20. hét
Egyébként is éreztem már, hogy a nehezén nagyjából túlvagyok, de mikor egyik reggel belenéztem a tükörbe, már tudtam, hogy szinte minden rendben. Egy: belenéztem a tükörbe és nem csak azért, hogy betegyem a kontaktlencsém, nem, hanem rendesen átvizsgáltam, amit láttam. Kettő: másfél, ha nem két centi zsír a csípőcsontomon. Három: szemek alatt sűrű, setét anyaság-karikák.
Négy: a köldököm még mindig felülpigmentált, ezt azt hiszem, kihagytam a gyerekágyas posztjaimból, a megszokhatatlan látványt, ahogy megy össze a bőr és a kiterjedt felület összes barnasága hirtelen sokkal kisebb térfogatot kap, kicsit hasonlít valamiféle céltáblához, igen, már a hasam is azt mondja: ide lőjetek! Öt: a hónaljszőröm hossza alapján egy szépségversenyen simán vinném a Ms. Nyolcvanas évek díjat. Tessék, öt röpke gondolat, és máris tudom, hogy ha újra a régi nóta szól a testemről, akkor az anyaságommal kapcsolatos kétségeim valójában már elszálltak.
A másodlagos nemi jellegeimről való agymunkát azonban néha kénytelen vagyok megszakítani és gyorsba kiképezni magam bőrgyógyászatból, pulmonológiából és allergológiából, ami igazság szerint a szülész, nőgyógyász, ortopéd szakirányok után már nem jelent problémát, helló google, helló pubmed. A tünetek: ekcéma, fosás, nyálkás fosás, hasfájás, bronchitis. Meg kell mondanom, egy hörgő csecsemőnél sok minden mókásabb, bár kétségtelen, hogy néha röhögök, ahogy a StarWars egyre több szereplőjét testesíti meg a két kölyköm, a kicsi hol egy vuki, hol maga Darth Vader, a nagy kedvenc szerepe pedig Yoda: az oviban tegnap, miután kétszer nem sikerült megcsinálnia valamit, szigorúan ránézett az óvónőre és azt mondta: „Nem baj. Képes vagyok rá, csak gyakorolni kell.” Harmadszorra ment.
Szóval egyensúlyozunk szépen a nyilvánvaló betegségei és aközött, hogy igazából meg minden rendben vele, nem tudom, hogy csak nem vallom be, hogy nincs rendben, vagy a helyén tudom kezelni, azt remélem, hogy valamelyik orvos, akihez elcipelem, majd megmondja. Mert persze szar ügy beleönteni a szutyok gyógyszereket, hallgatni, ahogy az egész gyerek zörög minden levegővételnél, kenni a bőrét szteroiddal, ha valamit eszek, amit nem is tudok, hogy nem szabadna, szó szerint szar ügy takarítani a robbanós fost és utána kenni a piros fenekét, és úgy érzem, ha lehetne, egy liter tehéntejet bármelyik pillanatban le tudnék dönteni. De közben meg egy édes pofa, rengeteget röhög, ha az ember csak hallgatja, akkor a hang mögé mondjuk egy tüdőbeteg ötvenes férfit képzel, szuper jófej a testvérével és neki van a legcukibb pofazacskó-nehéz kerek feje.
Sőt, nemrég felkerestem marcangolót privátban, hogy ugyan mikor is kezdhetek aggódni a karikás szemeim helyett valami máson, mert ez a gyerek egyelőre nem forog, jó, háromszor teljesen véletlen hasról hátra, de az biztos nem is számít. A válasz annyi volt, hogy még nagyon nem kell aggódnom, de én láttam magam előtt a félmosolyt, amivel ezt írta, úgyhogy kénytelen voltam visszatérni a saját testemre. Aztán rá két napra beindult a grillcsirke-üzemmód, forog, pörög, minden irányba. Úgy tervezem, hogy küldök marcangolónak egy-egy hasonló mélt hat, majd hét hónapos korában, és egyévesen, érdeklődvén az ülésről, állásról, önálló járásról, ő visszaküldi az addigra már betárazott sztenderd válaszát (plusz félmosoly) és rá két napra a kölyök ül, áll, jár. Ha jobban meggondolom, akár tizennyolc év múlva is szívesen küldenék egy mélt (válasz, félmosoly), hogy rá két napra meglegyen a színjeles érettségi, egyben pedig a summa cum laude agysebészet, balett-táncos, szimbolista diploma.
nyina
