Folytatjuk Phoebe naplóját (az első rész itt jelent meg), az eheti beszámoló a súlyról szól. Súlyos ügy. Vagy mégis megoldható?
Mindig úgy tekintettem magamra, mint a világ azon boldogabbik felébe tartozó nőre, akinek nem kell odafigyelnie a csokoládéevésre, mert úgysem hízik. Ez némiképp módosult a huszonéveim közepe fele, amikor szépen alattomosan kezdett pár kiló felkúszni, de korántsem aggodalomra okot adó módon.
Aztán megszületett a lányom, és én maradtam ugyanannyi kiló, amennyi voltam. Teltek-múltak a hetek, a hónapok, eltelt egy év, és nemhogy lement, feljött. Több voltam már, mint a szülés előtt. Mindenki visszafogyott, „csak úgy lementek róla a kilók”, rólam nem. Az alkatom is teljesen megváltozott. Utáltam a tükröt, utáltam a vézna anyukákat a játszótéren, utáltam, hogy a régi ruháim mintha egy tizenkét éves gyerekre készültek volna, utáltam, hogy az XL is szorított. Belenéztem a tükörbe, és ahelyett a csinos csaj helyett, aki voltam, egy torz testű tokás nőszemély nézett vissza.
Kétségbeesett fogyókúrák sora kezdődött. Ilyen módszer, olyan módszer, amolyan módszer: nincs eredmény. Ekkor jött a bánatcsokoládéevés... Nehezemre esett mozogni is, mindenem fájt a túlsúlytól, kizárólag nagyon kora reggel vagy este tudtam menni nyolc után, mivel nem volt más segítségem idegenben, csak a férjem, aki reggeltől estig dolgozott, a távolságok pedig kissé mást jelentenek itt, mint otthon, még eljutni a tornaterembe is idő. Ráadásul soha nem élveztem a sportolást, és mivel soha nem voltam rászorulva, nem is volt tapasztalatom benne. Ez bizony az elején meglátszott…
Kismama sportol
2008. április 16. — 14.00
Lementem tegnap a konditerembe, bárcsak hallgattam volna a lusta énemre… Egy sportolást messze elkerülő némber, mint én, nem biztos, hogy rögtön az erőgépeken kell, hogy nyomuljon.Gondoltam én bemelegítésre, de sokan voltak, és nem akartam égni (éppen eléggé idegesített, hogy csupa gizda volt lent), mert mindenki nyomta ezerrel a futógépet. Persze nem a futógéppel meg a biciklizőgéppel volt a baj, mert kb. olyan ütemben nyomtam, mint egy nyugdíjas csiga, hanem azzal az idióta által kitalált géppel, ahol térdet is treníroznak, azzal, hogy combot erősítenek. Nos az én térdeim valahol úgy a terhesség hatodik hónapja körül lerobbantak, és úgy is maradtak. Általában nem zavaróak, csak ha véletlenségből fizikai aktivitást mutatok.
Hazavergődtem a konditeremből, és elégedetten bámultam a House-t egy nagy adag gyömbéres keksszel, majd nyugovóra tértem.
Éjjel arra ébredtem, hogy megdöglök a fájdalomtól, annyira fáj a térdem. Komolyan úgy éreztem, itt a vég, a fájdalomtól nem tudtam aludni, és mivel nem tudtam aludni, forgolódni akartam, de mihelyt megmozdítottam a lábaim, térdben elkezdett fájni, de veszettül. Hajnalban kivergődtem egy Rubophenért és a csodakenőcsömért, ami a nyakamat szokta helyrehozni elfekvési kínok okán, és arra gondoltam, de jó is lenne egy kis Vicodin.
Most itt ülök mint egy nyomorék, a Kismanó megtalálta és kiborította a gyömbéres kekszet, a felét már belenyomkodta a szőnyegpadlóba, és még lehajolni sem tudok, hogy felszedjem a kekszdarabokat, mert ahhoz is térdet kéne hajlítani….
Aztán valahogy mégiscsak sikerült fejben eljutni oda, hogy igazán nekikezdjek….
2009 júliusában már ez a bejegyzés volt a naplómban, sokkal biztatóbb, nem igaz?
Meglepem magam
2009. július 27. — 6.57
Mikor már 31 éve ismersz valakit, főleg, ha te magad vagy az, nem sok meglepetés érhet. Engem ma ért. Reggel fél hatkor felkeltem, és fél hétkor már a futógépen izzadtam. Na, ezt az életben nem gondoltam volna magamról, hogy egyszer még megveszekedett sportember leszek. Főleg, hogy futok, amit világéletemben utáltam.
Bizony a küzdelmek sokáig tartottak, persze voltak a visszaesések, a kísértések, a nekikeseredések, az önostorozások… Profi lettem kalóriaszámolásban, az ételválasztásaim sokkal tudatosabbak, mint a régi megboldogult időkben amikor vékony voltam és gondtalan, kialakult a módszerem, mert mindenkinek más használ, és végül sportember sem lettem.
Lefogytam tíz kilót. Újra emberi formám lett. Nem vagyok vékony, olyan főleg nem, mint lánykoromban, de kövér sem vagyok már. Nagyon meg kell néznem, mit eszek. Csak nagyon ritkán vigasztalódom édességgel. Azóta nem tudtam nekidurálni magam egy újabb nagy fogyóprojektnek, de legalább tudom, hogy meg tudtam csinálni. Önerőből. Túlsúlyos embertársaim lelki kínjait sokkal jobban át tudom érezni, mint tíz éve. A fogyókúra egy nagy kaland volt, és hatalmas kitartás, na meg egy adag humorérzék sem ártott hozzá.
Phoebe
