a kismamarészlegre, kaptam egy ágyat, lepakoltam, majd ismét séta következett a külső folyosón apával, amíg előkészítették az adminisztrációt. A szülésznőm csak azért imádkozott, hogy induljanak meg a fájások. Nem kellett sokat várni, azonnal jött az első, majd 7 perc múlva a második, 3 perc múlva a harmadik, 2 perc múlva a negyedik. Amikor a papírokat írtam alá, akkor már nagyon nem volt őszinte a mosolyom. Előkerült az ügyeletes orvos(nő), ő is megvizsgált (azt hiszem, lélektanilag itt voltam úgy, hogy ez már nagyon kellemetlen, hogy ma ő a harmadik „vadidegen”, aki kvázi matat bennem, most már elég, hadd szülessen meg a kisfiam), és nagyon határozottan közölte a szülésznőmmel, „Kati, ti most azonnal mentek a szülőszobára. MOST.”
Ami ugyebár egy emelettel feljebb van, és kb. 30 méter szinteltolásos séta a liftezés után. Ahogy végigmentem a kismamaosztályon, megállva a fájásnál, az anyukák kijöttek az ajtók elé, bíztatólag meg-megérintettek, mosolyogtak rám. Ekkor megláttam egy-két tekintetben a féltő sajnálkozást, hogy vajh tudom-e, mi vár rám, merthogy ők már „túlvannak rajta”, ők tudják… Na, ekkor nem kis félelem költözött belém, hiába második gyerek. Állj, vissza az egész, mégis inkább holnap, vagy éjjel, vagy akármikor máskor, de nem most! Elértük a liftet, ott apa is csatlakozott, Kati kérdi, el tudok-e majd menni a szülőszobáig.( Jesszus, hát honnan tudjam?!) Persze, el. Apa hősiesen kísért végig az üres folyosón, hihetetlenül kihalt volt ez az emelet. A következő fájásnál már nagy forróságot éreztem odabent, és eszembe jutottál te. Mindjárt meglátlak, ölelhetlek! Ez akkora erőt adott, elmúlt minden félelmem, kitisztult újra a fejem, és teljesen higgadtan kezeltem a továbbiakat. Beértünk a szülőszobába, itt apától elköszöntem. Ahogy a nővérednél, nálad is úgy beszéltük meg, hogy inkább kint megvárja a jöttödet. Fél 6 volt ekkor.
Ahogy felfeküdtem a szülőágyra, megérkezett a fogadott orvosom, a folyamatban lévő magánrendelését hagyta ott miattam. Belobog, kesztyű, megvizsgál (még egy „vadidegen”, hát ezt nem hiszem el), bájcseveg, kesztyű le, mobiltelefon elő, hívja a titkárnőjét, hogy „Andikám, szólj a betegeimnek, aki tud, várjon meg, maximum egy óra múlva ott vagyok”. Mi?? Egy óra? Adná az ég… Ahogy visszateszem a fejem, iszonyú tolófájás járja át a testem, levegőt sem kapok tőle. Szürreális élmény volt, felnéztem, a szülésznőm, az ügyeletes orvosnő és a fogadott dokim egyeztettek, papírmunkáztak az asztalnál, én pedig ezt mintha egy másik dimenzióból néztem volna. Egy perc lehetett az egész, akkor végre meg bírtam szólalni, de csak annyit „Kati!! Jön!!”
Szülésznő odarohan, micsoda, máris?! Megvizsgál (??), riadóztatja a dokit, egy csecsemőst, és az orvosnőt, szinte főnökként koreografálja a többieket, ki hova álljon, mit csináljon, és már jön is a következő toló. Basszus, nem tudok kapaszkodni, nem tudok ellentartani, gyorsan lemeózom az ágyat, hát sehol egy fogantyú, se lábtartó, semmi… Nézek a fejem fölé, amikor a kislányom született, itt legalább rács volt, abba tudtam kapaszkodni, és onnan támasztani kicsit, de itt ez sincs! Nézek kérdőn a Katira, baszki, most mibe kapaszkodjak?! A doki fogta a jobb lábam, orvosnő a balt, Kati középen velem szembe, jön a következő toló, hát nem tudtam jobbat, ágy szélébe…
Műbőr, csúszik, nem hiszem el! Olyan szerencsétlennek éreztem magam, így nem is tudtam annyira fókuszálni. A szívhangod kicsit leesett, erre a doki pillanat alatt beköti az oxit a bal karomba, még ez is, komolyan, minek?! Kati már látja a fejét… Negédesen válaszol a doki, csak azért kell,nehogy hirtelen eltűnjenek a fájások. Egyem a szíved, egyszer te is kipróbálhatnád a cuccot, kíváncsi lennék akkor a mosolyodra. Következő fájás. Jössz, érezlek, a doki két levegővétel között bocsánatot kér, amiért gátmetszést csinál, de muszáj, túl gyorsan jössz. Mit bánom én, csak hagyjátok már békében kibújni a kisfiamat. Nagyon feszít, úgy érzem, szétszakadok… Nem fájdalom ez, hanem valami hihetetlen átváltozása ez a testnek, amikor már nem is én vagyok, nem is én „csinálom”, ez most megtörténik, megérkezel erre a világra. Még egy utolsó feszülés, éééés óriási megkönnyebbülést érzek, kint van a buksid! Még egy nyomásra kibújsz teljes egészében. Felnézek az órára. Kereken 6 órakor születtél.
Megkaplak azonnal, nézem a kis fejed búbját, istenem, nincs hajad, pedig a nővérednek nagy sötétbarna lobonca volt. Kati kiigazít, van haja, nézd meg jobban! Nézem a mázat a fejed tetején, hát tényleg, szőke! Hihetetlen, édesapád vörös, én sebarna vagyok, te pedig majdnem fehérszőke hajjal jössz. Kicsit elvisznek, mérnek, fürdetnek, pólyáznak, visszakaplak, ezalatt a doki is végez a rendbetételemmel, és már el is köszön. Apát beengedjük, és kapunk egy kis időt csak hármasban, csodálatos. Sírni kezdesz, ekkor automatikusan énekelni kezdem a kis kétsorost, amit odabent milliószor hallhattál már, a nővérednek annyiszor énekeltem:
„Kicsi orr, kicsi száj, keretezi kerek áll, kupolája homlok. Piros arc, piros nyár, áfonyakék szembogár, a pillái lombok”
Megnyugszol, rátalálsz a cicire, lehunyod a szemed.
Pont, mint most. Ugyanilyen szép voltál akkor is. Megsimogatlak, érzem, lement a lázad, édesen szuszogsz a karjaimban. Visszateszlek az ágyadba. Maholnap egyéves leszel, a szívem túlcsordul, ahogy a születésedre emlékezem.
Giovanna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
