Almajemima első szülése a magzatvíz elfolyásával kezdődött. A kórházból ekkor még hazaküldték a kismamát, akinél a következő éjszaka kezdődtek a fájások. Innentől felgyorsultak az események.

Végül olyan könnyen ment minden, hogy az angol szülésznő azt tanácsolta, a következő babát otthon szülje. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd a bezzeganya kukac freemail.hu mailcímre!

Right, elégeli meg a szülésznő. Ideje cselekedni, szedje össze magát, sétálja körül a szobát, térdeljen fel, csak csináljon már valamit ahelyett, hogy csak ott fekszik. Hihetetlen erőfeszítéssel feltérdelek, mire szinte azonnal megérkezik az első tolófájás.

Ekkorra már körülményes udvariassággal megvitatták az időjárást, a különböző légitársaságok előnyeit és hátrányait, valamint hogy a St. James’ vagy a St. Francis orgonája szól-e szebben. Én pedig félálomban örültem, hogy nem nekem kell társalognom. Apátiámból egyedül a szomszéd szobából átszűrődő sikoltozás zökkentett ki néha. Amíg rám nem parancsoltak.

Ez Alma születésének második éjszakája.

Az első is jól kezdődött. R. aznap, pénteken jött haza New Yorkból, üzleti útról. Reggel landolt, gyorsan beugrott megsimogatni a hasam, de rohant is rögtön dolgozni. Este a szülésfelkészítős leendő apákkal ment sörözni, én pedig tévéztem.

A Szentivánéji álom megy, amikor R. betámolyog az erkélyajtón. Az a néhány sör jól kiütötte. Mentségére szólva több mint egy napja nem aludt és egész nap alig evett, jetlagja is van. Még sosem láttam ilyennek. Mi ez? – kérdezi. – A Szentivánéji álom – mondom én. – Shakespeare? – Igen. Ezt valamiért annyira mulatságosnak találja, hogy nem bírja abbahagyni a nevetést. – Honnan szerezted? – A tévében megy. – Hát ez tök jó! Shakespeare!  – És így tovább, míg be nem alszik a kanapén. Később valahogy elkúszik a hálószobába. Én tovább nézem a filmet, mikor vége, kimegyek a konyhába egy pohár vízért.  És ekkor – huss, mint a sokat cikizett filmekben – elmegy a magzatvíz. Rengeteg, és meglepően finom az illata.

Egy darabig csak állok, nem értem, mi történik, hogy lehet ez. Még csak 36 hetes vagyok. Hívom a kórházat, ahogy a szülésfelkészítőn tanították. Menjek be, mondják. Megpróbálom felrázni R-t, egy pillanatra fel is emeli a fejét. Hé... – suttogom. - Elment a magzatvíz. - Nem hangzik meggyőzően, mert ráz az ideges nevetés. – Viccelsz. – Hanyatlik vissza párnáira. Ezt még kétszer játsszuk el, és én rájövök, hogy semmi esélyem felkelteni. Különben sem tudna vezetni. Akkor most hívjak taxit? Elgondolkozom: végül is nem fáj semmi, csak le kell nyugodnom… Mély levegő be-ki, megvárom, hogy elmúljon a remegés, be a kocsiba, 10 perc múlva már ott is vagyok. Az ügyeletes szülésznő, helyes fiatal lány megméri a vérnyomásom, vesz egy kis mintát a magzatvízből, egyéb vizsgálatok, semmi kellemetlen. Kérdésére elárulom neki, hogy a partnerem alkoholos mámorban alszik otthon.  Először furcsán néz, de megmagyarázom a helyzetet és jót nevetünk.  A gyerekkel minden rendben, hazamehetek, délután jöjjek be újra. (Kivéve persze, ha elszíneződik a magzatvíz vagy megindul a szülés, akkor jöjjek azonnal.) Ha vasárnap reggelig nem történik valami, meg kell indítani. Na, ezt nagyon nem akarom, mostantól megy a mantrázás.

Lefekszem mit sem sejtő férjem mellé.

Reggel egyszerre pattan fel a szemünk. A hétvégén meglesz a gyerek, mondom. Ő csak néz álmosan, “viccelsz”, próbálkozik. Úgy tűnik, erre az egy szóra korlátozódott a szókincse, pedig amúgy jól tud magyarul. Elmesélem neki az elmúlt éjszakát, amiből ő semmire sem emlékszik. Kiszaladok friss croissant-ért. Minél többet akarok ma nyüzsögni, hogy magától beinduljon a szülés. A helyi turkálóban veszek egy rém ronda, összevérezendő hálóinget, (csíkos, azóta is megvan, sosem használtam), patikába, boltba is megyek. Bepakolom a kórházi táskát, jó hangulatban ebédelünk. Indulás a kórházba. A recepción régi ellenségem, a rendelőből ismert aszott szülésznő ül, ezt nem hiszem el! Pont most kell belefutnom, pedig máskor mindig a rendelőben találkoztam vele, itt még sosem. Mint mindig, most is lekap a tíz körmünkről. – Mit keresnek itt? – vakkantja . Hát, jöttünk, mert a tegnapi szülésznő azt mondta... De miért? Well... Na, valahogy ezen is túl vagyunk, elvisznek ctg-re. Méhtevékenység nulla, bár én érzek keményedéseket. Hazamehetünk. Reggel nyolcra várnak, oxitocinnal indított szülés lesz.

Este indiai éttermet javaslok, a csípős kaja állítólag segíthet. Tempósan odasétálunk, közben már fáj kicsit a derekam és a keményedések is egyre erősebbek. Jó ez az utolsó gyermektelen vacsora. Tréfálkozunk, néha elérzékenyülünk, aggódunk, tervezgetünk, szerelmet vallunk. Bezuhanunk az ágyba.

Éjfél előtt ébredek görcsös fájdalmakra. Járkálok, majd visszafekszem, aludni is sikerül kicsit. Egy óra múlva kelek fel, ekkor már érzem, hogy nem fogok visszaaludni. Kimegyek a nappaliba. Jönnek a fájások, gondolkozom a kádon, de valahogy nincs kedvem hozzá. Egyre jobban fáj, de nem kibírhatatlanul, kezelhetetlenül. Végiglélegzem magam mindegyiken. Énekelek, beszélek. Táncolok (én, aki, mint Tatjána hercegné korában, különben sohasem). Egy idő után veszem a stoppert, mérem a fájásokat. Egyenetlenül, de nagyon sűrűn jönnek. Fél három körül már szinte nincs közöttük szünet, de alig egy perc hosszúak. És most már tényleg marhára fájnak. Hm, erre nem volt forgatókönyv a tanfolyamon. Ott azt mondták, másfél perces, hárompercenként jövő fájásoknál induljunk. Akkor inkább hívom a kórházat. A beszélgetés közben is jön egy fájás, a recepciós végigasszisztálja, majd közli: indulás, azonnal. Felébresztem R-t, felpattan, indulunk. Az autóban már kezd tényleg kellemetlen lenni a dolog, különösen, hogy ülni kell. Amikor megérkezünk a kórházba (3 körül), én kiszállok az ajtónál, R. elmegy parkolni. Az ajtó előtt megtorpanok: jön egy erős fájás, a kilincsbe kapaszkodva, guggolva vészelem át. Ez is elmúlik, bemegyek, a recepciós kéri, hogy foglaljak helyet a váróteremben.  Aha persze, ott alszik egy férfi, én meg csillagokat látok, es ülni végképp nincs kedvem…Szerencsére befut R, és itt van ugyanaz a kedves szülésznő is, aki tegnap vizsgált. Bevezet egy szülőszobába (kellemes hangulat, félhomály, aranyos babafotók a falon), amíg elmegy kezet mosni, mi várunk… R. masszírozza a derekam, fogja a kezem, beszél hozzám. Jólesik.. A szomszéd szülőszobából rettenetes üvöltés hangzik, és nekem is eléggé fáj már az egész – annyira nem, hogy üvöltsek, némán szenvedő típus vagyok  –, ekkor ijedek meg először. Mondom is a visszajövő szülésznőnek, hogy ez nem túl biztató, fejemmel a másik szoba felé intve.  Oh, ugyan már, ez a nő jóval előrébb tart, mint maga. Hát ezt sem találom biztatónak, de nem szólok. Inkább mégsem akarom ezt az egészet, meggondoltam magam, nem kell gyerek. Nem lehetne, hogy most szépen hazamenjek és aludjak?

A szülésznő oxigént és kéjgázt kínál, elfogadom, és bár nem érzek kisebb fájdalmat, a furcsa, részeg érzés jólesik. Közben megvizsgál (nem fáj csöppet sem, pedig korábban mindenki ezzel riogatott) és kijelenti, hogy teljesen ki vagyok tágulva. Nem akarom elhinni, azt gondolom, valami rossz vicc, fekete humor, elvégre Angliában vagyunk. Mérges is vagyok a szülésznőre, hogy képzeli, hogy pont most tréfálkozik. Hiszen, mondom fel magamban a jól megtanult leckét, első szülésnél az első, tágulási szakasz 6-20 óra. Én meg csak három órája fájok, úgy igazán mondjuk 40 perce.. Kérdés: érzek-e nyomáskényszert. Nem én. Márpedig teljesen ki vagyok tágulva, nincs mese, kezdődik a második szakasz, a kitolás…

De nem történik semmi. A fájások teljesen elmúlnak. Én félálomban, ők beszélgetnek. Az orgonáról.  (Szülésznő:  St.James’, férjem: St. Francis.) Repülőgépi kajáról. Ja, meg az időjárásról. Of course.

Múlnak az órák.

A tolófájás rövid ideig tart. Meglep, hogy nem fáj. A gázt tessék-lássék szívogatom, tulajdonképpen mindegy is. A szülésznő figyeli a baba szívhangját, egy pillanatra nagyon megijedek, mert nem hallani semmit. Láthatóan a szülésznő is pánikol egy másodpercig, velem megfordul a világ: ha meghalt a gyerekem, én öngyilkos leszek. Hamar kiderül: annyira gyorsan halad lefelé a teste, hogy egyszerűen rossz helyen volt a Doppler. Még egy-két tolófájás jön, de gyengék, gyengék. Nagyon fáradt vagyok így, térdepelve. A szülésznő megszán és azt tanácsolja, feküdjek a bal oldalamra. Nyomás közben fel tudom húzni a jobb lábam és a vállára támaszthatom. Figyelmeztet: csak akkor nyomjak, ha érzem a fájást. De már nagyon elegem van, és csakazértis hosszabb ideig nyomok (eredmény: két öltés) és ez, úgy látszik, beválik: jön a gyerek feje. A súlyemelés lehet ilyen, nem fájdalmas, csak fizikailag iszonyatosan megerőltető. A szülésznő utasítja R-t, menjen a gomb közelébe, hogy mikor kibukkan a fej, csöngethessenek a másik szülésznőnek. (Nem ám pazaroljuk az egészségügy pénzét felesleges dolgozói jelenléttel, elég, ha az utolsó másodpercben érkezik erősítés.) Parancsra lihegek, és a másik szülésznő betoppanásával egy időben kibukkan Alma feje. A nyaka körül van a köldökzsinór, gyorsan elvágják.Még egy nyomás, és kint van az egész gyerek. Nem akarom, hogy letisztogassák, rögtön kérem a mellemre (a virágos nyári ruhából nehéz kiügyeskedni), ahol kicsit nyöszörög – nem sír –, majd ellazul. Pár perc múlva szopni kezd. De gyönyörű! (Update: visszanézve a fotókat nem az, sajnos. De most, ötévesen  már igen. Remélem, ezt nem kényszerülök majd update-elni.) Világosszőke haja van és kis gombszeme, manóarca. Kire hasonlít? A papára, hát persze. Reggel 6 óra van.

A szülésznők kisurrannak, jó időre magunkra hagynak. Az első szülésznőnek már órákkal ezelőtt lejárt a műszak; önszorgalomból döntött úgy, hogy végigkíséri a szülésem, amihez foghatóan könnyűt, állítja, keveset látott. Egy fél óra múlva visszajön, R-rel megfürdetik és felöltöztetik Almát (aki korai születése ellenére 2,9 kiló,  Apgar 10), én meg csak mosolygok, már fáj az arcizmom. Ki akarnak támogatni a zuhanyba, de megyek én egyedül is, kérem. Sem fáradtságot, sem fájdalmat nem érzek, ugyanúgy mozgok, érzékelek, élek. A testem ugyanaz, mint volt. A lelkem nem.

Minden másképp van. Más a perspektíva, a tér, az idő. Mindennek a középpontjában az az új  kis lény van mostantól.

Mikor visszajövök a zuhanyból, megszólal a mobilom emlékeztetője: 7.20, ideje indulni a kórházba, indítják a szülést.

A szülésznő távozóban még visszaszól. “Legyenek nagyon boldogok. Ha elfogad egy tanácsot: a másodikat otthon szülje”.

Almajemima