A múltkor összeszedtem Nektek az életmódváltó egyszeri ember csapdáit. Többen írtátok kommentben, hogy a maradék-evés Nálatok is előfordul, úgyhogy nem ismeretlen a téma.
Felfedeztem még egy fontos tényezőt, ami az életmódunkat, annak váltását jelentősen befolyásolhatja, ez pedig az érzelmi állapot. Na, nem találtam fel a langyos vizet, tudom. De azért megosztanám veletek az én kis személyre szabott kálváriámat, az előző hétről.
Édesanyám beteg. 72 éves, plusz egyedül él. Plusz messze (160 km). Falu végén, erdő szélén. Ahogy egy igazi nagymamának kell :) Sajnos nincs kéznél egy Piroska, sem egy kosár, jóféle falatokkal, amiktől hipp-hopp meggyógyulna, mint a mesében. Pedig akár a farkassal is szembenéznék, és asse baj, ha nem jő a Vadász….
A lényeg, hogy Anyu problémája (légzési nehézségek) nem újkeletű, és az okát is ismerjük (pl. 55 év dohányzás, infarktus, Apu halála 10 éve, stb.), viszont nyár eleje óta az állapota folyamatosan romlik. Lefogyott, légszomja van, gyenge. Hogy ne legyen egyedül, a közel 80 éves nővére most vele van, segít neki mindenben, figyel rá.
Múlt héten vasárnap le kellett hozzá mennünk a nővéremmel, megbeszélni „egy-két dolgot”. Áááá, dehogy voltunk idegesek. Nem aggódtunk, picit sem. No a lényeg: végighallgattuk, hogy Anyu hogyan szeretné a temetését intézni, milyen virágot kér a gyászszertartásra, fel kellett írnom az állatorvos telefonszámát, hogy majd ha ő nem lesz, a kutyát ő altassa el. Rendelkezett a holmijáról, stb. Olyan morbid volt az egész. Mintha kivülről láttam volna az egészet. Majdnem elröhögtem magam. Nem azért, mert a dolog vicces, hanem az egész szituáció morbid volta miatt. Ülsz, és hallgatod, ahogy a mindig nagyon összeszedett Anyukád nagyon összeszedve és végiggondoltan elmondja, hogy hogyan fog meghalni, és akkor mit kell majd csinálni.
Megbeszéltünk mindent, bevásároltunk nekik egy hétre előre, majd eljöttünk. Haza, a családunkhoz, a gyerekeinkhez. Az enyémek már nagyon vártak, mindenki megrohamozott a rajzával, a másnapi házi feladattal, az új nadrágjával, stb. Vidámak voltak, pörgősek, és totálisan igényelték a figyelmemet. Nagyon nehéz volt átállítani magam aggódó gyerek állapotból lelkes, odaadó anyává. És aztán Anyu volt orvosnál, ahol elmondta a doki, hogy a mostani rossz állapotát egy rosszul beállított szívgyógyszer okozza, menjen a kardiológusához, tegyék ezt rendbe. Anyu nagyon megkönnyebbült, hallottuk a hangján, hogy a halálközeli állapota átfordult reménykedésbe. Ennek persze végtelenül örülök, viszont azóta másra sem bírok gondolni, csak arra, hogy ki tudja, meddig lesz még velünk. A legváratlanabb pillanatokban kezd el gyötörni a dolog.
Szerdán érkezett egy hír, hogy lenne egy új ügyfelem, izgalmas munkának ígérkezik. Kellemesen végiggondoltam, hogy ez milyen jó, hosszú távon is szuper lesz. A következő gondolatom az volt, hogy szegény Anyukámnak már nincsenek hosszú távú tervei, csak az, hogy milyen temetése legyen. Egyrészt sajnálom őt emiatt, másrészt bűntudatom van, hogy én meg tervezgetek, évekre előre. Vagy az is előjön folyton, hogy már nem fogja látni, hogy az unokáiból mi lesz. A legkisebbem most 16 hónapos. Emlékezni sem fog a nagyijára.
Aztán mikor rájövök az eszemmel, hogy 1. most éppen magamat kínzom, 2. nem tehetek erről az egészről, 3. ez az élet rendje, akkor átmenetileg megnyugszom.
Viszont mostanra kicsinált ez az egész. Össze-vissza eszem (bár akkor tartom az egészséges dolgokat), valamelyik nap semmit nem ittam. Estére olyan migrénem lett, azt hittem, kiesik a szemem. Szerdán délután annyira szédültem, hogy nem mertem autóba ülni, hogy összeszedjem a srácokat. Más kérdés, hogy nem értem el a férjemet telefonon, más segítségem nincs, így mégis összeszedtem magam, és nekiindultam. Menet közben azzal nyugtattam magam, hogy mivel én egy bazi nagy Renault Trafic-ban ülök, és 40-el megyek, akármi van, mi nem sérülünk meg…. Ebbe a tudatba kapaszkodtam, meg a kormányba, és szerencsére nem is lett semmi baj. Bár mindig érdekes látni, ahogy a dolgok libegnek körülötted, holott nem fúj a szél.
Azóta is többször előfordul, hogy pillanatok alatt nagyon ideges leszek, remeg a kezem, kapkodom a levegőt. Pár nap alatt felfogtam, hogy ez stressz, és kitaláltam, hogy kb. hogyan tudom kezelni, de piszok rossz, mikor rám tör. Milyen lehet pánikbetegnek lenni? Jesszus.
Ráadásul a családra sem tudom ezt ráterhelni, így kitartok, mosolygok, amikor itthon vannak. Férj támogat ebben az egészben, de a bőrömbe nem tud belebújni.
Most arra készülök, hogy ezt rendbe tegyem, elsősorban fejben. Ha hagyom, hogy ezek a dolgok, akármilyen komolyak is, eltántorítsanak a rendszeres evéstől, az ivástól, a mozgástól, akkor csak még rosszabb, mert fizikálisan is tönkreteszem magam. A következőkben minden erőmmel azon leszek, hogy az eddig kialakított rendszert visszahozzam az életembe és tartsam is.
Viszont ne haragudjatok, de táblázatot nem vezettem a héten, igaz, nem is nagyon lett volna miről…
Heti tipp: akkor is tarts ki az egészséges életmódod mellett, ha minden körülmény akadályozna ebben. Így legalább tudod, hogy bármilyen nehézségek zajlanak körülötted, az életed ezen területén Te vagy az irányító. Büszkeség tudni, hogy magad felett Te rendelkezel, ráadásul milyen jól csinálod! J
Zsé
Update (hétfő): Anyut most vitték kórházba, egész hétvégén fulladt, vizesedik, zörög a tüdeje. Még nem tudok róla semmit. Aggódás ON.
