18. hét
A pasim szerint kéne írnom egy posztot csupa olyan dologról, amit imádok, amit élvezek, amiért gyerekeim vannak. Szerintem is. Szerinte oda kéne írnom a végére, hogy csak vicceltem. Szerintem is. De azt hiszem, ez csak annyit jelent, hogy mindkettőnknek elég szar a humora.
Anya, képzeld, elmentél, és nem találtuk a cumit. És mama ölében két gyerek sírt: az egyik azért, mert sajnálta a másikat, a másik azért, mert nem tudta használni a cumiját, hiszen nem találtuk. Segítettem aztán keresni. Valószínűleg itt van, de nem volt ott. És meglett. És akkor nem sírtunk.
A legnagyobb flow, mikor reggel átpakolják magukat hozzánk. Nincs több tíz percnél, amit négyen ott töltünk, a pasim csukott szemmel, a nagy folyton magyarázva, a kicsi Chewbakka hangokat hallatva, miközben próbálom megakadályozni a túlzott összegabalyodásból származó baleseteket. És minden alkalom, amikor ezek ketten interakcióba lépnek egymással. Nem arra gondolok, mikor a nagy óvatosan úgy csinál, mintha rá akarna lépni a kicsi fejére, miközben mered rám, hogy na, mit reagálsz, hanem amikor előbb ér be a szobába, mint én, és közben visít: Felébredtél? Felébredtél, szotyi? Amikor a délutáni alvása után odabújik, hajóskapitány módjára üdvözli (Csókolom, utas! – és megrázza a kezét.), vagy amikor a kicsi a szeme sarkában látja őt közeledni és izgatottan visong, nevet és kapálózik.
Én is megpuszilom a pocakod! Nekem nem nevetsz? Miért nem nevetsz? Nevessél!
Azt is szeretem, hogy mások. És hogy a kicsi egy fokkal nehezebb – így legalább kiköveteli a figyelmet. Pár hete elkezdtem kiegyenlíteni a törődést: nem mindig a nagy kapja az elsőbbséget, nem mindig rakom le első szóra a kicsit a kezemből, elkezdtem használni a pillanat, nemsokára, egy kis türelmedet kérem szavakat. Eddig jól veszi az akadályokat – az egyetlen, ami felerősödött emiatt, hogy bármi, ami babás, ami a kicsit körülveszi, az neki nem kell. Őt már ne hordozzam, és ne vegyem úgy a karomba, mint egy babát, és ne is ringassam. És akkor ő megpróbálna inkább egyedül pisilni, ne segítsek, mert az olyan, mintha pelenkáznám.
Anya, nem vagyok baba, én már nagyfiúúú vagyok, nem olyan nagy, mint apa, nem felnőőőtt, de nem babaaa.
Azt is szeretem, mikor valamelyikkel csak úgy kettesben vagyok. Akkor igazán látom, milyen nagy a nagy és milyen nagy már a kicsi. És amikor a nagy a jövőről beszél. Hogy neki lesz jogosítványa autóra, motorra, hajóra, vonatra és mindenhova együtt fognak menni, és nem bánja, ha a kicsi is vezet, nem csak ő. De majd a motoron egymásba kapaszkodnak, le ne essen az utas, és a hajón együtt fogják majd a kormányt, mert azt nehéz tekerni.
Nem tudom, mennyire érzékeli, hogy az idő telik és a kicsi egyre nagyobb, egyre többet tud és egyre több minden érdekli. Nem tudom, mit fog szólni, ha nagyobb helyváltoztatásra is képes lesz, mint önmaga tengelye körül forogni, ha majd elveszi, szájába teszi, összenyálazza. De most úgy csinál, mintha a kicsi mindig is része lett volna az életünknek, mintha teljesen természetes lenne a létezése és ezt egészen megdöbbentő látni. Emiatt vagyok hajlandó elhinni, hogy nekik is megéri, hogy ketten vannak. A természetes, teljesen magától értetődő szeretet miatt, ami azt gondoltam, hogy csak a szülő-gyerek viszonyban létezik. Nem tudom, hogy ez meg fog-e maradni a későbbiekre is, vagy átalakul majd és hogy ha igen, az természetes, vagy múlik valami külső tényezőn.
Addig is énekel neki bóbitát, ahogy tervezte, mikor még terhes voltam. Hoz neki ruhát, kidobja a pelenkáját, meghúzza a zsiráf nyakát, hogy zenéljen. Összeszereli a játékot neki, megmasszírozza a pocakját és nagyon szeretné úgy fogni, mint mi, kivinni a konyhába egyedül.
És elkezdte azt is másolni, ahogy foglalkozom a kicsivel. A tehén az ő babája. Szoptatja, pelenkázza. Csak nem a kanapén, hanem a kamionon ülve.
És jó még találkozni. Nem csak azért, mert kimozdulás az ugyanolyanságból, hanem mert ha egy gyerek felneveléséhez ideális állapotban egy falu kell, akkor kettőéhez még inkább. És nem csak azért, mert a falu leveszi néha rólam az egyedüli felelősséget, a folytonos készültségben levést és az ötletelést, mit lehet csinálni egyszerre egy naggyal meg egy kicsivel, hanem mert okosakat is tudnak mondani. A gyerekesek tapasztalatból, a gyerektelenek ámulatból.
Nem vicceltem.
nyina
