16. hét

Mama, most már értem. Nem emlékszem pontosan, cseszegettek-e és sokan vagy kevesen, sokat vagy keveset, mert nem szültél még egy gyereket, de persze bennem is felmerült, meg is kérdeztem. Mindig azt mondtad, hogy azért, mert te nem bírtál volna még egynek ugyanannyit adni. Sose értettem, mire gondolsz. Mert a szeretet az végtelen, meg az egyéb maszlagok és olyan jó anya voltál, miért ne tudtad volna ezt duplán.

Nem mintha hiányzott volna bárki más az életemből. Szeretem, hogy nincs testvérem, még ha ezt valami durva sértésnek véli is mindenki, akinek van testvére. Szeretem, hogy csak engem szeretsz így. Szeretem, hogy nem kell osztoznom rajtad. Szeretem, hogy legalább a veled való kapcsolatomban nem kell tekintettel lennem senki másra, csak rád, de te meg soha nem akarod, hogy rád tekintettel legyek.

Akkor se értettem, mikor terhes lettem a kicsivel, pedig akkor újra lefutottuk ezeket a kérdéseket, újra elmondtad ugyanazokat a válaszokat, én pedig újra értettem, amit mondasz, csak megérteni nem tudtam. Miért ne menne kettővel? Azért az nem annyival nagyobb logisztika, meg bele lehet jönni. És egyébként is, te mindig azt mondtad, bármire képes vagyok. Én meg elhittem.

Most már értem, mire gondoltál és látod, ebben is okosabb vagy nálam. Én nem tudtam felmérni, hogy ez nem csak logisztika. És elhittem, hogy a szeretet végtelen és mi más lenne fontos, mint ez. Fenéket.

Nincs mintám. Nincs hova nyúlnom. Hogy hogy lehet egy jó gyereket gyúrni, elbizonytalanodott időszakokkal és néhány kétséggel, de tudom. Hogy hogy lehet kettőt, azt is, persze, ha az a kettő egy meg egy lenne. Tíz év korkülönbséggel. De hogy hogyan lehet kettőt, egyszerre, külön-külön és együtt, arról fogalmam sincs. És igazából ez a problémám, nem a kétszáz pelenkázás, a büdös szar, meg a nagy be nem álló szája, már ezt is látom. Még sosem kellett csinálnom semmit az életben, amihez ne adtál volna akkor vagy előtte sok évvel alapot, egészen mostanáig. Vakrepülés.

És akkor erre jön, hogy kéthetente két napot menstruálok, erre jön a folyamatos éhség a szoptatástól, erre jön a fáradtság, a napi durva leterheltség, én pedig nem tudok hova nyúlni, csak azt tudom, hogy egyiknek se akarok kevesebbet adni, mint ami úgy érzem, kijár belőlem. Állítólag azért nem baj, hogy a nagy nem kapja ugyanazt, mint eddig és hogy a kicsi nem kapja ugyanazt, mint a nagy kicsiként, mert ők egymásnak majd kipótolják. Kételkedem.

Egyébként ők jól vannak, persze. A nagy össze-vissza cukiskodik, mesét mond neki, énekel, bábozik, ölelgeti, pelenkáz és a múltkor, mikor belemenekültem a mosogatásba és a gondolataimba, arra mentem be a nappaliba, hogy a játszószőnyegen fekvő kicsit a nagy a tőlünk látott lábmozgatással masszírozza és azt dünnyögi, ne sírj, itt vagyok, segítek kakilni.

A kicsi meg egyre jobban hasonlít rám, egész érdekes érzés azután, hogy a nagy az apja fénymásolata. Napi öt kaja, átaludt éjszakák (volt négy, amikor óránként kelt, de azt betudtam fejlődési ugrásnak), kicsi cumi-igény. Éjszakánként még terpeszpelenka, nappal egyre több hason fekvés és egyre kevesebb hányás. A nagy ilyenkor már forgott, ő még csak oldalig, illetve egyszer hasról hátra, de az egyértelműen a véletlen műve, úgy megrémült tőle, hogy lilára sírta magát. Vízibéka, mint a bátyja, fröcsköl, pacsol, hozzá hörögve röhög. Képtelenség vele napirendet tartani, hiába írom minden mozdulatát már két hete, alig van benne rendszer, ebbe próbálok belelazulni, ha neki megfelel úgy, hogy este nyolckor zaba, alvás, reggelhétkor ébredés, zaba és közte meg akkor hullik el bármilyen pózban, amikor épp kedve tartja, hát legyen.

És a konstruktív bekezdés: sokat segít, hogy nagyon büszke vagyok minden alkalommal, amikor megoldom a dolgokat egyedül, két gyerekkel. Busszal, gyalog, autóval, bevásárlás, vérvétel, étterem, minden megy hármasban és én emiatt nagyon felnézek magamra. Sokat segít, hogy leszarom a súlyom meg a hasam, annyit eszem és akkor, ahogy kedvem van – egyrészt így van csak normálisan tejem, másrészt igazából éhesnek lenni stressz, feszkó, felesleges. Sokat segít, hogy segítséget kértem és kaptam: úgy indult, hogy nyolc nap egyedül és úgy lett egyetlen körmél után, hogy nyolc este mindig mással, a napközbenről nem is beszélve. Frankó, ha az embernek olyan barátai vannak, akik akkor is kivesznek egy nap szabadságot a melóból, hogy átjöjjenek túrógombócot gyurmázni és gügyörészni a gyerekeimmel, ha én előtte hónapokig tologattam egy találkozást. Segít, hogy a férjemmel még mindig beszélő viszonyban vagyunk, nem úgy, mint az első születése után, sőt. És segít, hogy ragaszkodom a lábkörömfestéshez.

Nyina