2007-ben született a lányom. Akkor kezdtem el írni a kettőnk történetét, amelynek az első éve elveszett. Kettőnké, mert a lányom fejlődése és az enyém is dokumentálva van.
Amolyan őszinte, vattacukormentes módon, mert sikerült bálna nagyságúra hízni és nem visszakarcsúsodni a szülés után, többször elvérezni a fogyókúrák tengerén a siker előtt, utolért szülés utáni depresszió is, bizony küzdöttem speciális helyzetemből adódóan a nagymamák és egyéb segítők hiányával, a munka és a kisgyerek összeférhetetlenségével, nem átallottam továbbtanulni is a gyerek mellett, bloggerként kiélni magam az alvásidő alatt, egyszóval tisztában vagyok a mindennapi küzdelmekkel, nem is kicsit. Ajánlom mindazoknak a ma már emlékké vált bejegyzéseimet, akik most szembesülnek a megható pillanatok mellett a kőkemény realitással” – mutatkozik be Phoebe új, nyári sorozatunkban, melyben bepillantást nyerhetünk egy Amerikában élő anya életébe.
Plázacica. Régóta ismerjük ezt a kifejezést, amelyet leginkább olyan divatmajmokra használunk, akik gazdag pasikra buknak, és a napjuk nagy részét plázákban töltik vásárolgatással. Ilyen értelemben nem lettem plázacica, mert jelenlegi ruhatáram kimeríti a divatjamúlt, ócska, ronda szavakat; gazdag pasira buknék, csak nincs a közelben, és nem vásárolgatok a plázában, mert nincs miből.
Viszont egyre gyakrabban megyek plázába, ugyanis az egyetlen könnyen elérhető unaloműző lehetőség, ami még egyedül is kikapcsol. A plázákban van játszóház, ott elnézegetem a gyerek szocializálódását, majd mikor kellően kifáradt, tologatom és nézelődök. Amikor pedig elaludt, akkor be is megyek üzletekbe, hogy lássam, hol tart ma a divat, milyen új könyvek vannak, vagy magamra kenem a parfüméria egész krém-, smink-, és parfümkészletét, bámulom az embereket, meghívom magam egy kávéra, és próbálom magam meggyőzni, hogy egész jól telik így a napom, legalábbis nem ülök a négy fal között. Sőt, néha még szólok is két szót a gyereken kívül máshoz, például amikor kávét veszek, vagy amikor ötszázadszorra válaszolok a játszóházban arra a kérdésre, hogy hány hónapos a gyerek. Ezzel azt a látszatot tudom kelteni saját magamnak, hogy még történt is valami velem.
Az, aki dolgozik, a szociális igényeit kielégíti a munkahelyén, még akkor is, ha a munkatársait percenként a pokolba kívánja. Viszont aki otthon van, az nem szól egész nap senkihez a gyereken kívül. Egy idő után meg már senkihez nincs kedve szólni. Ez egy folyamat. De elkanyarodtam. Ma is megyek plázába. Vagy úgy is fogalmazhatok, ma is megnézem, milyen a világ.
Phoebe
